Károly Róbert okleveleiről; első rész

A történelmi múltba a ránk maradt források nyújtanak betekintést. Mindent, amit a közelebbi, vagy a régebbi múltról tudunk, a forrásokból tudjuk. Forrásnak tekinthető bármi, ami a múlttal kapcsolatban bármilyen információt, ismeretet képes felénk közvetíteni. A történész elsősorban az írott forrásokra támaszkodik, míg mondjuk a régészet a tárgyi leleletek tanulmányozásából építkezik. De forrás lehet képi, sőt akár zenei is. Nem véletlen, hogy érettségi feladatok között is szerepeltetnek képi ábrázolásokat, fényképeket, karikatúrákat.

A művészettörténész, vagy a zenetörténész épp úgy történész, mint aki egy korszak politikai, és társadalmi változásait kutatja; csak a művészettörténész mondjuk egy híres művész alkotói korszakait vizsgálja, vagy a privát levelezését kutatja. Habár én nem vagyok a „minden mindennel összefügg” típusú üres frázisok kedvelője, ám az igaz, hogy amikor a múlt felé fordulunk, akkor óhatatlanul azzal szembesülünk, hogy egy neves művész élete, és művészete nem tanulmányozható anélkül, hogy ismernénk a kor társadalmi, politikai, és kulturális viszonyait. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz. Ha valaki valóban tisztában szeretne lenni a kor társadalmi változásaival, politikai eseményeivel, akkor azzal is tisztában kell lennie, hogy ez volt az az időszak, amikor ilyen és ilyen művészeti áramlatok uralkodtak; és ez meg amaz alkotók tevékenykedtek. Akár volt hatásuk a maguk korában, akár nem.

A ránk maradt források területenként és időben is nagyon változóak. Nem mindegy, hogy miről szeretnénk többet megtudni. Trendszerűen igaz ugyan, hogy minél közelebb vagyunk a mához, annál több forrás áll a rendelkezésünkre, amiből dolgozhatunk. Ugyanakkor ez a növekedés nem folyamatos. Vannak hullámvölgyek, mikor bizonyos korszakok kifejezetten forrásszegénynek számítanak az megelőzőhöz képest. Ilyen például a római történelemben a katonacsászárok kora, amely időszakból kevesebb forrás maradt ránk, mint a principátus korai időszakából.

A magyar történelem egészen korai időszakról roppant kevés írott forrás áll a rendelkezésünkre. Az írott források gyarapodása lassú folyamat volt, és lényegében az Anjou-korszakra válik az oklevél kiadás olyan gyakorlattá, ami már tetemesnek nevezhető írott forrást biztosít a számunkra ahhoz, hogy mélyebben is betekinthessünk a korszakba. Persze ez a mennyiségi növekedés még mindig csak a korábbi korokhoz viszonyítva hozott nagy oklevélszámot. Az olyan jelentős oklevélkiadó hivatalokkal, mint a pápai kúria, vagy mondjuk a francia királyság korabeli oklevél kibocsátásával nem vetekedhetett az ország. Az oklevél kiadás; vagyis, hogy írásban rögzítettek valamilyen hivatalos döntést, vagy jelentést, ebben a korszakban még nem volt teljesen magától értetődő, pénzbe is került. Sok esetben írástudó közreműködésére, utazásra, mai szemmel sok nehézség vállalására volt szükség ahhoz, hogy valaki mondjuk a maga igazát hivatalos oklevéllel tudja igazolni. Ráadásul a jobbágyok számára a jogérvényesítés fóruma a saját közösségük, és az úriszék volt; vagyis olyan helyek és eljárási formák, amikről nem készült írásos feljegyzés.

