A testi órákat még el lehetett viselni. Habár nem minden osztálynak jutott hely tornateremben, de még a folyosói órák sem tűntek szörnyűnek. Volt valami hallgatólagos egység a tesitanárok, és a teremből kiszorult diákok között. Az órának meg kellett lennie, de megizzadni azért nem kellett. Így aztán nem állt nagyon másból egy-egy ilyen óra, mint a tantermek előtt való fel-alá, futkározásból, lehetőleg csendben, hogy a tanítást ne zavarják a trappoló lábak. A futást kiegészítette még a hátsó lépcsőn – ami a kémia termekhez vezetett – való fél lábbal felfelé ugrálás a második emeletre, majd másik lábbal lefelé döcögés. Egyik sem volt nagy szám, főleg, hogy nagyrészt mindenki sétált a lépcsőn. Leszámítva néhány stréber természetesen, mert stréberek mindig vannak.
A tanár meg, nos a tanár lényegében nem is látta, hogy ki mit csinál, meg nem is nagyon érdekelte, mivel értelmes órát úgysem tudott tartani. Megállt ugyan az üvegajtóban, ami testnevelés részleget elválasztotta az iskola más részeitől, és mint egy méltóságában sértett, melegítőt viselő tábornok kiadta a feladatokat, de aztán a többi őt már nem érdekelte. Visszavonult a tornatanárok saját birodalmába, a tesis tanárba.
Az osztály pedig futott a folyosón ami maga volt a teljes ellentmondás. Szünetekben a folyosói ügyeletre kiállított tanárok – mikor tényleg ott álltak a folyosón – egyetlen feladata az volt, hogy rászóljanak azokra, akik futottak, vagy csak gyorsabban gyalogoltak annál, mint amit úgy gondoltak, hogy az nem túl gyors. Mert a folyosón futni balesetveszélyes. Az osztály azért futott. De csak módjával, hiszen nem volt szabad zajt csapni, meg ugye a folyosón futni balesetveszélyes. Meg aztán páran le is fűződtek a többiekről, és segített a konyhásoknak behurcolni az ebédet a tálaló konyhába. Nagy, fém tartályokban érkezett borsófőzelék, és a leves. A kenyér, a fasírt, és minden más lezárt dobozokban került le a teherautóról. Pár fiú pedig elsőbbségi kiszolgálásért cserébe ezeken a folyosói tornaórákon az iskola ebédjének a cipelésével volt elfoglalva. Lényegébe illegálisan. De végül is ez is testmozgás volt, meg úgyis csak az számított tanárnak-diáknak, hogy elteljen valahogy ez az óra is.
De a kislabdahajítás nyomorúsága azért már mindenki számára kellemetlen érzés volt. Aki nem ért az ilyen dolgokhoz úgy képzelné – és nem kizárt, hogy úgy is van – hogy a kislabdahajítás lényege az, hogy az a vacak, ronggyal kitömött bőrgolyó minél messzebbre repüljön. A belvárosi szűk iskolaudvaron azonban semmiféle tálvolabbi dobásra nem volt lehetőség. Három oldalról az iskola ablakai néztek a szomorú aszfalt pályára, ami lényegében az egész bármire is használható részt elfoglalta, míg a negyedik oldalról egy málladozó tűzfal emelkedett. „A repedés fölé, a harmadik luk vonalába célozzatok!” Emelte a karját a tanár a magasba, hogy kijelölje a célpontot a különféle lukakkal, résekkel és repedésekkel tarkított házfalon. „Aki beledobja a labdát valamelyik lyukba, annak letépem a tökét” Tette hozzá figyelmeztetően, bár inkább hatott nyers bunkóságnak, mint jószándékú figyelemfelhívásnak a mondanivalója. Innentől persze a társaság fele azzal volt elfoglalva, hogy eltalálja valamelyik tiltott rést a falon. De persze ez nehezen feladat volt, mint a kijelölt téglasor fölé dobni azt a zsíros tapintású bőrrel borított rongycsomót, aminek falhoz vagdosása kiváló hatással volt a fiatalok különféle képességeire. De lényeg a lényeg, hiába próbálták eltüntetni a falban a labdákat, azok halk puffanás után mind vissza hullottak a földre.
Legalábbis az első alkalommal nem sikerült. Idővel aztán aki akarta jól belőtte magának ezeket a réseket, lyukakat, hogy az évek folyamán aztán jónéhány labdácskát nyeljen el a szomszéd ház. De bármennyi kisládát is fogyasztott az osztály – meg a többi osztály is persze – a karbantartó minden héten kipiszkálta, visszaszerezte azokat. Így ment egy darabig, míg aztán nem kellett többet a falra dobálni a labdacsokat. Kifújt, ennyi volt részükről a tűzfalra dobálózás, hogy aztán mások hajigálják október tovább a végtelenségig.