Az USA venezuelai beavatkozása nagyon bizarr helyzetet eredményezett. A nemzetközi rend alapja kettős: egyrészt a hatalom, másrészt a törvényesség.
Már Hegel megállapította, hogy nincs olyan magasabb szuverenitás, amely egy erős államot képes megakadályozni az akaratának végrehajtásában.
Államok között nincs prétor, hanem legfeljebb választott bíró és közvetítő, s ezek is csak véletlenül, azaz a felek különös akarata szerint. Az örök béke kanti eszméje szerint lenne egy államszövetség, amely kiegyenlítene minden viszályt, s mint minden egyes államtól elismert hatalom elintézne minden egyenetlenkedést, ezzel pedig lehetetlenné tenné a döntést a háború által. Ez azonban feltételezné az államok megegyezését, amely mindig morális, vallási vagy egyéb okokon és tekinteteken, általában mindig különös szuverén akaratokon alapulna, s ezért esetleges jellegű maradna.
Gyakran akarták az államokat úgy tekinteni, mintha viszonyuk magánjogi és morális volna. De a magánszemélyek helyzete az, hogy fölöttük bíróság áll, amely megvalósítja azt, ami jogos. Mármost az államok közötti viszonynak is magánvalóan jogosnak kell lennie, de a világi létezésben kell, hogy a magánvalónak legyen hatalma is. Mivel pedig nem létezik olyan hatalom, amely eldönti az állammal szemben, hogy magánvalóan mi jogos, és amely megvalósítja ezt a döntést, azért e vonatkozásban mindig a kellésnél kell maradni. (Jogfilozófia §330)
Az államok felett nincs szuperállam, amely nemzetközi törvényeket kikényszeríthetné. Napóleon mondta, amikor az osztrákok megtagadták a francia forradalmi állam elismerését: A Napnak nincsen szüksége elismerésre.
Ez azt jelenti, hogy a törvényesség mindig csak nemzetközi szervezetek által elfogadott eszméken és határozatokan alapul és a szokásokon. Nem intézményeken. A törvényesség elsősorban egy eszme. Ezért nevezi Hegel puszta kellésnek (Sollen) és nem valóságnak.
Venezuela, a bukott állam
Maduro egy demagóg diktátor, aki nyomorba taszította az országát. Venezuela gazdaságpolitikája és egész berendezkedése maga az őrület: például megesett, hogy „leakciózták” a lapostévéket az elnök parancsára. Ez a mezítlábas szocializmus, amit létrehoztak az olajban gazdag, egykor fejlődő országot a pokoli mocsárrá tette. Bár az egyenlőtlenségek csökkentésének chavezi programja igazságos célkitűzés volt egy nagyon egyenlőtlen társadalomban, az eszközök a demagógiára épültek és fenntarthatatlanok voltak. Az olajárak csökkenése a 2010-es években hozzájárult a lefelé menő hullámvasúthoz.
De a fő ok persze a gazdasági rendszer strukturális tarthatatlansága volt. A hatalom az állampárt (PSUV) támogatása fejében osztogatott, kegyeket és javakat a támogatóinak. Áramkimaradások, élelmiszerhiány és áruhiány, hiperinfláció, a közbiztonság drasztikus leromlása következett és 7 millió ember hagyta el az országot. Az életszínvonal 73 százalékot csökkent 2013 és 2023 között. A hatalmat fegyveres kormányhű csoportok a colectivos és a korrupt hadsereg támogatása segített fenntartani. A problémákért a vezetés külső erők, elsősorban az USA „gazdasági háborúját” okolta. Venezuela állami elitje részt vett a kábítószer -kereskedelemben. Aki ezt a rendszert védi a vagy gonosz ember vagy nincs a józan eszénél, vagy mindkettő.
Maduro támogatása meredeken csökkent a 2020-as években, 2024-ben elvesztette a választást, de nem adta át a hatalmat. A világ alapvető megosztottságát mutatja, hogy a szokásos államok, Oroszország, Kína, Irán elfogadták Maduro „győzelmét”, míg az USA, az Európai Unió és más nyugati orientációjú országok nem.
A „bolivári forradalom” tehát egy nagy kudarc. 2024 óta az elnök legitimitása is alacsony szintén. Csakhogy a szuverenitás nem kapcsolódik a legitimitáshoz ilyen egyszerűen.
Ha Maria C. Machado lesz az új vezető, (ez még korántsem biztos) talán jobb irányba indulhat el Venezuela. De marad pár kérdés:
Az érdekszféra elmélet
Ha az érdekszféra-elv alapján avatkozott be az USA akkor más államok is eljárhatnak így? Pl. Ukrajna nem orosz érdekszféra akkor? Vagy mondjuk Tajvan kínai? Ezt a Cato Intézet is felvetette.
Az érdekszféra-elmélet elfogadása tulajdonképpen lehetetlen anélkül, hogy ne töröljük el a nemzetközi jogot, a második világháború utáni egyezményes rendet. Természetesen ezt a rendet már most sem fogadja el minden ország, és ki több-kevesebb energiával próbálja leépíteni. De ha elismertetik egy olyan rend, ami a nyílt erőszakra épül, az erősebb igazára, a királyok ultima ratiojára, az ágyúra, akkor könnyen a thükudidészi helyzetbe kerülünk.
Thükudidész úgy jellemezte a peloponnészoszi háború állapotait, hogy „az erősek azt tették, amit akartak, a gyengék elszenvedték, amit kellett.” Nem biztató jövőkép.
A valóságban az érdekszféra-elmélet mellett mindig ott van a hivatkozás a demokratikus értékekre, az igazságosságra, ám az egyoldalú, nemzetközileg nem egyeztetett lépések ezt leginkább propagandává süllyesztik.
Lehet-e demokráciát alkotni beavatkozással?
És a másik: egy ország, ami gyarmati sorból nőtte ki magát, képes lesz-e úgy egészséges, elfogadhatóan stabil államot és demokráciát kialakítani, ha az a nép tapasztalata, hogy egyfelől egy rossz kormányzás önerőből leválthatatlan, másfelől meg úgyis nagyobb hatalmak döntenek? Ez enerváltsághoz, további korrupcióhoz és társadalmi diszintegrációhoz vezet. Az úgynevezett „komprádor”-elitek és az erőszakos forradalmárok körforgásának szokásos latin-amerikai jelenségéhez.
Panama az USA 1989-es beavatkozása után (Operation Just Cause) stabilabb lett, de Venezuela nem Panama 2.0, sokkal nagyobb, összetettebb ország. Panama stabilitása amúgy is globális érdek a Panama-csatorna miatt. A beavatkozást leginkább az utóélete igazolhatja vagy értékelheti le tehát.
Az egyetlen, ami most biztos, hogy egy modern szuperállam, ma elsősorban az USA hadserege jó tervezéssel félelmetes dolgokra képes. A több hónapon át gondosan tervezett katonai akció sebészileg precíz, lenyűgöző bevetés lett. Hogy ez megnyugtató-e, efelől nem vagyok teljesen biztos. Hiszen a hatalom mellé nem világos, hogy milyen törvényesség társul.
Bismarck véleménye szerint -írja Kissinger- a hatalom helyes felfogása az önkorlátozás doktrínáját is magába foglalja. A törvényesség nélküli hatalom viszont kalandorkodásra csábít, aminek a következményei előre nem könnyen láthatóak.
Bártfai Imre