Billy Wilder, Double Indemnity, 1944
Sötét szobában ül egy gyönyörű nő. Arcára árnyék vetül. A lehúzott redőnyön át beszűrődik az utca fénye. Talán egy utcai lámpáé. A szőke, feltupírozott frufru alatt ülő, nagy szempillájú szemek bogara is feneketlen tó. A kecses kéz elrejtett revolvert markol.
A szobába belépő magas, öltönyös férfi feszülten mered az asszonyra. Meg akarta kapni őt is, meg a nagy pénzt is. Egyiket sem kapta meg. Most nem maradt más, mint a dolgok végső, halálos elrendezése…
Billy Wilder, az Ausztriában született amerikai rendező a legnagyobbak egyike. Egyszerűen nem tudott mellé nyúlni. És ami érdekes, hogy ugyan olyan csúcsminőségben tudott nevettető komédiákat rendezni (Van, aki forrón szereti) mint sötét, komoly filmeket. (Alkony sugárút.)
Annyi legenda került ki a keze közül, mint szerintem semmilyen más rendezőnek.
A Kettős kárigény (magyarul Gyilkos vagyok a címe) egy biztosítási csalás története.
Walter Neff, (Fred MacMurray)a rafkós biztosítási ügynök. Egy nap egy lejárt autóbiztosítás ügyében elugrik Dietrichsonhoz, az ügyfeléhez. De nem találja otthon.
Megüti a szemét, és a szívét viszont a lépcső tetejéről rápillantó asszony. (Barbara Stanwyck) Leülnek a nappaliban, mely kissé sötét, és a fotelben Phyllis keresztbe teszi bokaláncos, igéző lábait. Kiderül, hogy a férfi nincs otthon, de a feleséget feltűnően érdeklik az életbiztosítások.
Mi lenne, ha kötne a férjére titokban egyet? Hiszen ez fontos lehet, a férfi munkája korántsem veszélytelen.
Walternek ennyi elég is. Életbiztosítás, amiről a biztosított személy nem is tud? Ezt nem lehet megúszni, baby!-veti oda a nőnek, és veszi a kalapját. De Phyllis lábai persze nem hagyják nyugodni. Később tehát megint találkoznak és a nő előadja, hogy meg nem értett feleség, unalmas és elnyomó házasságban. Ő ugyan nem ölné meg a férjét, de mégis jó lenne elszabadulni…
Walter jól ismeri a szakmáját és csak úgy elmejátékként már kitalált egy tökéletes biztosítási csalást. De azt is tudja, hogy valóban tökéletes végrehajtás kell, mert főnöke, Barton Keyes, (Edward G. Robinson) precíz, szakmájának élő szuperszimat. Ha bármi is bűzlik, ő megsejti és felgöngyölíti. És a gyilkosság jutalma a gázkamra jelenleg. Ez kicsit komolyabb dolog, mint elesni a biztosítási díjtól.
A terv olyan jól kidolgozott mint egy Colombo-gyilkosság. De nincs tökéletes gyilkosság, csak annak szánt. Kezdetben mégis jól haladnak a dolgok, ahogy azonban bujkálniuk kell, hogy ne lássák együtt egymást, kezd elmérgesedni a helyzet.
Kiderül, hogy a Phyllis által ápolt korábbi Dietrichson-feleség talán nem természetes halált halt. A csábos nő nem csak egy unatkozó feleség, hanem egy kicsit több, mélyebb, és veszélyesebb.
Ráadásul Dietrichson úr lányának szeretőjét is a markában tartja.
Most e szeretőt, Nino Zachettit (Byron Barr) gyanúsítja a biztosító a gyilkossággal. Mert már mindenki gyilkosságot gyanít. Walter még gyanún felül áll szinte, hiszen a mogorva Keyes tehetségesnek tartja, sőt talán kissé a fiának is.
Elkezd foglalkozni, nagyrészt bűntudatból, a megtört Lolával, az áldozat lányával. (Jean Heather). Ekkor már sejti, hogy ebből a bűntettből nincs kiugrás. Mert hiába a rabja Phyllisnek, a nő halálos méreg és minden bizonnyal nem szereti őt, ahogy a férjét sem szerette. Mindegyik férfi csak báb volt a kezében. Már csak két báb maradt, és azokat is gyorsan le fogja cserélni.
Itt már csak egy tragédia maradt hátra, mint lezárás. Walter Neff pedig elindul a végső találkozóra Phyllis Dietrichson-nal.
