Az elmúlt időszak eseményei elhozták azt, hogy idehaza több szó esett a köztársasági elnöki intézményről. Nem pusztán az elnök személyéről, hanem magáról az intézményről. A témában valamilyen módon véleményt nyilvánítók egy furcsa helyzettel találták szemben magukat. A furcsa helyzet pedig lényegében az, hogy mindegyikük magától értetődőnek tekintette, és tekinti ma is azt, hogy van, vagy kell lennie köztársasági elnöknek. Ez nem véletlen. 1918 és 1946 után, mikor 1989-ben Magyarország államformája újra köztársaság lett, nem is volt vita arról, hogy a köztársasághoz elnök is dukál, felváltva az államszocialista diktatúrában létező államfői testületet, az Elnöki Tanácsot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1918. november 16-án Magyarország államformája népköztársaság lett egy rövid időre. Ez sokakat megzavar ma is, főleg, mivel az 1949 és 1989 között létező rendszer is ilyen néven határozta meg magát. Az 1918-as államelnevezés jól illik a korszakos trendbe, de ez nem azt jelentette, hogy valamifajta kommunista állam jött volna létre – az a Tanácsköztársaság lett később –, sokkal inkább annak hangsúlyozása állhatott mögötte, hogy a megformálói ezzel is ki akarták fejezni azt, hogy nem pusztán lecserélték a királyt egy elnökre, hanem a hatalmat innentől a nép fogja gyakorolni az országban.
De visszatérve az elnöki hivatal kérdésére. 1989-ben a vita nem arról szólt, hogy legyen-e köztársasági elnök, hanem arról, hogy hogyan válasszák meg az elnököt. Az úgynevezett négyigenes népszavazás eredményeként alakult úgy, hogy nem az országgyűlési választás előtt tartották meg a közvetlen szavazást, hanem az új Országgyűlés választotta meg kétharmados többséggel. Azóta is a parlament választja az elnököket, aminek vannak előnyei és hátrányai is. Az elnöki jogkörök, vagy elnökhöz illőbben az elnöki hatalom mibenlétéről és korlátairól szóló vita azonban csak 1990-től, Göncz Árpád megválasztásától vette kezdetét. Az Alkotmány ugyanis néhány ponttól eltekintve a lehető legáltalánosabban határozta meg az elnöki jogköröket. Az olyan meghatározásokat, mint hogy „kifejezi a nemzet egységét”, vagy hogy „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”, tartalommal kellett megtölteni, amivel Göncz próbálkozott, sorozatban hatásköri konfliktusba kerülve Antall József miniszterelnökkel és a kormánnyal. Ezekben a hatásköri vitákban a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság rendre a kormánynak adott igazat, ezzel lényegesen alakítva, és több területen is szimbolikus szerepbe utalva az elnöki intézményt. Főparancsnokként nem adhat utasítást a katonáknak, mint mondjuk az amerikai elnök. A legtöbb döntése, mint például az elhíresült kegyelmi jog gyakorlása, csak miniszteri ellenjegyzéssel érvényes. Mások, mint a miniszterek kinevezése vagy a választások kiírása, pedig nem adnak számára mérlegelési lehetőséget. A választásokat egy jól meghatározott határidőn belül köteles kiírni. Kevés valódi, önálló mérlegelési és döntési jogköre maradt meg. Ilyen például, hogy visszaküldhet egy elfogadott törvényjavaslatot az Országgyűlésnek megfontolásra, vagy kérhet előzetes normakontrollt egy-egy törvénytervezetről az Alkotmánybíróságtól. Ám valódi utasítási, rendelkezési jogkörei nincsenek. Az állami főhatalom valójában a mindenkori kormányfő kezében összpontosul.
Ennyi felvezető után a kérdés úgy hangzik, hogy kell-e egyáltalán köztársasági elnök? Javaslom, hogy ne válaszoljunk rá reflexből, hogy persze. Európában jól elműködnek demokráciák monarchikus formában, ahol az államfői feladatokat öröklés útján tisztségüket betöltő uralkodók látják el. Az ő tekintélyük kifejezetten a monarchikus államforma tradíciójából, az uralkodó e tradíciót megtestesítő szerepéből, és nem utolsósorban annak elfogadásából tevődik össze, hogy ezek az európai uralkodók politikai, közhatalmi értelemben teljesen passzívak. Semmilyen döntést nem hoznak, semmilyen kérdésben nem részrehajlóak; az ő szerepük az államnak és a társadalomnak mint közösségnek a megjelenítése. Persze ez nem azt jelenti, hogy mondjuk mindenki szereti odahaza a spanyol királyt vagy éppen a monarchiát. Ez azt jelenti, hogy nem várnak, nem is várhatnak el önálló cselekvést tőlük.
Nálunk a parlament által választott, szűk jogkörökkel rendelkező államfő annyiban hasonlít az európai uralkodókhoz, hogy elvben megteheti a részrehajlás-mentességet, hiszen újraválasztása, politikai jövője nem függ közvetlenül a választók akaratától, tehát nem kell kampányüzemmódban lennie elnöki időszaka alatt; a sorsa nem a választók szimpátiájától, hanem az aktuális parlamenti erőviszonyoktól függ. A kampány elmaradása, a közvetlen kapcsolat hiánya a választókkal és a szűkre szabott jogkörök azonban szinte mindeggyé is teszik, hogy ki az elnök, hiszen politikai programot nem tud megvalósítani. Amit az elnökök tenni szoktak, az az, hogy a politikai hatalom hiányát igyekeznek az elnöki hivatal súlyával kompenzálni, és bizonyos, általuk fontosnak tartott ügyek mellé odaállni, azokra felhívni a figyelmet. Ezen gesztusok hatása kérdéses.
