A főzés mindig megnyugtatta. Egyszerű dolgokat szeretett készíteni, nem volt nagy konyhaművész. Habár rendszeresen nézett főzős műsorokat, nem kapott kedvet a különféle ázsiai meg fúziós kajákhoz. Meg honnan a fenéből vegyen szumákot, görög szénát meg mindenféle egzotikus nevű fűszert azért, hogy egyen egy jót. A könnyen összedobható ételeket szerette, ezeket viszont nagy kedvvel és némi áhítattal készítette el. Rituálét gyártott köréjük. Rítusa volt a főzelékeknek, a káposztás tésztának, még a fasírtnak is. A legjobban mégis a paradicsomos tésztát szerette elkészíteni. Olaszos irány, de ő ezzel nem foglalkozott. Amennyire egyszerű és gyors étel, annyira jó volt elkészítenie.
Kettő, esetleg három közepes méretű paradicsomot felnegyedelt. Nem pepecselt az aprítással, minek, úgyis szósz lesz belőlük. A paradicsom negyedeket beledobta az előre felhevített száraz serpenyőbe. Ez két célt is szolgált. Egyrészt kicsit megkapatta a vágott felületüket, hogy pörzsanyag keletkezzen, másrészt pedig így néhány perc alatt elfőtt annyi nedvesség a paradicsomból, hogy anélkül önthetett rá egy nagyobb löttyintésnyi olívaolajat, hogy mindenfelé fröcskölt és csapkodott volna kifelé a forró anyag. Eleinte, mikor még kísérletezett a megfelelő technológiával, más sorrendben kerültek a hozzávalók a tűz fölé. Volt is sercegés, csapkodás, kisebb égési sérülések. No meg elrontotta az egész élményt, hogy utólag lehetett az egész konyhát takarítani, pedig csak egy tányérnyi tésztát készített.
Mialatt a paradicsom az olajjal kevert saját levében főtt, kicsit megsózta, majd összeroppantott néhány gerezd fokhagymát. Az ilyen-olyan receptek 2–3 gerezdet írtak, de ő fokhagymásabban szerette, meg hát ezeknek a kínai fokhagymáknak se íze, se rendes fokhagymaszaga nincs – mondogatta mindig leginkább magának, ezért ő mindig egy kisebb fejnyit tett az ételbe. A gerezdeket finoman megroppantotta, majd mintha kibújtatná őket a kabátkájukból, meghámozta mind. Az apróra vágással itt sem törődött sokat. Ment az összes fokhagyma a készülő szószba. Mikor ez megvolt, a spájzszekrényből előtúrt némi fűszert. Chili, kakukkfű, bazsalikom, ami éppen volt, mehetett az ételbe.
Ezzel még nem volt kész a művelet. Mikor úgy érezte, hogy teljesen elfőtte a paradicsom a saját levét, de még mielőtt a fokhagyma megégett volna – nem jó, ha megég a fokhagyma, mert kellemetlenül keserű lesz –, felöntötte egy pohár vízzel. Ekkor jött a saját fejlesztés. A száraz spagettit közvetlenül a vízzel hígított szószba tette. Nem használt sokat, egy fél marékkal, de azt a fél maréknyit kettétörte, hogy jobban el lehessen oszlatni a főzőszószban. Még szerencse, hogy nem olasz, gondolt ilyenkor arra, hogy állítólag Olaszországban botrányosnak tartják, ha valaki kettétöri a spagettit. Igazából soha nem hitte el ezt. A szószban főzött tésztát viszont nagyon praktikus dolognak tartotta. Nem kellett külön edény a tésztafőzéshez. Nem kellett szűrögetni, öntözgetni, innen oda pakolni a főtt tésztát. Kevesebbet kellett mosogatni is.
