Létezik egy sokak által ismert mondás, miszerint a magyarok és a lengyelek jó barátok, és együtt isznak, persze mindegyik a magáét; a lengyelek a sörüket, a magyarok a borukat. Sajnos annak ellenére, hogy a magyar és a lengyel nép a történelem során ezer szállal kapcsolódott egymáshoz, idehaza sajnálatosan kevéssé ismerjük a lengyeleket. A lengyel irodalom, zene, film, a lengyel kultúra más elemei alig-alig jutnak el a magyarokhoz, ugyanígy a lengyel történelem alig vagy még inkább semennyire sem ismert nálunk. Ezért is volt felvillanyozó élmény a számomra, hogy október közepén néhány napot Katowicében, a Sziléziai vajdaság központjában tölthettem egy szakmai programon. Habár a napirend sűrű és kötött volt, azért némi turistáskodásra is maradt idő.
(A sortűz áldozatainak emlékhelye a bánya bejárata mellett; a szerző fotója)
A szakmai program az EuroClio nevű európai tanári szervezet kelet- és közép-európai csoportjának alakuló eseménye volt. Ritka, hogy az esemény mellett maga a helyszín is említésre méltóan érdekes; ez esetben az volt. A Śląskie Centrum Wolności i Solidarności, vagyis a Sziléziai Szabadság és Szolidaritás Központ a Katowicében lévő Wujek-szénbánya egyik épületében került kialakításra. A Wujek nem pusztán a lengyel szénbányászat és ipar egyik fontos központja, hanem nemzeti emlékhely is. A Wujek-bányában a szénkitermelés 1899-ben vette kezdetét, öt évvel a hivatalos megalapítása előtt; 1904-ben kapta az Oheim nevet, ami régiesen németül nagybácsit jelent. Katowice ekkor még Kattowitz néven Sziléziával együtt Németországhoz tartozott, innen a német név. A város 1922-ben lett az újonnan létrejött Lengyelország része, és ekkor kapta az Oheim helyett a Wujek nevet, ami nem új név, hanem az Oheim lengyel fordítása.
(Sztrájkoló bányászok 1981. december 16-án. Fotó: Marek Janicki /PAP)
A Wujek nemcsak a jelentős termelése miatt vált hamar fontossá, hanem az erős bányászközössége miatt is. Már az első lengyel köztársaság idején is több sztrájkot szerveztek az itt dolgozók a munkakörülményeik javítása érdekében. A legfontosabb és legtragikusabb eseményekre a bányában 1981. december 16-án került sor. Lengyelországban 1981. december 13-án hadiállapotot vezettek be, aminek a célja az volt, hogy letörjék a Lengyel Egyesült Munkáspárttal (LEMP) szembeni társadalmi ellenállást. A hadiállapot keretében a korábban törvényesnek elismert Szolidaritás szakszervezet vezetőit a milícia elkezdte letartóztatni és internálni. Nem finomkodtak: a karhatalom egységei erőszakkal törtek be a kiszemeltek otthonaiba, és éjszaka hurcolták el őket. Mikor a Wujek bányászai hírül vették, hogy a vezetőiket is megtámadták és erőszakkal elvitték, sztrájkba léptek, és elbarikádozták magukat. A hatalom speciális rendőri erőket vetett be ellenük, és a hadsereg egységeit is kivezényelték. Összesen 1471 speciális rendőr és 760 katona állt szemben 3000 bányásszal. A fegyveres erők 7 vízágyút, 44 gyalogsági járművet és 22 tankot vonultattak fel, míg a bányászok csak a saját szerszámaikkal tudtak védekezni. Vasrudakat és csavarokat dobáltak a rohamrendőrökre, akik vízágyúval és könnygázzal válaszoltak. A katonák kétszer is megpróbálták áttörni a barikádot tankokkal. Az ostrom órákon át tartott, aminek aztán egy sortűz vetett véget. A ZOMO (a lengyel Népi Milícia motorizált tartalékegységeiből szervezett, karhatalmi feladatokat ellátó rohamrendőri alakulat) tüzet nyitott a védekező bányászokra, 9 bányász halálát okozva. A feljegyzések szerint az egyik szakaszparancsnok megkérdezte a felettesét, hogy nyithat-e tüzet. A válasz az volt, hogy várja meg a parancsot. Parancs vagy jött, vagy nem jött, de a lövések eldördültek.
(Sérült bányászok hagyják el a bánya területét 1981. december 16-án. fotó: Andrzej Konarzewski; https://przystanekhistoria.pl)
Néhány fiatal bányász a háttérben már Molotov-koktélokat készített elő, hogy azokkal válaszoljanak, de az idősebbek leintették őket, és a sztrájk véget ért. A sortűz helyén kicsi, fából készített keresztet állított valaki, ami hamar zarándokhellyé vált. Az emlékezés, a csendes ellenállás helyévé vált annak ellenére, hogy a kereszthez zarándoklókat megfigyelték, és eljárásokat indítottak ellenük. A kicsi fakeresztet 1989 után beépítették egy hatalmas keresztet formázó emlékműbe. A központ alagsorában erről és a lengyelországi kommunista uralomról egy nagyon jó és látványos kiállítást is meg lehet nézni tárlatvezetéssel. Van egy méretes makett a gyárról, ahogyan az 1981-ben kinézett, és azon végig lehet követni az ostrom eseményeit; nem maradhat el a beépített tank vagy a korabeli telexgép sem, amin a Szolidaritás csoportjai tartották egymással a kapcsolatot.
(A Wujek maketje, ahogyan 1981-ben kinézett. fotó: Euroclio)
A Wujek hivatalosan idén áprilisban zárt be, és a tervek szerint még négy évig ad munkát az ott dolgozó bányászok közül 300-nak, akik felszámolási munkákban vesznek részt. A bánya lényegében kiürült, az elmúlt 127 év alatt az összes kitermelhető szenet felhozták a mélyből. Nem tudom, ki hogyan van vele, de én szeretem a klasszikus ipari épületeket, a Wujek monumentális kéményei és ilyen-olyan, nemrég még használatban lévő létesítményei számomra sajátos esztétikával bírtak.
(Kiállított T-55-ös harckocsi. Fotó: Euroclio)
A tanári programra, ami az Autumn School nevet kapta, Lengyelországból, Csehországból, Szlovákiából, Ukrajnából és tőlünk, Magyarországról érkeztek résztvevők. Rajtunk kívül az EuroCliót is képviselték hárman. A program lényege az volt, hogy a résztvevők egyrészt megismerjék egymást, valamint hogy megtalálják azokat a közös pontokat, amiken keresztül az általuk képviselt tanárszervezetek kapcsolódhatnak egymáshoz, és amelyek a jövőbeli közös munka alapjai lehetnek. Térségünk országai az EU-n belül sok közös történelmi és kulturális vonással rendelkeznek, ezért, bár a különbségeket sem feledve, érdemes túllépni azon, amit Bibó István a kelet-európai kisállamok nyomorúságának nevezett. Ha túl tudunk lépni az etnikai szorongáson, a görcsös területiségen és az egymással szembeni bizalmatlanságon, akkor koncentrálhatunk azokra a kérdésekre, amik összekötnek bennünket, és azokra a problémákra, amelyekkel mindannyian szembesülünk. Kik lennének alkalmasabbak ilyen együttműködésre, együttgondolkodásra, egymástól való tanulásra, mint a történelemtanárok?
Szász Péter