A meghagyott reprezentatív szerepek ugyanakkor, hogy azt ne mondjam, nem adnak ki egy napi nyolcórás munkaidőt, hiszen e szerepek nagy részét magához vonzotta a valódi hatalommal bíró miniszterelnöki tisztség. Minderre rárakódik a hazai közgondolkodásban a tradíció hiánya. Nálunk nincsen, vagy alig van tisztelete az elnöki tisztségnek. Az eddigi köztársasági elnökök, mivel nem nagyon kaptak valódi hatalmat és valódi társadalmi respektust a hivataluk által, többet kellett, hogy a személyes, már meglévő vagy éppen nem meglévő presztízsükből beletegyenek a hivatalba, mint amennyit nyertek a hivatal által. Éppen így az egyéni személyiségük nagyobb hatással volt, illetve van a hivatalra magára, mint magának a hivatalnak a súlya. Márpedig manapság kimondottan igaz, hogy egy-egy ismert influenszer társadalmi hatása jóval nagyobb, mint az elnöki hivatalé. Ahogy Sólyom László kiállása a természetvédelem mellett nem sok gyakorlati hasznot hozott, úgy Áder Jánosé sem.
Egyre valószínűbb, hogy hamarosan elkezdődik majd egy új alkotmányozó folyamat. Ilyenkor lehetőség nyílik újragondolni az állami működés formáit, kereteit és intézményeit. Én két lehetőséget látok arra, hogy mit lehetne kezdeni a köztársasági elnöki tisztséggel. Az első szerint nincsen semmi szükség rá. Habár ez az elgondolás radikálisnak tetszik, egyáltalán nem látom szükségét ennek a hivatalnak a mai formájában. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne a kormány valódi politikai ellenőrzését szavatolni. Erre ugyanis szükség van, annál is inkább, mivel az Országgyűlés jelen formájában csak korlátozottan alkalmas erre. Egy elnök nélküli politikai felsőbb fórum – határozottan nem jogi, hanem politikai – egy parlamenti felsőkamara lehet. Ez a felsőkamara kaphatna meg olyan jogköröket, mint a kinevezések és az alkotmányos normakontroll kérése. Minden törvényjavaslatot megtárgyalna, és adott esetben visszaküldhetne az alsóbb kamarába újratárgyalásra. Maga is kezdeményezhetne törvényjavaslatot. A protokolláris feladatokat és a törvények, határozatok, kinevezések hitelesítését, valamint a választások kiírását mérlegelési jog nélkül a felsőkamara elnöke látná el, aki minden esetben a legidősebb itteni képviselő lenne. Az újabban nagyobb figyelmet kapott kegyelmezési jogkörhöz kapcsolódó politikai felelősséget egyértelműbben lehetne meghatározva, de működhetne úgy, hogy a kegyelmezést formálisan vagy akár ténylegesen is a felsőház elnöke gyakorolja.
Persze joggal merül fel a kérdés: ez a felsőház nem lenne-e egy puszta elnöki tanács? Nem lenne az, mivel nem egy kinevezett testület lenne, hanem az Országgyűlés kamarája. Az Országgyűlés és a kormányzat átalakításáról szóló elképzeléseimet más cikkekben fejteném ki, itt maradnék a köztársasági elnöki intézménynél.
Úgy gondolom, hogy a fenti elképzelés, vagyis az elnöki intézmény eltörlése lehetne a legjobb megoldás, de ha nem ezt az utat járná az ország, akkor nem marad más hátra, mint az elnöki pozíció megerősítése, de jól kidolgozott korlátokkal. Első körben az elnököt közvetlenül kéne választani. Ez egyrészt nagyobb legitimitást adna neki, másrészt stabilabbá tenné a pozícióját a kormánnyal és az Országgyűléssel szemben. Emellett konkrét jogköröket is adni kéne az elnöknek, amelyekkel élhet, és amelyek gyakorlására pályázhatnak a jelöltek. Nyilván nem arról lenne szó, hogy egy köztársasági elnök kénye-kedve szerint masíroztathatna katonákat vagy robbanthatna ki háborúkat. De az elnöki tisztség tekintélyének emeléséhez tekintélyes jogkörök is illenek. Jobban meghatározott feladatokat kaphatna a külpolitika meghatározásában és a NATO-n belüli együttműködésben. Bizonyos tárgykörökben alkothatna kormányrendelettel egyenértékű rendeleteket miniszteri ellenjegyzés nélkül, valamint a kegyelmezési jogot is saját hatáskörben, saját politikai felelősséggel gyakorolhatná, miniszteri ellenjegyzés nélkül. Természetesen bírósági és alkotmánybírósági kontroll mellett tevékenykedne, és felelősségre vonható is lenne. Mindez nem jelentené egy elnöki köztársaság létrejöttét, de a meglévő egyéb jogkörei mellett egy nagyobb hatalmú államfőt biztosítana, így valódi politikai versengés alakulhatna ki a tisztség betöltéséért. Természetesen így az elnökök megosztóbbak, politikusabbak és úgymond „kampányolósabbak” lennének, olyanok, amilyeneknek a miniszterelnököket megszoktuk. De szerintem nem tenne rosszat a demokráciának, ha több szinten versengenének a választók bizalmáért. Ráadásul másmilyen lenne egy országgyűlési kampány, mint egy elnöki. Érdekes lenne.
Szász Péter
Fotó: