Az első világháborúban Nagy Britannia elsősorban önkéntes haderejére számított. Csakhogy az állóháború nagy veszteségei, maga a korabeli hadviselés nagy embertömeget (és emberáldozatot kívánt) A Brit Birodalomnak katonák kellettek, méghozzá sok.
Már 1914-ben Charles Penrose-Fitzgerald admirálisnak az az ötlete támadt, hogy egy kampányt kellene indítani, hogy több férfi önkéntes jelentkezzen a hadseregbe. Ezt pedig úgy lehetett elérni, hogy az utcákon, a közlekedési eszközökön, a színházakban a hölgyek fehér tollakat, a gyávaság jelképét nyújtanák át a civil ruhás férfiaknak.
Az antant propaganda egyik visszatérő eleme volt, hogy a semleges Belgium lerohanásakor a német hadsereg tömegével erőszakolta meg a belga nőket. Természetesen egy esetleges német győzelem után ez a sors várna a „hunok” részéről a brit nőkre is…
A királyt, a hazát és főleg a birodalmat védelmező hős férfi természetesen ezt nem tűrheti: mindenáron a hölgyek (és a haza) védelmére kell sietnie!
Ezt az érzést több évszázad, ha nem évezred közmorálja erősítette meg az emberekben, és más körülmények között talán jogos és hasznos lett volna. Csak hát persze a valódi harc inkább Afrikáért, Elzász-Lotaringiáért, a Balkánért és a Közel-Keletért folyt, nem a brit hölgyek becsületéért.
Olyan hírességek támogatták a Fehér toll-kampányt mint Orczy Emma, a magyar származású drámaírónő, vagy Emmeline Pankhurst, szüfrazsett. A szüfrazsettek, azaz korai feministák úgy látták e kampánnyal a nők jogainak érvényesítését segítik. Hiszen a nőknek ekkoriban még nem volt választójoga. Természetesen a férfiak nagy részének sem, de a nőket teljesen kizárták a politikai életből és tisztségekből. Tehát az ügy önmagában nem volt helytelen, sőt, de az eszközök igen.
Így a WSPU (A Nők Szociális és Politikai Uniója) kedvezményeket kapott a brit államtól: pénzt és a börtönben lévő tagjai szabadon bocsátását. A feminista radikálisokból hirtelen a korona hű szolgái lettek. A WSPU 1915-ben ki is zárta azon tagjait, akik pacifistaként ellenezték a férfiak háborúba kényszerítését.
Az már egyáltalán nem érdekelte őket, hogy a halálba küldenek olyan férfiakat, akik adott esetben túl fiatalok voltak vagy nem voltak alkalmasak a katonaságra. Egyesek, mint például a szolgálatra alkalmatlan Robert Greaves, öngyilkosságot követtek el megszégyenítésük után, hiszen ez a korabeli társadalomban, főleg a kis közösségekben ez elviselhetetlen szégyennek számított.
A harcias hölgyeknek az eszükbe se jutott természetesen, hogy esetleg saját maguknak kellene a királyért és a hazáért fegyvert fogva a csatamezőre sietniük. Kényelmesebb volt fehér tollakat adni másoknak. Leonard, Charles Darwin fia szóvá is tette ezt.
Sylvia Pankhurst, Emmeline lánya, aki szintén szüfrazsett volt, de szocialista és pacifista is, szintén ellenezte ezt, őt is kitették a WSPU-ból. Sylvia felidézte, hogy a fehér tollas gyűléseken már a pacifisták és mások internálását is követelték…Ő azonban úgy vélte, az igazi feminizmus a háború és nem a férfiak ellen van. Sylvia édesanyját és társait valószínűleg az tehette érzéketlenné a férfiak iránt (mert hát mi másról lenne szó) ahogy a társadalom, elsősorban a hatalmat birtokló férfiak a szüfrazsettekkel bántak, például kényszertáplálták őket az éhségsztrájk alatt.
A kampány -mily meglepő-nem volt népszerű a lakosság körében, hiszen az átlagember hamar felfogta milyen szintű aljasságról van szó. De hatékony is volt, hiszen rengeteg férfit kényszerített a háborúba.
Egyes esetekben szabadságon lévő katonák, súlyos sebesültek és fontos munkákat végző, tehát otthon szükséges férfiak is kaptak fehér tollakat. A kormánynak ezért végül egy Király és Haza feliratú kitűzőt kellett kibocsátania azoknak, akiket nem lehetett a harcba küldeni.
A Fehér Tollak Kampány legszégyenletesebb esetei közé tartozik amikor konkrétan kiskorúak kaptak fehér tollakat:
Egy tizenötéves fiú Putney Bridge-ben, Frederick Broome (15 éves) munkás, akinek három lány adott tollakat, William Brooks, és James Lovegrove 16 évesek, és még egy tíz éves fiú is….
Reuben W. Farrow-t a trolin vonta kérdőre egy fehér tollas asszony, mire megfordult és megmutatta neki hiányzó kezét, amit csatában vesztett el. Egy matróz épp a gallipoli csatában szerzett érdemeiért ment átvenni a Viktória-keresztet amikor őt is „megtollazták.”
Ami a nők választójogát illeti, 1918-ban a 30 év feletti nők választójogot nyertek amennyiben rendelkeztek a választáshoz megkövetelt vagyoni háttérrel. De csak 1928-ban kapott minden 21 év feletti nő választójogot. A részleges választójogot a nők nem a fehér tollakkal, hanem a háborús erőfeszítésekben végzett valódi munkákkal érdemelték ki. Ez szerintem igazolta Sylvia Pankhurst-öt, aki nem akart rossz eszközökkel jó célokért, és főleg nem a háborúért küzdeni.
Az első világháború a világ újrafelosztásáért vívták, a patriotizmus nevében, de valójában birodalmi célokért folyt. E háború éppolyan szennyesen zajlott, mint ahogy véget ért, és az ahogyan a férfiakat beleszégyenítették a harcba, a hatalom cinizmusának a bizonyítéka, és a politikai radikálisok aljasságának is egyúttal. Ráadásul néha a katonák a fronton is inkább barátkoztak egymással ameddig nem büntették meg őket, mintsem, hogy gyilkoltak volna. Mert végül is olyan jól sikerült az a háború „ami az örök időkig tartó békéért folyt”, hogy húsz év múlva újra meg kellett ismételni. („The war to end all wars”.)
Háborúzni a békéért ugyebár ugyanaz, mint szeretkezni a szüzességért.
Norman Demuth közlegény -aki 1916-os sebesülése utána visszatért a hazájába- tudta kezelni a dolgot: amikor átnyújtották neki a tollat egy buszon, elővette a pipáját és megtisztította vele, majd visszaadta e szavak kíséretében: Köszönöm, a lövészárokban sose volt ilyenünk.
Bártfai Imre
Illusztráció: Copilot.
A kép forrása: Reddit.