De az eljárás előnyei itt még nem álltak meg, hiszen mikor külön fő a tészta, akkor a liszt gluténtartalma részben belefő a vízbe, ami aztán megy a lefolyóba. Nem véletlenül magyarázzák a tévés szakácsok, hogy egy kevés főzőlevet érdemes átmerni a paradicsomszószba. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha magában a paradicsomlében főzné ki a tésztát, így nem veszne el semmi a tésztából. Igazi zseninek tartotta magát emiatt, és bár volt olyan ismerőse, aki ezt hülyeségnek tartotta, mikor elmondta neki, de ő nem sértődött meg ezen, legalábbis nem látványosan. Hiába, az innovátorokat gyakran csak haláluk után ismerik el, gondolta magában, miközben utolsó lépésként lágy sajtot reszelt a már majdnem kész ételre. Megvárta, míg a sajt teljesen elolvad, ekkor a tésztába forgatta, és már készen is volt. Elzárta a gázt, a még forró szószos főtt spagettit pedig egy odakészített mélytányérba öntötte át. Ami előtte gőzölgött, az nem pusztán egy sima, egyszerű paradicsomos tészta volt, hanem sűrű -mint egy vastag mártás –, krémes állagú egytálétel.
Elégedetten ült le a konyhapulthoz egy villával a kezében, a jobb kezében, mert ha nem volt nála kés, ügyetlenül bánt a villával balkézzel. Furcsa módon ahhoz, hogy normálisan tudjon enni villával, vagy rendesen késsel-villával kellett dolgoznia, vagy ha nem volt kés, akkor a villát a jobb kézbe fogta. Igazából nem volt éhes, de vacsoraidő volt, és a főzési rutin megnyugtatta. Rövid időre ez olyan jól sikerült, hogy meg is feledkezett arról, hogy miért is volt ideges. Hozzáértők biztosan azt mondanák, hogy sokkos állapotban volt, ám ő semmi ilyet nem érzett, igaz, éhséget sem érzett, mint máskor, csak azt a finom remegést a kezében meg a lábaiban, ami szokatlan volt. A gyomra helyén meg mintha egy kő lett volna, nem nyúlt az ételéhez. Mivel enni nem tudott, kénytelen volt visszatérni ahhoz a problémához, ami elől a főzéshez menekült.
A probléma pedig nem volt kicsi. Legalább 180 centi hosszában, és ránézésre úgy 90 kiló, és a nappalijában feküdt a dohányzóasztal mellett úgy, hogy szinte minden szabad helyet elfoglalt a szobában. Szerencsére hasmánt volt, így nem látszott az arca, a kezei és a lábai, mint a rongybabáknak, szétvetve. Ennyit figyelt meg belőle, meg azt, hogy kék farmernadrágot viselt. Ez meg is maradt a fejében, mivel hogy maga is ugyanilyet hordott, pedig otthon nem szokott farmert viselni, de ahhoz, hogy hozzáférjen a tréningnadrágjához, át kellett volna lépnie a testen, meg legalább egy kicsit nem ártott volna arrébb húznia, hogy a szekrényajtót ki tudja nyitni. Ezek hiányában maradt abban a ruhában, amiben napközben volt. Kicsit örült is neki, mert bevillant, hogy a rendőrségi videókban többnyire melegítőben vagy alsónadrágban lévő emberekre szoktak éjjel lecsapni a kommandósok, ha pedig ő nem veszi le a farmerját, akkor vagy megússza, hogy rátörik az ajtót a zsaruk, vagy ha nem, legalább nem fog olyan kínosan kinézni a felvételeken, mint mások.
Eltelt már közel egy óra, mióta hazaért, és már kezdett is sötétedni, úgyhogy kénytelen volt végre valamit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy nagydarab fickó holtteste hever a nappalija közepén. Kézenfekvő lett volna a rendőrséget hívni, mi több, kötelessége lett volna, de a helyzet ennél bonyolultabb volt. Azt ugyan nem tudta, hogy a halott hogyan és miért került a lakásába azalatt, míg ő nem volt otthon, azt se tudta, hogy hogyan vesztette az életét, azt azonban tudta, hogy ki a néhai. Márpedig az nem lehet, hogy pont az ő lakásában találják meg a nyomozók. Azzal alapvetően nem volt baja, hogy meghalt, lényegében csak idő kérdése volt, hogy valaki végezzen vele, meg hát – bár senkinek a halálát nem kívánta, hazudta magának – végül is már régen kiérdemelte ezt a véget. De miért pont itt, a dohányzóasztala és a ruhásszekrénye között kellett ennek meghalnia – zakatoltak a gondolatok a fejében -, vagy idehozta valaki?
