Városi gáz, világító gáz; ma már csak kevesen emlékeznek rá, hogy nem is olyan régen még gyárilag előállított gázzal világítottak az utcai lámpák, vagy éppen azzal főztek az emberek. Mikor még nem volt általánosan elterjedt a földgáz használata, világszerte hozták létre azt a gázt, és csővezetéken juttattak el fogyasztókhoz. Az eljárás lényege, hogy felhevített barnaszénre forró vízgőzt eresztettek, így kapva egy gázkeveréket, ami nagyrészt szénmonoxidból, kisebb részben hidrogénből állt. Ezen kívül több más fajta gázokat is tartalmazott. Ezektől igyekeztek megtisztítani a gázkeveréket, mielőtt a hálózatba táplálták volna.
Gáz előállításához használható berendezést először gróf Széchenyi István hozott, pontosabban szólva csempészett Magyarországra Angliából. Azonban még hosszú időnek kellett eltelnie, hogy 1856-ban üzembe álljon az első gázgyár Pest-Budán a mai II. János Pál pápa téren, amit ekkor a Lóvásár tér nevet viselte. Két rövid, a térbe torkolló utca, a Gázláng utca és a Légszesz utca ma is erre az első gyárra emlékeztet.
Ahogy nőtt és gazdagodott a város és nőtt az igény a gázra, így egyre több helyen épültek a gáz előállítására üzemek. Két probléma volt ezekkel gázgyárakkal. Egyrészt kisteljesítményűek voltak és folyamatosan újabbak építésére lett volna szükség, másrészt hosszútávú koncesszióban épültek és termeltek. Így a fogyasztók által befizetett gázdíj nem a fővárost gazdagította, a másik, hogy a koncesszió tulajdonosoknak nem igazán állt érdekében a fejleszteni, de még karbantartani sem nagyon a gyáraikat. A Bárczy István vezette főváros végül ezért úgy döntött, hogy a koncessziók lejárta után azokat nem hosszabbítja meg és a budapesti gázellátást a saját kezébe veszi. Ezért épült meg Óbudán a kor legmodernebb gázgyára. A terveket jelentős részben Svájcban készítették, magyar szakemberek bevonásával. A gyár 1913 októberében kezdte meg a termelést és egészen 1988-ig működött, igaz, hogy az utolsó évtizedekben technológiai újításon is átesett, de lényegileg nem változott a funkciója.
A gyár egy 0,4 km²-es háromszög alakú telken fekszik. Egyik oldalról a Duna határolja, itt az építkezés megkezdése előtt egy 2km hosszúságú parti védművet kellett kiépíteni. A gyár karakterét a ma már védelem alatt álló, felújított, ám sajnos továbbra is megközelíthetetlen víztorony és a közvetlenül mellé telepített, a kátrány és ammónia eltávolításra szolgáló tartályok adják. A víztoronyba épített óra valaha az ott dolgozóknak mutatta a pontos időt, ma sajnos nem működik. A gyárterület egy része azonban bejárható. Itt az eredeti gyárépületek többségét felújították, védettséget kaptak és oktatási épületekként hasznosítják őket, valamint itt épült fel az 1998-ban megnyílt modern irodaépületekből álló Graphisoft park. A régi és az új kontrasztja nem hat zavaróan. Az öreg platánok árnyékot és kellemes, városi park hangulatot adnak a területnek.
Az Óbudai Gázgyár nem csupán korszerű berendezéseivel és látványos tornyaival tűnt ki, hanem a munkásaival való bánásmódban is. A gyárterületen kívül két különálló telep is létesült. A főváros ugyanis minden gázgyári dolgozónak biztosított lakhatást a gázgyár saját lakótelepén, természetesen beosztástól függően. A gyár vezetőinek, az üzemi területtől délre, a Duna mentén sorakoztak a szolgálati villaépületei. A legnagyobb és a gyárhoz legközelebb eső villa természetesen az igazgatónak járt. A munkástelep a folyótól messzebb, a gyárterülettől nyugatra épült meg. Három házcsoport, egy óvoda, egy iskola, művelődési ház és sportpálya tartozott hozzá. Az iskola, a sportpálya és a művelődési ház csak később készült el, ám a telepet már 1914-ben átadták. Itt sétálva felfedezhetjük, hogy az épületek tervezője, Almási Balogh Loránd minden lakáshoz tervezett kis kertet is, ami ekkoriban még nem a rekreációt, hanem az a jövedelem kiegészítést szolgálta. Minden lakó tarthatott háztáji állatokat és lehetett konyhakertje.
Szerző: Szász Péter