A hagyományos piacok és vásárcsarnokok ma már jóval kevesebb ember mindennapi bevásárlásának színterei, mint akár néhány évtizede voltak. A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején pedig a budapesti lakosság még jobbára piaci kofáktól szerezte be a zöldséget, gyümölcsöt, illetve a szintén a piacokon árusító hentesektől vette a húst és a hentesárut. A fővárosi a kiskereskedelemben vásárolt tej 80%-át is a milimárik, vagyis a piaci tejeskofák árusították.
A piacok nagy problémája volt, hogy az itt árult élelmiszerek minősége gyakran minden kritikán aluli volt. A tejet hamisították, vízzel higították, vagy egyszerűen a fölözött tejet árulták teljes tejként, de olyan is előfordult, hogy a higított tejet mésszel fehérítették vissza. Mindennapos volt, hogy a piacokon romlott árut, vagy éppen érettlen gyömölcsöt árusítottak.
A nyílt piacok általában három részre oszlottak; a kofák standjaira, a hentesek és húskereskedők bódéira és az őstermelői úgynevezett hideg piacra. Az állandó hellyel rendelkező árusok helypénzt fizettek azért, hogy saját standjukról árusíthassanak. Ezzel szemben az őstermelőknek megengedett volt, hogy földre terített ponyváról, vagy pokrócról árusíthassák a saját termékeiket ott, ahol a számukra kijelölt területen le tudtak telepedni. Őstermelői igazolványt pedig a főváros bocsátott ki azok számára, akik azt igényelték és igazolni tudták, hogy saját maguk termesztett vagy előállított terméket kívánnak árusítani. Az ellenőrzés nem lehetett túl szigorú, mivel gyakori panasz volt a hivatásos kofák részéről, hogy olyanok is árusítanak őstermelői igazolvánnyal, akik bizonyosan nem azok, és nem a saját maguk termesztett vagy előállított portékák kínálják eladásra. Főleg a hús és a hentesáru minősége volt igen változó. A kofák és az őstermelők közötti ellentétet fűtötte, hogy aki a földről árult, az nem fizetett helypénzt, ezért olcsóbban tudott árusítani annál, aki a saját helyéről tette ugyanezt.
(Szász Péter)