Alekszej Navalnij, egykori orosz ellenzéki politikus és aktivista Hazafi címmel posztumusz megjelent önéletírása nem egyszerű olvasmány. Nem a nyelvezete miatt – hiszen az írásban sokat kommunikáló Navalnij egyszerűen, és közérthetően fogalmazott – sokkal inkább azért, amiket leír.
Navalnij könyve egy önéletrajz, szigorúbban nézve politikai önéletrajz. Nehéz eldönteni, hogy nála a politikai aktivizmus elválasztható-e a magánéleti, vagy éppen nem politikai jellegű szakmai életúttól. Alig esik szó benne a politikán kívüli szakmai életéről, pedig sorsának alakulása szempontjából ez sem volt teljesen mellékes. A feleségét, Juliját rendszeresen felemlegeti, mint fontos támaszát, részletesen leírja a megismerkedésük történetét, még olyan apró részlet is bekerül a könyvbe, mint, hogy New Yorkban melyik a kedvenc éttermük, máskülönben egy szinte láthatatlan háttérként van jelen az Alexej által vitt közéleti szerephez.
A könyv a szerző megmérgezésével kezdődik. 2020 augusztusában a Tomszkból Moszkvába tartó repülőn majdnem meghalt. Mint kiderült, a Novicsok nevű idegméreggel mérgezték meg. Önmagában is érdekes, és egyben hátborzongató, ahogyan hosszan taglalja, mit érzett, mit élt át a méreg hatása alatt. Leírja az idegméreg hatásmechanizmusát is, így egy nagyon is plasztikus leírást kapunk arról, hogy mennyire eltökéltek lehettek a merénylői abban, hogy őt kiiktassák. Két okból is érthető, hogy egy ennyire meghatározó életeseménnyel nyitja a könyvet. Az egyik ok nagyon is emberi, aki túlélt egy ilyen szinte túlélhetetlen mérgezést, annak a számára a túlélés fontosságban tényleg egy második születésnappal érhet fel. A másik ok az, hogy lényegében ezzel a mérgezéssel lezárult politikai pályája, és megkezdődött életének egy új szakasza, egy rövid, a haláláig tartó szakasz, mi egy németországi kórházban kezdődik és a mérgezés utóhatásaival való küzdelemmel telik, majd Oroszország különböző börtöneiben egy büntető telepein folytatódik. Életének ezen végső időszakában a nagyívű közéleti küzdelmeket börtönélet szűkre szabott keretei váltják fel, és mint elítélt fogoly próbál túlélni és olyan alapvető jogaiért küzd, mint az orvosi ellátás, vagy télen a hótakarításhoz szükséges téli öltözet kiutalása. Mindezzel a kimenettel tisztában volt már akkor, amikor elöntötte, hogy minden jótanács ellenére visszautazik Németországból Oroszországba.
Józan ésszel nehéz megérteni, hogy ha valakinek családja van, felesége és két kis gyereke, miért sétál be önként az oroszlán barlangjába lényegében fegyvertelenül. Ezzel azt kockáztatva – ami aztán be is következett – hogy a gyerekei apa nélkül nőnek fel, a feleségére pedig óriási érzelmi, anyagi és jogi terheket rak. Mégis meghozta ezt döntést. A könyvben többször is előfordul az a fordulat, hogy „mert hoztam egy döntést”. Ez így a kanti morál tankönyvi példájának tűnik, ám ehhez Julijának, a feleségének is hozzá kellett járulnia. Ám ennek a döntésnek a hátterében nem egy hirtelen elhatározás áll, hanem egy ígéret, amit a követőinek, választóinak, munkatársainak tett, az, hogy nem hagyja el őket, bármi legyen is. Abban az országban, amely hazugságra, elvek feloldására és korrupcióra épül, egy ilyen ígéret betartása nagyon komoly erkölcsi és egyben politikai tett is.