A film a második világháború alatt készült és számomra legalábbis mindig meglepően modern volt. Amerika ebben az időben a világ filmgyártása előtt járt minőségben, mélységben és merészségben. Az amerikai kultúrát rendesen feldobta a sok Közép- és Kelet-Európából menekült értelmiségi. Írók, filozófusok, rendezők, akik magukkal hozták Európa szofisztikáltságát és egy kevésbé puritán életfelfogást. (Sokan közülük nem is érezték magukat otthon, és volt, aki öngyilkos lett.) Amerika dinamizmusa és a német-zsidó mélység és (az angolszászhoz képest) felszabadultság valami egyedit alkotott a filmvásznon is.
Érdekesség, hogy a film egy híres jelenete egy árukkal megrakott élelmiszerboltban zajlik, amit katonák őriztek, hogy nehogy a forgatás közben vagy után az árunak nyoma kelljen. Mert abban az időben Amerikában is volt, ami hiánycikk volt a háború miatt. Barbara Stanwyck, aki magabiztos, de becsületes nőket szokott játszani tartott a szereptől, ahogy MacMurray is. Wilder megkérdezte: Mi vagy te, színésznő vagy egér? Stanwyck elfogadta végül, és bár tartott attól, hogy a nézőközönség gyűlölni fogja, a gonosz Phyllis népszerű lett, imádták. Így a színésznő egyik legsikeresebb filmjeként tartotta számon és büszke volt az alakítására. Nem sokkal később már egy kedves karácsonyi filmben játszott, egy szintén szép, kissé trükkös, de szeretnivaló nőt. MacMurray csak azért vállalhatta el ezt a szerepet, mert a stúdiója, a Paramount meg akarta leckéztetni: majd egy kis bukás után kisebb lesz az arca! Nem jött be.
Beszélnünk kell még a parókáról is. Wilder később megbánta, hogy Phyllisnek egy szőke, frufrus, a korabeli divatot tükröző bob-parókát. Ezzel az akarta sugallani, hogy a nő „phony” csalfa, hazug, hamis. De én imádom ezt a parókát! Sokáig nem is akartam elhinni, hogy paróka! Valamiért ez az haj számomra ikonikus és kísértő lett -és szexi.
Azonban akkoriban azt mondták róla: „Barbara Stanwycket akartuk és George Washingtont kaptuk!” Mindenesetre a paróka önmagában is nagy karriert futott be.
A kosztümöket Edith Head tervezte, és azok is zseniálisak, a femme fatale legjobb kifejezője a ruhája, amivel csábít, manipulál és érzelmet közöl. Erre pedig Phyllis szűk kosztümje, vagy más szettjei, a negyvenes évek top-stílusában, tökéletesen alkalmasak.
A film alapjául szolgáló történetet James M. Cain novellista írta Ruth Synder történetéből, aki 1926-ban szeretőjével meggyilkolta férjét, miután meggyőzte, hogy kössön magára biztosítást. Synder villamosszékre került, a kivégzésekor készített fotója bejárta a világot.
A film hét Oscar-jelölést kapott, de egy díjat sem. Ez megint annak a bizonyítéka számomra, hogy az Oscar-díj mindig is egy unalmas, szürke középszerűség aranyboltozata. Az kap Oscart, aki egy látványos, népszerű és középszerű filmet alkot meg. Érthetetlen, hogy miért gondolja bárki is, hogy bármilyen díjnak, de főleg ennek van bármilyen jelentősége.
A Kettős kárigény megteremtette a tökéletes film noirt. Nem véletlenül szól a tökéletesnek szánt bűnről. Ez a film a film noir kivonata. A film noir maradandó varázsa nem a femme fatale, a végzet asszonya, nem a sötét terek és nehéz öltönyök, hanem a sors mindenhatósága. És az ember gyengesége.
Az a vízió, hogy magunkban hordjuk a végzetünk zárját. És ha felbukkan hozzá a kulcs akkor a végzet pusztító hatalmát már nem lehet megállítani. Akkor a szerelvény megállíthatatlanul száguld a végállomás felé, és ez a végállomás, ahogy a filmben el is hangzik a temető.
De az is lehet, hogy van egy embertípus, a biztosítási iroda Barton Keyes-je, aki hűvös fejjel, moderáltan és morálisan él. Akiben nincs meg a végzet gyutacsa, vagy sikeresen elnyomja magában. Akkor viszont felmerül a kérdés: te ki vagy, Walter Neff vagy Barton Keyes? Esetleg Phyllis Dietrichson?
Bártfai Imre