Tarr Béla 70 éves lett idén. A Cirko-Gezjír mozi pedig egy reptrospektív sorozattal köszöntötte a rendezőt. A vetítések kronologikus sorrendben történtek, így mi július 21-én még pont elcsíphettük A torinói ló című utolsó rendezését. Először kicsit aggódtunk, hogy elkapkodják előlünk a jegyeket, de szerencsénk volt, mert bár a nyári kánikulában nincs is jobb, mint beülni egy 150 perces fekete-fehér Tarr Béla filmre, mégis csak olyan ¾ háznyi néző volt kíváncsi rá.
Habár a rendező még ma is él, mégis ez a 2011-ben bemutatott filmje az utolsó. Ezt maga jelentette ki róla még a forgatás idején. Aki még nem látta a filmet, annak a szemében ez egy különös döntés lehet a művész részéről, ám azok számára, akik végignézték, már logikus, mi több; már-már magától értetődő elhatározás. A torinói ló egy kamaradráma, egy visszafelé elmesélt teremtéstörténet. Itt minden fordítva van, mint a Bibliában. Ahogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, úgy az hat nap alatt tűnik is el. Ennek az utolsó hat napnak a történetét vitte filmre Tarr.
A címben foglalt ló történetét Ráday Mihály narrációjában hallgathatja meg a néző. Az anekdota szerint mikor 1889. január 3-án Nietzsche, a német filozófus kilépett torinói háza kapuján, csődületre lett figyelmes. Emberek álltak körül egy kocsi elé fogott lovat, és kocsisát. A filozófus is kíváncsi lett, hogy mi történik, ezért ő is a bámészkodók közé állt. A tömegből azt látta, hogy a kocsis egyre elkeseredettebben veri a lovát, mert az nem volt hajlandó megmozdulni. Erre a látványra Nietzsche összeomlott, és sírva ölelte át a ló nyakát. Házigazdája kísérte haza, ahol aztán két napig szótlanul feküdt egy kanapén, majd csak annyit mondott, hogy „Mutter, ich bin dumm”. Ezt követően még tíz évig élt elmeháborodottan. Anyja és nővére ápolták.
Mi köze van a történetbeli lónak és a híres németnek a filmhez? Jó kérdés, de ahhoz, hogy választ tudjunk rá adni, talán érdemes átgondolni, hogy mi is ez a film? Mint fentebb már volt róla szó, ez egy visszafelé elmesélt teremtéstörténet. A legtöbb ismertető és kritika ezt emeli ki róla, de ez csak a fizikai világ lassú eltűnése. A szereplők már a film legelején szinte szellemalakok, akiket kizárólag a megszokás kényszere mozgat.
A cselekmény elsőre végtelenül egyszerű. Két ember él egy fedél alatt, a világtól elzárva; Ohlsdorfer és felnőtt lánya, 19. század véginek látszódó környezetben. Petróleumlámpával világítanak, kútról hozzák a vizet. Szegények. Naponta fejenként egy nagyobb méretű főtt krumplit esznek kézzel. A reggeli pedig egy korty pálinka a lánynak, kettő az apjának. A férfi egyik keze lebénult, ezért a lány segítségére szorul az öltözködésben. A nő gyakorlott mozdulatokkal öltözteti át az apját kinti ruhából, benti ruhába és fordítva. Mindig minden ruhadarab felkerül, vagy lekerül. Egyedül a hosszúszárú alsóruhája változatlan. De nemcsak az öltözködés rítusszerű. Ahogy a lány főz, ahogy esznek, ahogy a trágyát kihordják a ló alól, ahogy a lány hordja a vizet, ahogy a többi hétköznapi tevékenységeiket végzik. Mind-mind szinte automatikus mozdulatokkal történik. A két személyről szinte nem tudunk meg semmi többet. A lány ágya felett egy nő fényképe lóg, valószínűleg az anyja képe.
