Február 5-én nyitott Király Gábor festőművész új tárlata a Kahán Art Space Pest Nagy Diófa utcai kiállítóhelyén. Az alkotó neve ismert lehet azok körében, akik otthonosak a hazai képzőművészet területén. A kecskeméti születésű, és ma is szülővárosában élő, 46 éves Király a ’90-es évek óta rendszeresen állít ki idehaza és külföldön. 2007-ben az Egyesült Államokban, Indianapolisban élt és alkotott. Nagy hatást gyakorolt művészetére a város afroamerikai közösségének művészete és kultúrája. Amerika népi és outsider művészeti hagyományai felfedezhetők kompozíciós stílusában, az állatok ábrázolásában és a talált anyagok szokatlan használatában. A hagyományos vászon helyett szívesebben dolgozik jutazsákon vagy nyers fa paneleken. Anyagait az utcáról, helyi piacokról és lakáskiürítésekből szerzi be. Hazai ismertségéhez és elismertségéhez jelentősen hozzájárult a budapesti Artus Kortárs Művészeti Egyesületben való tagsága és alkotói tevékenysége.
Király Foliage, avagy Lombfakadás címet viselő kiállítása egy különleges világba kalauzolja a látogatót. Az egyenetlen szélű, durva felületűnek tűnő vásznakon kékes-szürke tájak, furcsa, magányos alakok tűnnek föl. Emberi alakok és állatok, amelyek nem mindig azonosíthatók pontosan. De az emberek is inkább elmosódottak, van bennük valami elfolyó bizonytalanság. Elvesznek a térben, hiszen nem ők a főszereplők, hanem a növények.
A tengernek látszó kékes erdő, a lila lombkoronájú fák, a szobanövénynek beillő aljnövényzet nem keltenek idegenséget, inkább egy elvarázsolt táj részei, ahol barangolhatunk. Vojnich Erzsébet megnyitóbeszédében Király Gábor képeit középkori kódexek illusztrációihoz hasonlította. Valóban van valami hasonlóság a festő állatfigurái és a középkori bestiáriumok különös lényei között. Még az emberalakjai is mintha a pergamenek népéből származnának, ám összességében számomra mégsem kódexhatásúak Király képei. Talán ez nálam abból is fakad, hogy középkort kutatok. A kopottas hatású festmények valóban régies érzetet keltenek, de számomra inkább az idősebb Pieter Bruegel tájábrázolásait idézik. Nem színeikben vagy formáikban, hanem sokkal inkább abban a gesztusban, ahogy a természet méreteit és a perspektívát bemutatja. Ettől lesznek az alakjai kissé elveszettek és háttérbe szorultak.
Azonban nem pusztán a 16. századi flamand festő stílusa tükröződik vissza Király Gábor képeiből, hanem a René Magritte – Le Blanc-Seing, vagy magyarul Üres aláírás című képének utánérzése is megjelenik. A lombtalan fák között feltűnő rőzsehordó lovas feltűnő-eltűnő alakja ezt a képet idézi föl a szemlélőben, de inkább csak utalásszerűen, mint egy odavetett idézet, nem pedig fő témaként. Hiszen szinte elvész a ló és lovasa a vásznon. Ez az alak Magritte „hétvégi”, elegáns lovasával ellentétben terhével felpakolva, valamilyen céllal kel át az erdőn.
Ami azonban a legfontosabb, hogy Király Gábor nem régi mesterek epigonja, hanem egy saját nyelven alkotó művész, aki ráadásul nem ragad le ennek a nyelvnek egyetlen akcentusánál. A kék tónusú tájképek mellett ugyanis helyet kapott két kisebb méretű, fára festett triptichon is. Elsőre kontrasztjainak tűnnek a kissé búskomor, tompa színekkel ábrázolt tájaknak, ám mégis inkább egyfajta komplementerei azoknak. Habár ezeknek a hármasoknak élénkebb és gazdagabb színvilága van a tájképeknél, és a nagy perspektívát intimebb, hétköznapibb térre cseréli bennük, a felbukkanó alakok – akár emberek, akár állatok, akár növények – mintha innen oda, onnan ide sétáltak volna át. E képek főszereplői pedig szintén a növények. Amennyiben Vojnich Erzsébet hasonlatához térünk vissza, akkor ezek a képek valóban középkori előképeket idéznek, de nem kódexeket, hanem szárnyas oltárokat. Így a profán lakásbelső cserepes növényekkel és házi kedvencekkel szakrális színezetet kap anélkül, hogy blaszfémiába süllyedne. A természet isteni nagyságát csempészi az emberek világába. Az egyik nagy tájképen láthatjuk is, hogy az egyik alak növényeket ás ki a földből, vélhetően azért, hogy cserépben és kaspóban valakik otthonát díszítsék.
A kiállítás március 7-ig ingyenesen látogatható.