Az egyébként vaskos kötet – 538 oldal – hozzávetőleg kétharmada a tényleges önéletírás, a fentmaradó rész a börtönnapló. A könyvet és a naplót párhuzamosan írta. Összeillesztésük talán szerkesztői döntés volt, nem a szerzőé, de ezt nem lehet tudni. Az életrajzi rész történelemkönyvnek is elmenne, főleg azok a részek, ahol a kései szovjet érát és a jelcini időket magyarázza. Ezeknél a fejezeteknél érezhető, hogy főként nem a hazai közönséghez szól, hanem a reménybeli külföldi, gyaníthatóan nyugati olvasókhoz. A hazugságra és korrupcióra épülő hatalmi és társadalmi rendszert emeli ki és kritizálja elsősorban, ami szegénységbe és pusztulásba döntötte a Szovjetuniót, és amelytől napjainkig szenvedtek az emberek Oroszországban. Ez a könyv, és a modernkori orosz történelem vezérmotívuma. Az ezzel való szembeszállás pedig a közéleti tevékenységének fő mozgatórugója.
Van egy nagyon fontos vonása ennek a hazugságokból és korrupcióból szőtt hálónak. Az, hogy hiába szenved tőle mindenki, szinte lehetetlen kibújni alóla. A legtöbben, akik megpróbáltak szembeszállni vele, előbb-vagy utóbb maguk is belegabalyodtak és részesei lettek. A legjobb példa erre Nyikta Belikh politikus esete, aki a rendszerellenes politikusok egyik reményteljes fiatal tagja volt, ám mikor Kirov kormányzóság vezetője lett, akkor elég gyorsan beleszürkült az orosz kormányzók sorába. Ennek a beleszürkülési és korrumpálódási folyamatnak az első időszakát Navalnij közelről láthatta, mivel eleinte annyira bízott Belikhben, és változtatás lehetőségében, hogy politikai tanácsadó szerepet is vállalt mellette. Így aztán ingázhatott Moszkva és Kirov között, ami a saját elmondása szerint eléggé megterhelő volt köszönhetően a rossz közlekedési kapcsoltoknak.
A szakadatlan, gyakran önismétlő, de mindig egyre magasabb szinten zajló szélmalom harc, mit Navalnij folytatott, egy szinte megszállott elköteleződésből fakadt. Kialakított magában egy képet a Jövő Szép Oroszországáról, amely gazdag, békés, demokratikus, és korrupció mentes. Honnan jön egy olyan ember, aki ennyire erősen hiszi, hogy képes változást elérni? Navalnijt sem gyerekkora, sem fiatal felnőttkora nem predesztinálta arra, hogy a rendszer legfőbb, legveszélyesebb kihívója legyen. Apja katonaember, aki családjával, egy Moszkvához közeli zárt városban élt. Navalnij ide járt iskolába és testvérével, Oleggel valamint barátaival a katonagyerekek unaloműző és roppantul veszélyes játékait játszották játszották, a lőtéren elszórt lőszereket gyűjtötték, és robbangattak. Jellemző módon, nem igazán tettek a felnőttek semmit, hogy a gyerekeket letiltsák erről az ostoba szórakozásról. A nyarai békésebb elfoglaltságokkal teltek, ugyanis azokat rokonoknál töltötte Ukrajnában, ahonnan a családja egy része származik. Az első komolyabb találkozása a szovjet-orosz világ hazugságaival 9 éves korában történt, mikor az ukrajnai rokonok elküldték a szokásos füstölt hal csomagot, nem tudva, hogy Csernobil miatt ez akár halálos kockázattal is járhat. Navalnij anyja volt az egyedüli, aki tisztában volt a veszéllyel, és nem engedte a férjének, hogy egyen a halból. Fogta az egész csomagot és elásta az erdőben.