Apa és lánya ki tudja mióta élnek egymásra utalva. Szinte alig szólnak egymáshoz, akkor is csak röviden, és csak amennyit nagyon muszáj. A férfi időnként zsörtölődik, vagy szídkozódik, de azt is inkább csak megszokásból. Kétszer érezni valódi indulatot a férfiben. Az egyik alkalom, mikor a lova reggel megmakacsolja magát – pont mint az anekdotában – és sehogy nem tudja rávenni az indulásra. A másik alkalom pedig amikor cigányok jelennek meg a háznál, és kérés nélkül isszák a kút vizét. Sőt, még a lányát is magukkal akarják vinni. Ekkor szidalmak közepette egy baltával fenyegetve őket zavarja el a hívatlan társaságot. Máskülönben teljesen érzelemmentes, mondhatnánk apatikus hangulatban telik az idő számukra. Ebből lényegében semmi nem tudja kimozdítani őket. Még az egyetlen látogatójuk, a szomszéd, Bernhard sem, aki amellett, hogy pálinkát vesz Ohlsdorfer-tól, hosszú monológban mondja el a világ erkölcsi és fizikai pusztulásának okát és évszázados folyamatát nagyívű mondatfüzérekbe csomagolva. Bár őrültnek, vagy legalábbis egy szószátyár piásnak tűnhet a szomszéd – aki ki tudja hol és merre lakik valójában – ám ahogy hallgatjuk, csak-csak adhatunk némi igazat neki. Ha pedig csak részben is igaza van, akkor nem pusztán a szereplők, de a világ is kiüresedett, és erkölcsileg már elpusztult, mert akikben egy csepp jóság is volt, azok nem álltak ellen a pusztításnak. Azért, mert már a legelején tudták, hogy ellenállni értelmetlen, tudják, hogy a pusztítás elkerülhetetlen. Az egyetlen, amit tesznek, hogy elbújnak, abban reménykedve, hogy ott nem bukkannak a nyomukra pusztítás erői; még úgy is, hogy tudják, reményeik hamisak. Nincsen hová bújni előlük. De akár éppen vitatába is lehetne szállni a szomszéd szavaival, ám Ohlsdorfer egy „Marhasággal” intézi el az egészet.
Habár váratlan események többször megzavarják a két embert, a rutinjuk változatlan marad. Tarr minden alkalommal változtat kicsit a perspektíván, minden alkalommal kicsit mást, kicsivel többet enged láttatni a környezetből, és az emberekből. Ezért ahogy megyünk előre az időben egyre inkább kibontakozik az elhanyagoltság és a pusztulás, ami körülveszi őket. Először még egy szegény, de rendben tartott háztartást látunk, aztán jelenetről jelenetre mutatja meg a kamera a szemetet és koszt a padlón, a félig leomlott házfalat, az igénytelenséget, az elhanyagoltságot.
A film szerkezetét az elmúlás hat napja tagolja. Minden nap eltűnik valami az életükből, és a világból. Az első nap estéjén még csak a szúk percegése szűnik meg a bútorokban – ekkor tudjuk meg Ohlsdorfer valószínű életkorát, mert elmondja, hogy már 58 éve hallja a szúkat. Másnap reggel a ló nem hajlandó elhúzni a kocsit, ezzel végleg bezáródik számukra a világ. Ám ha azt várnánk, hogy ez valamilyen cselekvésre készteti a férfit és lányát, akkor várakozásunk hiábavaló, mert ez nem következik be. Habár a mindennapi életük számára fontos dolgok; a lámpákba való petróleumtól kezdve a ruhaszárító kötélen át a lószerszámnak való bőrig sok minden a külvilágból származhat, mégis az első felindulás után ugyanúgy folytatnak mindent, mintha mi sem történt volna.
Valóban emberek, akiket látunk, vagy csak rugóra járó figurák mozognak a vetítővásznon? Ez a kérdés többször is felmerül az emberben. Ám a következő gondolat, hogy igen, ezek emberek, akikkel kicsit úgy vagyunk, mint a gyerekek a bábelőadás során, hogy szinte bekiabálnánk, hogy ne ezt, hanem azt csináld, hogy figyelj a hátad mögé! De leginkább azt, hogy menj el innen, amilyen gyorsan csak lehet!
Az elszigeteltséget fokozza, hogy a ház a kúttal egy völgyben fekszik. Nem látni, hogy mi van a szemközti dombon túl. Ez a bázárkózás, vagy bezártság érzés ott van Tarr Béla más filmjeiben is. Akár a Panelkapcsolatban a mind fizikailag, mind szociálisan szűkre szabott térben mozgó házaspár, mind a Sátántangó nagyobb, de elszigetelt helyen élő, és magába fordult közössége egyfajta önálló szigetként létezik a világban; A torinói lóban ez az elzárkózás, elszigetelődés végletesen jelenik meg. Nemhogy nincsen kiút belőle, de valódi szándék, vagy akarat sincsen a két emberben arra, hogy kiutat találjanak nemcsak a völgyből, de a helyzetükből sem. A férfit, még talán könnyebb megérteni, hogy számára ez a ház, és ez az életmód már megfelel élete végéig. Ám a lánya ebből a szempontból érdekesebb. Nem látni benne sem elvágyódást. Az még hétköznapi ésszel elfogadható lenne, hogy az apja iránti szeretetből, felelősségérzésből nem hagyja magára a másikat, ám az elvágyódás szikráját sem fedezni fel benne. A lány számára kétszer adódik lehetőség elhagyni a völgyet, mindkettőre traumatikus körülmények között kerül sor.
