A városok tér és idő különleges találkozóhelyei.
Tér, ahol az emberek általában régi idők óta összegyűltek kereskedni, tárgyalni, és letelepedni.
Ahogy a templomok a városok terében is van valamiféle különlegesség, a rómaiak a város határát a pomeriumot szentnek tartották. Az épülő városfalak átugrásáért Remus halállal lakolt…Nem épül város csak úgy. Egyetlen város sem véletlenül van ott, ahol.
És az Idő: mert a városok átívelnek az időn. Néha itt Európában, a limestől nyugatra egy kelta vagy római település az alapjuk. Eredetük az idők kezdetébe vész. És minden történelmi réteg jelen van általában. A városok őrzik az elmúlt időt, nemzedékek élményeit.
Talán sikerült elmondanom, hogy a városok különleges helyek.
Ez a cikk nem városleírás, hanem személyes élmények felidézése. Arról is szól miért érdemes egyetemre menni, a messze távolból, Győrből Szegedre.
Ajjaj, nem divatos gondolatok következnek most! Manapság biznisz kell nem egyetemi kocsmázás!
(Talán ezért is ilyen szar ez a „manapság.”)
Amikor másodszor voltam Szegeden, 1999 szeptemberében, épp leszálltam a buszról a Mars téren.
Este 9 óra körül volt. Ki kellett érnem Tarjánban még az albérletbe, ahol egy szobát béreltem.
A tér egy sarkán volt egy piac, és arrafelé álltak a khm..profi hölgyek. Rám köszönt az egyikük, nem viszonoztam. Hiszen nem ismertem senkit sem. Rám kiáltott: Hát már meg sem ismersz minket?
Összehúztam a dzsekit, felkaptam a zöld utazótáskát, és tovább siettem. Megszeppent 19 éves srác voltam. Az első találkozásom a várossal.
Másnap kezdődött az egyetem. A tarjáni lakótelepi lakás sokadik emeletén az ablak az Űrhajós utca forgatagára nézett. Magányosnak és elveszettnek éreztem magam. Befordultam a falnak aludni.
Elkezdődött egy utazás. Felfedeztem a szabadságot, ami kihívásokkal jár. Az elkövetkező 11 évben (mert jártam doktori képzésre is) éjjel és nappal megismertem a déli város hatalmas sugárútjait.
A pestinél alacsonyabb szecessziós palotáit, amelyek különösen nyáron a nap legnyugvó fényében valamiféle Tisza-menti Párizsba varázsolják az embert. A Kárász-utca köveit.
A bisztrókat. (Szegeden a kaja egész jó és még mindig olcsóbb mint Pesten.)
A Tiszán átívelő hidakat. A Belvárosi hidat, ahol annyi éjszaka mentem át, hogy visszaérjek a Móra kollégiumba. Aztán át az Erzsébet-liget hatalmas fasorai között, egyenesen a Közép Fasorra. Ezek különösen tavasszal varázslatosak. Nem is értem, hogy lehet másutt élni, mint Újszegeden.
Gyakran megállt a Belvárosi hídon éjszaka és néztem a Tisza továbbsiető, mélysötét habjait. Onnan látszik a szegedi dóm kivilágított épülete is. Éjszaka magányos helynek tűnik a hídról nézve. A Bertalan-hídon is nem egyszer sétáltam át, volt, hogy egyenesen Tarjánig.
A legtöbbször egy-egy baráttal beszélgetve. Egyszer még papucsban is, ahogy épp kiugrottam a kollégiumból…
Szegeden a Tisza-part mellett eltöltöttem egyszer egy romantikus éjszakát is, bor is volt, csók is volt. A sokat látott folyón fadarabok úsztak lassan végig.
Nagyon más volt, mint fent, északnyugaton, Győrben, a szűk utcák között. Talán némelyik lakótelep hasonlított kicsit. De még Tarján is egy külön világ volt számomra, hiszen több évig éltem ott.
