Páros kiállítás nyílt a Nagy Diófa utca 34. szám alatt található Kahán Art Space Pest kiállítótérben. Krajcsovics Éva és Vojnich Erzsébet Érzékelés cím tárlata nem életmű kiállítás; ugyanakkor mégis a két művész párhuzamos pályájának egyfajta esszenciája sűrűsödik össze a galéria termeiben.
Amikor párhuzamos pályát említek, akkor valóban két olyan művész alkotói pályafutásáról beszélek, akik egy időben, az 1980-as évek elején kezdték a pályafutásukat. Többször állítottak már ki együtt mások társaságában, párban mégis most először teszik ezt. A párhuzamosság, mégsem összekapcsolódás, egymásmellettiség, de még nem dialógus. Ezt azért is merem állítani, mert saját elmondásuk szerint nem csináltak mást, mint a képeiket pusztán egymás mellé helyezték; a művek közötti dialógus különösebb igénye, vagy inkább kényszere nélkül. Különös helyzet ez, hiszen jól ismerik egymást is és egymást képeit is. Mi több, teljesen megszokott volt, hogy Vojnich férje, az idén elhunyt Szüts Miklós rendezte a kiállításokon Krajcsovics képei helyet kaptak.
Vojnich Erzsébet – ha lehet ilyet mondani – klasszikus akadémiai képzésben tanult. Festő szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán, és így vált professzionális művésszé. Krajcsovics alkotóművésszé válása nem volt ennyire magától értetődő. Eredetileg kirakatrendezőnek tanult, majd grafikusként helyezkedett el. A festészeti technikákat, stílusokat a Vasutas Képzőművészeti Kör keretei között sajátította el, amely egy kreatív képzőművészeti alkotóközösség volt; nem pedig szigorú keretek közé zárt diplomát adó oktatási intézet. Amatőrként kezdte, de viszonylag gyorsan kinőtte magát, és vált elismert művésszé.
Komoly elhatározásom volt, hogy részt veszek a tárlat megnyitóján. Mint hallottam, örvendetesen sok érdeklődőt vonzott az esemény. Sajnos hiába indultam el otthonról időben; a tér-idő torzulása, vagy a saját bambaságom okán mégis lemaradtam róla. Erősen gyanítom, hogy kevésbé a világegyetem szövetének gyűrődése volt az ok, sokkal inkább fizikai és gondolati elkóválygásom okozta, hogy végül rossz helyszínen kötöttem ki. Summa summarum végül aztán mégis eljutottam a Nagy Diófa utcába, és bár zárás előtt nem sokkal érkeztem – a vendégek többsége már elment, csak páran beszélgettek, és talán az utolsó pohár bort iszogatta valaki – mégis végig tudtam nézni a képeket.
Habár nem tudom, hogy mi hangzott el a megnyitó beszédekben, de olykor jobb is, ha nem kap az ember gondolatmankókat ahhoz, hogy egy-egy műalkotást befogadjon, a maga számára értelmezzen. A művészet teljesen felesleges voltáról társalgó Platóntól tudjuk, hogy a művészek bár magukat bölcsnek tartják, és sokan mások is így vélekednek róluk, valójában nem azok. Mindezt abból szűri le, hogy amikor Szókratész egy-egy művészt az alkotásáról kérdezte, akkor azok nem igazán tudták megmagyarázni a létrejöttüket és a jelentésüket. A roppantul bölcs, ugyanakkor fájdalmasan fafejű ógörög gondolkodó találta fel a „A mire gondolt itt a költő?” típusú kérdést. Ami leginkább arra jó, hogy hogy a fiatalokat gyorsan és hatékonyan elidegenedjenek mindenfajta művészettől.
A fenti kitérőt mindössze azért tettem, hogy valamennyire elfedjem a kihagyott alkalom fölötti mérgemet. A galéria falain valóba vegyesen, egymás mellé helyezve láthatók a festmények. Vojnich képei, a tőle megszokott központi perspektívájú enteriőrök. Ember nélküli üres terek. Néhol a helyiség ürességét mintegy kitárja elénk, máskor szinte kukkolóként leshetünk be egy egy ajtón pusztán azért, hogy ami vagy aki után leskelődnénk, az ne legyen ott. Esetleg feltűnik egy pad, vagy egy szék, de nem ül rajtuk senki. Mintha csak most kelt volna föl valaki róluk. Vagy az örökkévalóság óta arra várnának, hogy végre valaki használja őket. Az egyik képen egy nagy, elegáns teljesen üres terem. Kicsit elmosódott; ismerősen idegen. Mint egy régi római bazilika és egy barokk trónterem keveréke. Itt se ember, se bútor, csak az üres tér. Sartre fogalmazza meg jól, hogy a létet legjobban annak hiányával lehet megragadni. Ezt nevezi semmítésnek. Semmítés az, mikor belépünk egy emberekkel teli helyre – ez lehet egy söröző, vagy munkahely – ahol arra számítunk, hogy feltűnik egy ismerősünk. Vagy azért, mert megbeszéltünk vele egy találkozót, vagy azért mert ő egy közeli munkatársunk, akivel nap mint nap együtt dolgozunk; ám az illető nincsen ott. Az arca nem tűnik föl a többieké között. A hiánya érezhető, a többiek jelenléte mintegy kiemeli az ő semmijét, a jelen-nem-létét. Vojnich képei pont ezt a semmítést; a várt de jelen nem lévő embert emelik a középpontba.
Krajcsovics vásznai valahol a Malevics és Rothko által kijelölt szuprematista-absztrakt vonalat követi. Míg Vojnichnál a hiány szüli a hangulatot, Krajcsovics magukat a hangulatokat jeleníti meg. Mint egy tudatosan használt kromatográfia, olyanok a festményei. Ugyanakkor nem a természetet imitálja, hanem saját univerzumot teremt színekből, árnyalatokból, absztrakt formákból.
Ha azt kérdezné valaki, hogy párhuzamos alkotásaik végül találkoznak-e a kiállítótérben; annak csak azt tudnám mondani, hogy nézze meg a tárlatot, és döntse el maga. A kiállítás 2026. Január 10-ig megekinthető.
Szász Péter