Stuart Heisler, 1949
A Tokió Joe az első film, amit a megszállt Japánban engedélyeztek leforgatni. Érdekes módon, a film sztárja, Bogart nem járt Japánban. Egy másik színész vette fel a híres ballonkabátját és aztán odavágták Bogartot a tokiói utcák bazársora elé amint sétálgat. Ez nem bizonyult a legjobb ötletnek, de a film ettől még hangulatos és a japán setting működik.
Stuart Heisler egy tapasztalt rendező volt, már a vaudeville korszak óta, többek között híres film noirokkal a portfoliójában, mint az Üvegkulcs (The Glass Key) és a Meghaltam ezerszer (I Died a Thousand Times). (De ez utóbbi csak később készült.)
A film cselekménye az amerikai megszállás alatt álló Japánban, Tokióban játszódik. Hősünk, Joseph „Joe” Barrett, a légierőnél szolgált a háborúban. Ám azelőtt volt egy szerencsejáték-barlangja „Tokió Joe” néven. Amint kitört a háború Barett természetesen nem maradhatott Japánban. Elbűvölő éneskesnőjéhez, Trina Plechnikovhoz (Florence Marly) kissé több fűzte, mint csak üzleti kapcsolat, de nem vitte magával. Valamiért. Abban a hitben tér vissza Japánba, hogy a nő meghalt.
Első útja természetesen a Tokió Joe-ba vezet, ahol megtalálja régi barátját és partnerét, Itot. (Teru Shimada) Nehezen oldódik fel a japán partner, hiszen most minden amerikai egyfajta parancsnok és megszálló. A japánok engedelmeskednek, de faarcuk mögött van némi utalás arra, hogy nem éppen boldogok. Barett mindenesetre beveti judó-tudományát, amit korábban is gyakorolt Itóval és hamar újra felmelegítik a barátságot.
És mi szól hanglemezről? Hát Trina femme fatale-szerű csábos hangja. Barrettet ez meghatja, de fel is idegesíti, egészen addig amíg Ito nem közli vele, hogy a nő él.
Tehát odasiet Trina új lakhelyéhez, egy meglepően modern és gazdag házhoz. A volt énekesnő ott él Mark Landis-szal, (Alexander Knox) aki befolyásos üzletember Japánban. Trina, aki fehérorosz származású, most az ő felesége. Barrettet azonban ez kevéssé zavarja. Elhatározza, hogy visszaszerzi a nőt és ezt kihívóan közli is Landis-szal, az új férjjel. Landis nem próbálja meg eltávolíttattni Barrettet, hiszen 60 nap múlva úgyis lejár a tartózkodási engedélye.
Barrettet tehát szorítja az idő. A japán titkosszolgálat volt vezetőjével üzleti kapcsolatra lép és ő megszerez neki pár hasznos dokumentumot. Ezek szerint Trina propaganda-bemondóként szolgálta a japán birodalmat, már amerikai állampolgárként. Barrett tudja, hogy a nő a kezében van: ezzel az információval tönkreteheti a nőt is, és a férjét is. Az amerikai megszálló hatóságok börtönbe vetnék Trinát ha ez kiderül, férje pedig nem működhetne velük együtt. Barrett nem olyan nemeslelkű, hogy ne próbálná meg felhasználni az információt. Azonban kiderül, hogy Trina terhes volt miután Barrett otthagyta Japánban és egy lánya született: Anya. (Lora Lee Michel) A nő egy japán internáló táborba került, ahol megzsarolták a lányával ezért működött együtt a japánokkal. És kinek a lánya a kis Anya?
Hát nem Landis-é. A férfi tehát közelebbi kapcsolatba kerül a kislánnyal, akire eddig nem volt tekintettel.