Mindenütt egy varázslatos tér. Nekem az, hiszen itt voltam huszonéves. Itt tanultam, itt sétálgattam Descartes-könyvvel a zsebemben, a cogitón és a lélek szenvedélyein elmélkedve a Tisza vizére nézve.
A városban folytattunk világmegváltónak szánt vitákat. Szegeden voltam sokszor és reménytelenül szerelmes, mentem Hitchcock-napra és farsangi bálra a Grand Cafében, egy Thealter alter- színházi előadásra a Kis-Zsinagógába, egy virág- és esőillatú májusi napon.
Itt írtam egy sötét őszi estén, a villamoson hazafelé tartva, valahol a Brüsszeli körút éjjeli magányában egy Hölderlin által inspirált verset.
A Pipi-téren rántott húsos szendvicset ettünk már jó húsz éve is, az Aradi Vértanúk terén a kioszkból palacsintát vagy hamburgert.
Ahol most az egyetemi könyvtár van ott beszélgettünk Mozartról, futás helyett, Viola barátommal. Máskor valóban futottunk, a BTK körül, még Székely Melinda tanárnő híres és mindig korán betelt Dominatus és Principátus kurzusai előtt. A szemináriumokra kezdetben még egy lapon kellett jelentkezni. Akinek hosszabb keze volt a tolongásban előnyt élvezett. Mert bizony néha nehéz volt felkerülni egy kurzusra.
A Mojóban a szőnyegek és a blues-jazz zene mellett beszéltük meg a kurzusokat, de tartottak ott órát is.
A BTK egyik folyosóján, egy téli napon döntöttem el, hogy filozófia szakra is megyek a történelem után. A barátaim is ott voltak, cigiztek és kávéztak műanyag pohárból. Kinéztem, le a szürke, esőcseppekkel és galambpotyadékkal borított kövekre…Nem szóltak fanfárok.
Az egyik antikváriumban, ahol nem jártam legalább tíz évig, legutóbb megismertek. Igaz, ott költöttem el a pénzem nagy részét. A fejünk és a szánk is tele volt költőkkel, írókkal, filozófusokkal, történelemmel.
No és a kollégium. De az már egy más történet, Szegeden belül is egy külön, örök világ. Minden egyes konyha, szoba, a szürke betonlépcsős fémkorlátos folyosók. Ahol összegyűlnek hülyéskedni a szomszédos szobáik lakói, gyakran rövidgatyában és trikóban, reggel-este.
A jellegzetes szag, ami mindig ugyanolyan. Linóleum!-mondta egy barátom. Belém hasított a felismerés varázsa.
Szegedről senki, szinte senki sem akart hazamenni. (De legtöbbünknek mégis muszáj volt, mert nem lett ott munkánk.)
Lélekben egyikünknek sem sikerült.
Amikor nemrég leszálltam a vonatról féltem a keserédes nosztalgiától. Attól az érzéstől, hogy itt van az emlékezet által jótékonyan megszépített múlt, az elveszett fiatalság varázsa, a távoli ország ahová már sosem jutok vissza.
De nem telt el fél óra és már otthon voltam. Talán már nem diák, biztosan nem huszonéves, de tulajdonképpen szegedi és egyetemi polgár. A város nem taszított el, csak csendben várt, mint régi szerető, aki tudja: a távollét is csak szünet volt a mondatban.
Ismét beszélgettem a régi barátokkal, (szerencsére még vannak ott barátaim) és pont ugyanott vettük fel a beszélgetés fonalát, ahol eldobtuk annak idején. Nosztalgia? De hiszen az én szegedi életem ekkor már nem a Múlt volt, hanem megint a Jelen. Még a buszközlekedést is frissítettem magamban. És hogy hová kell miért menni.
Ekkor megértettem. Szegedről én se mentem el soha. Mindannyian magunkban hordozzuk városainkat. Mert soha nem is indultunk el.
Bártfai Imre
(A fényképeket a szerző készítette 2010 májusában egy barátjával aki azóta Belgiumban él.)