Az írott források megszaporodásán túl  az Anjou-kor mind társadalmi, mind gazdasági, mind katonai , mind nemzetközi politikai értelemben az ország egyik aranykorának is tekinthető. Az Árpád-ház kihalásától számítva Zsigmond király uralkodásának kezdetéig tartó közel egy évszázad okleveleiről sokáig mégsem készült teljességre törekvő kiadás. Habár a Képes Krónikát 1971-ben, majd 1986-ban is kiadták, ám a korszakra vonatkozó források lényegében oklevelek formájában maradtak fönt. Az oklevelek első, erősen válogatott kiadására 1878 és 1891 között hat kötetben került sor, amihez hetedik kötetként 1920-ban még csatlakozott egy kötet. Ezek a kiadások az oklevelek szó szerinti latin nyelvű átiratai, egy rövid, magyar nyelvű ismertető szöveggel ellátva. Leszámítva ezt a néhány kötetet a nem történész, ám érdeklődő laikusok előtt jobbára ismeretlen maradt az oklevelek tartalma. Ám ugyanezen okból a történészek dolga sem volt sokkal könnyebb. Kutatáshoz természetesen felhasználhatók voltak a kiadott oklevelek, ám ezek száma a fennmaradt mennyiség apró töredéke volt csupán. Aki kutatni szeretett volna, annak a 20. század folyamán mikrofilmen voltak elérhetők az eredeti oklevelek fotó másolatai. Joggal merül fel a megjegyzés, hogy bizony, aki kutatni szeretne, az áldozzon időt és energiát arra, hogy az eredeti forrásokhoz fordul. Ez bizony így van. Ugyanakkor a kutató minden ilyen esetben a számosság problémájával kerül szembe. Elolvasható-e egy évszázad alatt keletkezett okirat egyetlen ember által? A válasz természetesen az, hogy nem. Ez még egy kutatócsoportok számára is kihívást jelent.

A szocializmus időszakában a forráskiadás amúgy is mostoha cipőben járt. Ebben nem felététlenül kell direkt politikai szándékra gondolni, ha középkori oklevelekről van szó. Egyszerűen az történt, hogy uralkodóvá vált az a szemlélet, miszerint a forráskiadást nem tekintették tudományos tevékenységnek, ezért például tudományos fokozatot sem lehetett forráskiadással szerezni. Így egyfajta büntetésnek számított ha valaki „mindössze” forráskiadásra kapott megbízatást. Így járt Mályusz Elemér is, akit 1945 után kényszernyugdíjaztak, és többet nem taníthatott. Szakmai munkájára azonban továbbra is szükség volt, és így elkészíthette a Zsigmond-kori okmánytárat.

A teljességre törekvő Anjou-kori Oklevéltár kiadását 1990-ben kezdték meg Szegeden. Az Oklevéltár kötetei nem teljes szövegű okleveleket tartalmaznak, hanem  úgynevezett regesztákat. Ezek a regeszták magyar nyelvű tartalmi összefoglalói egy-egy oklevélnek. Leginkább egy hagyományos lexikon szócikkre hasonlítanak. Jellemző módon nem tartalmazzák a az oklevél bizonyos formulás részeit; viszont a  készítője röviden jelzi, hogy ki a kibocsátó, ki a címzett; hosszabban, vagy rövidebben összefoglalja az oklevél tartalmi részét. Természetesen tartalmazza a dátumot, valamint olyan meta adatokat, minthogy hol található az oklevél, volt-e már kiadva, van-e az oklevélen pecsét, vagy pecsét nyoma látszódik-e rajta; vagy éppen azt, hogy látható-e az eredeti oklevélen egyéb olyan jellegzetesség, ami nem magának a dokumentumnak szorosan vett része. Ilyen például egy későbbi kézzel írt megjegyzés a hátoldalon, vagy egy sérülés, ami egykori függőpecsét fonalának helye lehetett. A regeszta készítés célja a papírral való spórolás. Éppen ezért van az, hogy sok rövidítéssel, gyakran indokolatlannak tűnő rövidítéssel találkozunk a szövegben.