Felemlegeti azt is, hogy mennyire fontos volt a családja számára, hogy egyetemre menjen. Mindez késői szovjet időszak hozadéka volt, miszerint is a munkásállamban szégyennek számított, ha valaki szakmunkásnak tanult. Csak az egyetemi végzettség – orvos, mérnök, jogász – és az a végzettségnek megfelelő munka jelentett társadalmi presztízst. Ha valami, akkor egy bizony üvöltő ellentmondás. Az összeomlás után kezdetét vevő Jelcin éra ebben is változást hozott. Már nem az ügyvéd, vagy a mérnök jelentette a fiatalok vágyott foglalkozását, hanem a „menedzser”. A hirtelen semmiből felbukkanó vállalkozók világa kezdte vonzani őket – Navalnijt is -, akik hatalmas és drága nyugati autókkal száguldoztak, és tele voltak pénzzel. Navalnij mégis a jogra jelentkezett. Itt találkozott először komolyan a oroszországi korrupció és nepotizmus valóságával. Először a Moszkvai Állami egyetem jogi karára jelentkezett, ám 1990-es évek elején ha nem volt valamilyen fontos vezető beosztásban a jelentkező apja, vagy nem fizetett elég kenőpénzt, esetleg nem volt rokona-ismerőse az egyetemen valakinek, akkor esélytelen volt a bejutás. Ha minden össze is jött az írásbelin, akkor a szóbelin addig kérdezgették a szerencsétlen felvételizőt, akár magasabb évfolyamos tananyagból, amíg az nem tudott valamit. Ez már épen elég volt ahhoz, hogy elutasítsák a szerencsétlent. Így járt Navalnij is, aki aztán az Oroszországi Népek Barátsága egyetemen szerezte meg a diplomáját. Ez a nemzetközi, még a szovjet időkben alapított egyetem eredetileg azon ország diákjai számára hoztak létre, akik a „szovjet fejlődés útjára léptek”. Vagyis elsősorban a gyarmati sorból szabadult Afrika országaiból, és más, szovjet támogatást élvező harmadik világbeli helyekről érkeztek oda hallgatók. Nem véletlenül eredendően Patrice Lumumbáról, a függetlenné vált Kongó meggyilkolt miniszterelnökéről nevezték el az egyetemet, amit egymás között csak Lumumbáriumnak hívtak a hallgatók. A hely a korrupció melegágya volt, ahol pénzért bármely vizsgán át lehetett menni.
Amennyire nem szerette Gorbacsovot – lényegében senki nem szerette és ma sem szereti Oroszországban Gorbacsovot – annyira lelkesedett eleinte Jelcinért és a reformokért. Furcsa módon Gorbacsovban nem a Szovjetunió sírbatevőjét kárhoztatta, mint annyian mások. Ő egyrészt nem az utolsó szovjet vezetőt tette felelőssé az ország szétesésért, hanem az egész hazug rendszert – pártostól, KGB-től – ami az évtizedek alatt tönkretette az államot. Még azt is a javára írta Gorbacsovnak, hogy mikor mindenki azt lopott ki magának az összeomló Szovjetunióból amihez csak hozzáfért, maga Gorbacsov nem nyújtotta a kezét sem morzsákért, sem nagyobb leeső darabokért. Viszont amit kritizált, az pont, hogy a peresztrojka maradisága és sehová nem vezetőiránya volt, ami maga is hazugság volt a szemében. Éppen ezért lelkesedett a jelcini nagy szabadságnak, legalábbis eleinte.
Lényegében a reformok iránti lelkesedése volt az, ami a politikai, közéleti szerep felé lökte. Ehhez persze kellett Navalnij gyakran erőszakos, konfrontatív természete is. Érdekes ahogy a könyvben újra és újra előkerül az a motívum, hogy valakivel durván, sértőn beszélt, felemelte szavát, ok nélkül volt ellenséges. Ezeket később többnyire megbánás követte, és gyakran bocsánatkérés is. Eleinte ő maga vitatkozott olyanokkal, akik nem értettek egyet a jelcini irányvonallal, később már ő szervezett, és moderált közéleti vitákat. Professzionális politikai pályája Putyin hatalomra kerülésével kezdődött. 2000-ben belépett a legjobb ellenzéki alternatívának tűnő pártba a Jablokoba. Itt is felbukkan az ismétlődő mintázat, hogy az egykor őszintének és becsületesnek tűnő emberek végül megadják magukat a Kreml nyomásának, korrumpálódnak, és végül beállnak Putyin mögé. Ez történt idővel a Jabloko vezetőjével Grigorij Javlinszikjjal is.
