Boris Sagal, 1971.
Robert Neville (Charlton Heston) az utolsó ember a Földön.
Vagy legalábbis azt hiszi. Nagyon kényelmesen él sok szempontból.
Például nem kell fizetnie az új kocsikért, csak elviszi őket a boltból. Az új melegítők és pólók is ingyen vannak számára. (És milyen jó cuccok!) Nappal Los Angeles belvárosát járja. Élelmiszert gyűjt a kihalt boltokban, újra és újra megnézni a Woodstock fesztiválról készített filmet, ami már három éve töretlenül van műsoron.
Nem zavarja senki filmezés közben. Egyedül van a moziban. Estefelé mikor közeleg a sötétség elindul hazafelé. Egy penthouse-ban lakik, amiben van generátor, lift, monitorok, fegyvertár és régiségek. Valódi erődítmény!
Saját magával beszélget és egy, a légierő tányérsapkáját hordó mellszoborral sakkozik.
Hát nem egy álom? Bár kissé magányos.
A helyzet az, hogy mégsem olyan irigylésre méltó a helyzete hősünknek. Először is azért, mert kipusztult az emberiség biológiai hadviselés következtében. Az oroszok és a kínaiak kezdték, de végül az amerikaiak is belehaltak a mesterségesen alkotott biológiai fegyverbe. Illetve nem mindenki halt bele: Neville-nek vannak szomszédai.
Elég zajosak, de csak este jönnek elő. Nappal ugyanis a fény árt nekik. Ők túlélték a vírust, de albinó-zombifélék lettek, akik napszemüveggel takarják el vaksi szemeiket. Ez még hagyján, de különös nézeteket vallanak. Vezetőjük, Jonathan Matthias (Anthony Zerbe) egy korábbi TV-bemondó, aki valamiféle tudománytagadó, a kereszténységre nyomokban emlékeztető, de irtózatosan primitív szektát vezet. Matthias szerint az emberiség pusztulásának oka a tudomány és a technika, tehát ezeket el kell pusztítani. Kik azok a tudósok?-kérdi a próféta. Hát azok, aki semmit sem értettek egészen addig amíg már nem volt semmi sem, amit meg lehet érteni. Laposföldes lenne ma, az tuti.
A könyveket meg úgy égeti, hogy Nürnbergben a harmincas években sírva könyörögtek volna a receptért. Az esetleg túlélő, nem vak albinó-zombivá lett emberekkel együtt, akikre kedvesen csak „halottakként” hivatkozik. Matthias szemét szúrja Neville (bocs a poénért), de nem tud vele mit kezdeni, mert a férfi mindig kicsúszik a csapdáikból, és van pár „barátja”, akik segítenek neki túlélni a szekta megújuló támadásait. Ezeknek a barátoknak a neve: Smith&Wesson M76 géppisztoly, Colt M1911A1 revolver, és BAR, azaz Browning Automata Karabély. (Távcsővel ellátva.)
Mindezek nem sokat érnének, ha a szekta is használna fegyvereket, de hitelveik miatt Matthias csapata a bunkónál és néha a katapultnál komolyabb fegyvert nem hajlandó használni. Bunkót a bunkóknak! A próféta ennek ellenére nem tesz le arról, hogy elfoglalja az utolsó ember penthouse-erődítményét, amit reflektorok világítanak meg és szögesdrót is őriz.
Egy nap Neville meglát egy afro-frizurás fekete nőt, (Rosalind Cash) aki elmenekül előle. Azt hiszi csak képzelgett, de mikor a szekta fogságába esik, és azok máglyára küldenék, kiderül, hogy nem ő az utolsó ember.
Sőt az is, hogy mivel a véréből szérumot tud készíteni (az eredeti szérumot is ő készítette, hiszen katonai kutató orvos volt) az emberiségnek van még reménye. Már kezdenek a dolgok jól alakulni, újdonsült barátai harciasak és találékonyak. De Matthias atya sem alszik, ráadásul úgy tűnik, tulajdonképpen okosabb is, ravaszabb, mint hősünk. (Aki, ha nagyon odatenné magát talán elbánhatna Matthias-szal.) Mindenáron el akarja pusztítani. Őt is, a cuccait is, a civilizációt is.
A film vége, keserédes, ahogy azt egy hetvenes évekbeli filmtől várhatjuk. Igen, nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, hogy az emberiség nem pusztul el, és új remény születik, de a problémamentes happy end elmarad. Mégis csak a hetvenes években vagyunk. Paranoia, kiábrándulás, hippi-korszak. Robert Neville tányérsapkája az USAF jelvényével egy másik világ jelképe: talán az ötvenes éveké, amikor még a filmekben hittek Amerikában, a demokráciában, a légierőben. Ja, hát meg a tudományban is.
Jó film-e az Omega ember? A fényképezés, különösen a film elején hatásos és hangulatos. Az apokaliptikus Los Angelest nem volt pénzük felépíteni a Warner Bross stúdiójában ezért egyszerűen felvették hétvégén. Hétvégén úgy tűnik apokalipszis van Los Angelesben. Mármint annyiban, hogy mindenki otthon van, nem az üzleti negyedben. Így kaptunk olyan képsorokat, amik kísértetiesek, hangulatosak és sok későbbi filmben és PC játékban kísértenek. A magány, az eltűnt civilizáció melankóliájának hatása alól kevés ember vonhatja ki magát. Talán benső félelmünk is, meg némileg a vágyunk is: látni a világot és megtapasztalni egyedül.
Ami a történetet illeti, a cselekmény hagy kívánnivalót maga után, a történet alapjául szolgáló novella szerzője, Richard Matheson nem volt oda a filmért. (Később ugye megint megfilmesítették, Will Smith főszereplésével, a novella címét használva: Legenda vagyok.) A filmen azért erősen látszik a hetvenes évek képi világa és fantázia-világa, afrofrizurák, hippik, „Black power”, stb. Ez némileg öregíti. Van, aki Charlton Hestont sem kedveli. De a filmhez pont elég jó alakítást nyújt és hát Heston mégis egy legenda. Engem zavar a vele szembeni tiszteletlenség, csupán azért, mert későbbi korok elvárásaihoz nem igazodik színészi játéka.
A filmnek van egy erős aktualitása ma is. Egyre jobban szaporodnak a Matthias-féle tudománytagadó, poszt-posztmodern idióták, és dacára tudományunk fejlettségének gyakran elmélázhatunk azon: meddig fogunk kitartani? Nem lesz egyszer vége mindennek? Méghozzá nagyon hamar? A covid óta az emberiséget kiirtó vírus víziója is kissé reálisabbnak tűnik, mint esetleg előtte. (Bár szerencsére attól a szenáriótól is messze voltunk.) Ami azt illeti, hiába egy gonosz idióta Matthias, azért az felvet kérdéseket, hogy ha a tudomány elpusztítja az emberiséget akkor valóban nem méreg-e? Az Omega ember apokaliptikus látomása bekúszik a bőrünk alá, nem hagy minket nyugodni.
Olyannyira, hogy felkapcsoljuk a villanyt, és megmarkolnánk a Smith&Wessont is, ha lenne.
Bártfai Imre