Még soha nem látott holttestet, ezért magát is meglepte, hogy a körülményekhez képest összeszedett tudott maradni. Máshonnan nem, csak filmekből tudta, hogy mit szoktak csinálni a nem kívánt hullákkal. Ezek közül a legkevésbé trancsírozós az lett volna, ha betekeri a szőnyegbe, amin már amúgy is rajta feküdt, berakja egy furgonba, és valahol messze, egy elhagyott helyen elássa. Ám ezzel több gond is akadt. Az első, hogy nyilvánvalóan meg se bírta mozdítani a halottat, nemhogy észrevétlenül lecsempészni a lépcsőházon keresztül a parkolóba. Furgonja sem volt, még az ásót is vennie kellett volna. Volt ugyan egy öreg Mazdája, annak a csomagtartójába viszont nem fért volna be a csomag. Éppen ezért, mint valami hülye vígjátékban, kénytelen lett volna betuszkolni maga mellé az anyósülésre, bekötve, hogy ne dőljön el. A darabolás meg nem az ő műfaja volt. A vér látványától hányni szokott, meg amúgy is az mocskos meló, inkább nem. Annak kéne elvinnie, aki idehozta, dühöngött magában.
A legnagyobb gond viszont az volt, hogy semmilyen mentőötlet nem jutott az eszébe. Felhívhatott volna valakit, hogy segítsen a test eltüntetésében, de még ha sikerült is volna a dolog, semmi garancia nem volt rá, hogy az illető feldobja őt. Ezek az illetők, akiket megkérhetett volna, a kollégái voltak, úgyhogy hamar letett a dologról. Végül aztán mégis a telefonjáért nyúlt. Először üzenetet akart küldeni, de aztán arra gondolt, hogy annak több nyoma marad, mint egy hívásnak, feltéve, ha nem hallgatják le. Kicsöngött a másik végén. Érezte, hogy izzad a tenyere, nem csak az, amiben a készüléket markolta, hanem mindkettő. Várt öt csörgést, aztán kinyomta. Nem vették föl. Minden mindegy alapon újra próbálta. Most a harmadik csörgésre egy női hang szólt bele.
– Maga az Eugén?
Utálta, hogy a nő Eugénnek szólította.
– Mit akar ilyen későn? – folytatta a női hang némi méltatlanságot eláruló hanghordozással.
– Némi segítségre lenne szükségem, nem nagy dolog, de egyedül úgy tűnik, nem boldogulok vele – mondta az Eugénnek nevezett férfi, miközben úgy szorította a telefont, hogy elfehéredtek az ujjai, de ő ezt akkor észre sem vette.
– Ha nem lenne nagy dolog, akkor nem hívna ilyenkor, hanem várna holnapig vele. Úgyhogy mondja gyorsan, mit szeretne.
A parancsoló hang valahogy megnyugtatóan hatott rá. Végre valaki megmondta, hogy mit kell csinálnia, úgyhogy gyorsan elmondta, hogy mit szeretne, anélkül hogy említette volna a halottat a nappalijában. Mire letette a telefont, egészen más színben látta a világot. Megjött az étvágya is, kár, hogy a tészta kihűlt – gondolta –, de azért még így is jó lesz, nem szükséges visszamelegíteni. Leült a konyhapulthoz, magához húzta a tányért, kezébe vette a villát, majd meggondolta magát, és újra letette. A pohárszekrényből elővett egy poharat, egy egyszerű vastagfalú vizespoharat, majd a hűtőhöz lépett, ahonnan elővarázsolt egy fél üvegnyi fehérbort. Telitöltötte a poharat borral. Nagy kortyokban lehúzta az egészet. Újratöltött, majd komótosan, gurmand módjára elfogyasztotta a hideg paradicsomos tésztát.
Írta: Szász Péter