Navalnijt 2007-ben kizárták a Jablokoból, mert lényegében szembeszállt a pártvezetéssel annak mentén, hogy egy választási kampány során helyi pártszervek lényegében tétlenek maradtak, ezért rosszul szerepeltek a választáson. A Belkhivel való együttműködést leszámítva, innen indul Navalnij, a saját útját járó politikus karrierje. Ehhez két dolgot vett igénybe. A jogi tudását, és az internet szabadságát. Jogvégzett emberként tudta, hogy ha egy cégben valaki részvényes, akkor joga van dokumentumokat kikérni a cég működésével kapcsolatban, joga van részt venni az éves közgyűlésen, és kérdezni is joga van a cégvezetéstől. Így aztán különböző nagyvállalatokban vásárolt egy-egy részvényt, módszeresen kikért iratokat, és elutazott a közgyűlésekre, még ha azok messze Szibériában is voltak. Ott pedig feltette a kérdéseit azon dokumentumok alapján, amiket kikért. Jónéhány korrupciós ügyre mutatott rá. Az internet pedig megadta neki azt a szabadságot, hogy megossza a feltárt visszaéléseket.
Napjainkban, meg a világ szerencsésebb részén ez egyáltalán nem tűnik nagy dolognak, pedig Oroszországban nagy dolognak számított. A putyini állam ugyanis addigra már teljes kontrollt gyakorolt az újságok, a rádió és a televízió felett, ugyanakkor az internetet nem vette komolyan, arra nem terjedt ki a figyelme. Így meglepő módon teljesen szabadon működhetett egészen sokáig. Navalnij pedig blogolással kezdte. Őt magát is meglepte, hogy hirtelen mennyi olvasója, követője lett. Innentől kezdve pedig nemzetközi ismertségre is szert tett. Idővel aztán egyre több online csatornát kezdett működtetni. Érdekes apróság, hogy mennyire nehezére esett eleinte kamerába beszélnie egy Youtube vagy TikTok videóhoz, pedig a nyilvános beszéd ekkor már egy jó ideje a mindennapjai része volt. Igazán sok ember előtt beszélni azonban először a 2013-as moszkvai polgármester választáson volt lehetősége. Lényegében ez volt az egyetlen olyan választás, ahol elindulhatott, és megmérethette magát. A legnagyobb politikai kampánya mégis a 2018-as oroszországi elnökválasztáshoz kapcsolódik. Annak ellenére, hogy végül nem nem engedték a hatóságok, hogy felvegyék a jelöltek közé. Bejárta az egész országot, és regionális irodákat állított föl, az ott dolgozók helyben voltak felelősek a kampányért. Habár végül nem mérethette meg magát, a kampányközpontokat nem zárták be, hanem az általa még 2011-ben alapított Antikorrupciós Alapítvány irodáiként működtek tovább.
Navalnij politikai pályája egyben a putyini rendszer keményedésének a története is. Eleinte még megelégedtek a nem tetsző aktivista megverésével, majd újabb és újabb pereket akasztottak a nyakába. Az általa szervezett tüntetésekről rendőrök vitték el, és letartóztatták. Az első időben még hamar elengedték, vádat sem emeltek. Később felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Egy alkalommal fertőtlenítő port szórtak a szemébe az utcán, amitől az egyik szemére kis híján megvakult. Mikor semmi nem állította meg, jött a merénylet. Azt is túlélte, ezért aztán a bíróság végül több részletben hosszú börtönbüntetésre ítélte, a börtönben pedig egyre rosszabb körülmények között tartották fogva. Nem biztos, hogy azért, hogy megöljék. Inkább megtörni szerették volna. Ám ez utóbbi nem sikerült.