Aznap ugyanis, mikor megjelennek a cigányok a háznál, nemcsak vizet isznak a kútról, hanem a lányt is magukkal akarják vinni, méghozzá erőszakkal. A lány tiltakozik, az apa elzavarja a kéretlen látogatókat. Szörnyűnek tűnhet a cigányok szándéka, de ebben a filmben ez nem biztos, hogy a rosszabbik lehetőség. A cigányok látogatásának másnapján elapad a kútból a víz. Ez lényegében azt jelenti, hogy apa és lánya halára vannak ítélve, ha maradnak. Össze is pakolnak. Hozzák a kordét, amit el tudnak húzni-tolni ketten; mindent, amit fontosnak tartanak rápakolnak. A pálinka valahogy fontosabbnak látszik más dolgoknál. Miután felpakoltak, a lovat is a kordé mögé kötik. A lány húzza, a férfi fél kézzel tolja a járgányt. Nem jutnak messzire. Ahogy eltűnnek a szemközti domb mögött, már újra fel is tűnnek. A visszafordulás oka nem derül ki. Talán rájöttek, hogy nem bírják, vagy rájöttek, hogy nincsen hova. Nem tudni, nem beszélnek róla. Ugyanúgy próbálják élni az életüket, mint ahogy addig is tették. Víz hiányában főtt krumpliról héjában sült krumplira váltanak. De már az evés inkább csak jelképes. Pár falat után otthagyják az ételt.
Ekkor már a kamera is másként láttatja őket. Mindazon tevékenységeket, amiket addig láttunk tőlük ekkor már csak jelképesen végeznek. Elkezdenek valamit, piszmognak vele, majd mintha elfelejtenék, hogy mit is csinálnak, abbahagyják. Inkább csak néznek maguk elé, pontosabban a férfi az ablakon bámul kifelé, a lány az ágyán ülve. Ezt lehet elmélyült szemlélődésnek látni éppen úgy, mint teljes kiüresedettségnek. Az egész filmet látva számomra ez az üresség kifejeződése. Nem félnek, nem szoronganak, nem dühösek, nem boldogok, de már régen nem is szomorúak. Elfogadják azt, ami van, mert már azt sem tudják elképzelni, hogy másként is lehetne.
A hatodik napon eláll a szél, ami egészen addig folyamatosan orkánként süvöltött. Végül kialszik a fény. Nem süt többé a Nap, a petróleum nem kap lángra a lámpában, végül kialszik a parázs a tűzhelyben. A záróképen a sötét szobában ülnek az asztalnál, a tányéron nyers krumpli, amit a férfi rágcsálni próbál, de a lány már csak bámul maga elé. Az apa még próbálná rávenni a lányát, hogy egyen, pont azokkal a szavakkal, amikkel pár nappal korábban még a lány nógatta a lovat, hogy egyen. Legvégül a férfi is feladja a reménytelen rágcsálást, és csak néznek maguk elé.
Most térjünk vissza egy kicsit az anekdotában szereplő lóhoz. Talán a ló megérzett valamit, hogy mindaz, amit addig csinált, értelmetlen? Talán pont annyival volt több ez az állat, és a filmben levő az embereknél, hogy előbb ráébredt arra, hogy a cselekedetei értelmetlenek? Ki tudja, de szerintem valahol erre lehet az igazság. Az élet, ha mindent lefejtünk róla, ami absztarkt, akkor mi marad; pusztán a fizikai létezés, és az önfenntartás minimális mozzanatai. „Csak nézni, ahogy telik ez a kurva élet” ahogy a Sátántangóban fogalmaz Futaki. Itt, A torinói lóban Ohlsdorfer és lánya, már valóban azt csinálják, amiről Futaki csak vágyakozott. De ez a beteljesülés számukra végső soron a teljes kiüresedettség, és egy puszta vegetatív létállapotba süllyedést eredményezett, aminél még egy ló is magasabb szintet képviselhet. Pedig ennek nem kellett volna így lennie. Nietzsche két utat vázol föl az emberek előtt egy Isten nélküli világban. Az egyik út, hogy a ma élők veszik annak az áldozatát, hogy előkészítsék az embert fölülmúló ember eljövetelé. Ez az ember az az ember lesz, vagy inkább emberek lesznek, akik a ma élők erkölcsi hibáitól megszabadultan fognak tudni élni és alkotni. A másik út pedig az utolsó ember. Ő az, aki már nem törekszik semmire, nem vágyik semmire, csak vaksin néz bele a világra nagy, buta elégedettséggel. A Bibliában a két első ember kiűzetik a Paradicsomból, Tarr Béla pedig a két utolsó embert bezárja nem pusztán a saját otthonukba, hanem a monoton rítusaikba, hogy végül semmi se maradjon a számukra.
Úgy gondolom, hogy ez a film olyan végletességet mutat be, ami után valóban nehéz elképzelni, hogy egy újabb film képes lenne még hozzátenni az életműhöz.
Szász Péter