Az elmúlt 35 évben sorra jelentek meg az Okmánytár kötetei, eddig összesen 54. Habár a kiadás kronológikus rendet követ, az egyes évek nem feltétlenül az egymás után megjelenő kötetekben látnak napvilágot. Jelenleg ott tart a kiadás, hogy az idei évre lett teljes Károly Róbert uralkodásának időszaka, miközben az 1367-es év regesztái már korábban napvilágot láttak. Személy szerint óriási dolognak tartom, hogy az a 42 év, ami III. András halálától I. Károly haláláig terjed már teljes terjedelmével a rendelkezésünkre áll. Ez a hozzávetőleg 20 ezer oklevél lényegében az összes, vagy közel az összes írott forrás, ami a korszakban keletkezett, ami azért elég szép szám. Ebben a 20 ezerben nem csak a Magyarországon keletkezett, hanem a magyar vonatkozású oklevelek ott vannak. Így válik teljesebbé a kép.

Miről beszélnek, és miről nem a korabeli oklevelek? A 42 év alatt keletkezett és fennmaradt dokumentumok alapvetően praktikus ügyek köré szervezhetők. Birtokviták, adományozások, öröklési kérdések, különféle panaszok és peres ügyek, amik vagy valamilyen erőszakos cselekedet miatt indultak, vagy valamilyen vélt vagy valós jogsérelemből indultak ki. Gyakran olvasni bennük határjárásokról, amikor hiteleshelyi kiküldöttek járnak körbe egy-egy birtokot, hogy megbizonyosodjanak róla, és rögzítsék a birtok határait. A világi ügyek mellett természetesen megtalálhatók az egyházkormányzati oklevelek is.  A kiállítók között ott van maga a király, valamint az országnagyok; az országbíró, a nádor, az esztergomi érsek, vagy éppen az ország más egyházi méltóságai. Az oklevelek jelentős száma azonban úgynevezett hiteleshelyi oklevél. Hiteleshelyek Magyarországon a káptalanok voltak. Róluk egy későbbi írásban még írok majd, ám itt röviden annyit érdemes megemlíteni, hogy a káptalanok olyan papi közösségek voltak, ahol a liturgikus cselekedetek mellett egyházkormányzati adminisztrációval is foglalkoztak. Ez a fajta adminisztratív tudás és tapasztalat tette őket alkalmassá arra, hogy az „államigazgatásból” is kivegyék a részüket. Ez annál is inkább fontos volt, mert a 14. században még nem létezett valódi központi államigazgatás. Így az ország vezetői egy létező struktúrát, az egyházit használták arra, hogy elérjék az alattvalókat, és intézni tudják a hivataluk által rájuk mért feladatokat. Ezt az állapotot akkoriban természetesnek vették, és senki nem kérdőjelezte meg ennek a helyességét, vagy a létjogosultságát.

Amiről, vagy inkább, akikről nem, vagy csak alig szólnak ezek az oklevek, azok az alsóbb, birtokkal nem rendelkező társadalmi csoport, a jobbágyok. Szintén nehéz a mindennapi életről részleteket megtudni belőlük. Olykor azonban érdekes megjegyzésekkel is szolgálnak. Ilyen részlet, hogy a parasztság körében szokás volt, hogy eskütételnél egy kosár földet tartottak a fejük felett, a kiküldött ember pedig lassan tagolva előolvasta a számukra az eskü szövegét.

Ami nehézséget okoz a regeszták olvasása és tanulmányozása során az az, hogy a fentebb felsorolt néhány alapvető szabályt leszámítva, a regeszta készítésnek nincsenek merev szabályai.  Az elmúlt 35 év során pedig elég sokan dolgoztak az oklevelek feldolgozásán ahhoz, hogy sokféle rövidítéssel, tömörítéssel találkozzunk. Természetesen ma már ezekre a rövidítésekre nem lenne szükség, ha kizárólag online jelennének meg a regeszták, sőt igazából regesztákra se lenne szükség feltétlenül, mert a teljes szövegű okleveleket simán elbírná az internet. De hagyományból, meg természetesen biztonsági okokból a ma napig vaskos nyomtatott könyvek formájában látnak napvilágot az Anjou-kor regesztái. Azonban a legtöbb kötet ma már PDF formátumban elérhető, és olvasható a Hungaricana oldalán is.

Szász Péter

Vélemény, hozzászólás?