Mivel a Hazafi egy politikai önéletrajz, arról keveset, vagy leginkább semmit nem ír Navalnij, hogy a politika mellett mivel foglalkozott még, miből élt a családjával. Annyit megemlít, hogy a korai időkben egy vállalat alkalmazásában volt, akikkel még Törökországba is elutazott – ott ismerte meg a leendő feleségét – később ügyvédként tevékenykedett. Nem tudom, de nehéz lehetett ügyvédi tevékenységet folytatni aktív politikai munka mellett, és úgy hogy közben több per is folyt ellene. Az általa létrehozott alapítvány adományokból működött, azonban Alexej és testvére Oleg gazdasági tevékenységet is folytatott, amiről nem ír könyvben. Ugyanakkor az Yves Rocher ügy, ami az egész karrierjére és életére komoly befolyással volt, nincsen kifejtve. Ebben az ügyben először a testvérét, Oleget ítélték letöltendő börtönre – Alexej ekkor még csak felfüggesztett börtönt kapott – később azonban letöltendőre változtatták. A Navalnij elleni perek meglehetősen kuszák és nyilvánvalóan politikailag koholtak, azonban pont ez az ügy megérdemelt volna egy kicsival nagyobb teret annál, mint amennyit kapott ebben a terjedelmes könyvben. Az Yeves Rocher vállalat által Navalnij halálakor kiadott nyilatkozatból az derül ki, hogy a Navalnij testvéreknek volt legalább egy cégük, és ezen keresztül folyt az oroszországi Yves Rocher Vosztok termékeinek kézbesítése. Közbeiktatott cégre azért volt szükség, mert az orosz posta nem volt képes a csomagok célba juttatására. A dolog érdekes része az, hogy Oleg Navalnij ekkoriban magas beosztásban dolgozott a postánál, és ő ajánlotta a testvérével közös cégüket a kozmetikumokat gyártó vállalt figyelmébe, akik a családi összefonódásról mit sem tudtak. A cég piaci árat számlázott a szolgáltatásért. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a postánál magasabb összeget. A vád a testvérek ellen pénzügyi csalás volt. Navalnij is említi és elterjedt nézet, hogy az Yves Rocher panasszal soha nem élt, és kár nem érte őket Navalnijék részérél. Az könyvben szerepel, hogy a francia tulajdonú cég képviselői a tárgyalás során megerősítették, hogy nincsen követelésük a két Navalnij felé. A közlemény ezt azonban kiragadott részletnek tartja. Az Emberi Jogok Európai Bírósága tárgyalta a Navalnij testvérek beadványát és megállapította, hogy a két testvér nem jutott tisztességes bírósági eljáráshoz. Tehát nem a vád helytállóságáról mondtak véleményt, hanem csak a bírósági tárgyalás tisztességtelen mivoltáról. Nem a tartalmat, hanem a formát minősítették.
Máshol is érezni némi hiányosságot a könyvben. Navalnij az életrajzát Németországban kezdte írni, ahol a mérgezése után lábadozott, ám a szöveg nagy részét már különféle orosz büntetésvégrehajtási intézetekben, bírósági cellákban alkotta meg. Ez tudatos döntés volt a részéről. Viszont a börtönben nem olyan egyszerű tollhoz és papírhoz jutni. Ő egy időben a börtön boltjából szerzett füzeteket és tollat. Később, mikor szigorúbb börtön telepekbe, vagy éppen büntető cellákba helyezték, nehezebben jutott íróeszközhöz. Többször el is kobozták tőle, amit írt, és nem kapta vissza azokat. Mégis, a legfontosabb kérdés, hogy hogyan juttatta ki az életrajz és a napló egyes részeit a börtönből? Amit leír, az nagyon keményen rendszerkritikus. Egy időben az ügyvédeinek adta át őket, mikor találkozhatott velük, ám ezeket a találkozásokat idővel korlátozták, és minden átadandó dokumentumot három napra elvettek tőle, hogy átvizsgálják. Bárhová is ment, előtte a motozó szobában meztelenre kellett vetkőzzön, és mindenét átvizsgálták. Mindenesetre sikerült kijuttatnia az írásokat és más üzeneteket is, amiket az instagramra szánt. Ezért aztán végül terrorizmus vádjával is elítélték.
Börtönbüntetése idején megkapta a Szaharov-díjat, a róla szóló dokumentumfilmet pedig Oscar-díjjal jutalmazták. Halála után hazájában a Korrupció Ellenes Alapítványt terrorista szervezetnek minősítették, dolgozóit, aktivistáit pedig módszeresen üldözni kezdték.
Napjaink Magyarország Navalnij könyvét olvasva kellemetlen, szorongást keltő párhuzamokat fedezhet fel az ember a 2000-es és a 2010-es évek orosz és a 2010-es és 2020-as évek magyar valóságával. Navalnij azok mártírja akik felemelik a szavukat az igazságtalanságok, és az elnyomás ellen. Egyben figyelmeztető példa is az elnyomók részéről. Így jár mindenki, aki szembe mer szállni velük. Ne legyen igazuk.
Szász Péter