Az üzlet azonban amit Kimura báróval (Sessue Hayakawa) együtt csinálnak, kissé kétessé válik. A légitársaságot Barrett üzemelteti (mert egy japán erre engedélyt sem kapna) és a repülőgépen is fent van. Állítólag-de ezt ő sem hiszi- fagyasztott békát visznek Koreába. Egy napon egy utast is hozniuk kell és nincs más választásuk, mint elvinni Japánba. Barrett hiába akar kiszállni a bizniszből.
Hiszen Kamura is tudja, amit ő tud Trináról: ha beköpi azzal vége a nőnek. Az utasok, akiket Kamura be akar hozatni titokban Japánba nagy veszélyt jelentenek és nem jó dolgokat forgatnak a fejükben. De mi van, ha közben az amerikai hatóságok is felfigyeltek Barrett légijáratára és annak legutóbbi szokatlan utasára?
A cselszövések sorozata természetesen összecsapással zárul és némi édes-keserű befejezéssel. Olyan film noirosan.
A filmben a hivatalos amerikai ideológia is benne van. Eszerint a megszállás segít a japánoknak egy békés, demokratikus társadalmat felépíteni. Ahol minden japán boldogulhat, nem csak a nagykutyák, a főnökök, ahogy eddig.
Ez valójában nem maradt meg a propaganda szintjén. A Sony igazgatója, Morita Akio a könyvében (Made in Japan) részletesen leírta, hogy az amerikai megszállók a New Deal-filozófiáját valósították meg japánban. Nehézzé, szinte lehetetlenné tették, hogy kirúgják például az alkalmazottokat ezzel megteremtve a modern japán cégeket, amik egyfajta mesterséges családként is működnek. Amint azt köztudott a nem kívánatos alkalmazottakat a mai napig megpróbálják kiközösítéssel rávenni, hogy hagyják ott a céget, elbocsátás helyett. Japán demokratikus alkotmányát is az amerikaiak írták, McArthur tábornok sokáig egyfajta kiskirályként igazgatta a szigetországot.
A japánok pedig -legalábbis hivatalosan- hálásak voltak amiért nem váltak be legszörnyűbb félelmeik az amerikai megszállásról. De tudsz-e őszintén hálás lenni annak, aki legyőzött a háborúban, előbb gyújtóbombákkal majd két atombombával pusztítva a városaidat? Hogyan tudja elfogadni egy japán a saját népe bűntetteit, és egyúttal azt, hogy az amerikai megszállás is kétes tettekkel kezdődött?
Amint tudjuk, Japán nem jár élen a háborús bűnök megvallásában, legalábbis érintett szomszédai szerint…
A Tokió Joe persze csak felveti ezt a kérdést, sugallja, de nem mélyed bele. A korabeli amerikai nézőt aligha érdekelte volna a kérdés boncolgatása, és korán volt még ahhoz is, hogy lássuk hova halad Japán és az USA kapcsolata. Mindenesetre az amerikai megszállás inkább jótékonynak mondható mintsem károsnak Japán számára. A probléma kettőssége látszik azért a japán karaktereken és viselkedésükön.
A film nem tartozik a nagy Bogart-klasszikusok közé. Sokan bírálják a cselekményét, azt, hogy kevés a kémia Bogart karaktere és a szerelme között. Ha Casablanca-élményre várunk akkor az itt persze kimarad. Ennek oka, hogy a főhős kevésbé ura a helyzetnek, mint Rick a Casablancában, és kissé talán kevésbé fajsúlyos Florence Marly egy olyan színésznőhöz képest, mint mondjuk Ingrid Bergman.
Ennek ellenére hozza a klasszikus Bogart-film hangulatot, azt a keményfickós karaktert, aki a jó oldalon áll, és akit én mindig szeretek a nagy ballonkabátos alakításában nézni. Sokkal jobban, mint a gazember-figurákat. Talán elnézi nekem az olvasó.
A film fekete-fehér képei is hangulatosak, van benne éneklő, bájos szépasszony, és néha felzendül a régvolt, talán elmúlt szerelem nosztalgikus melódiája. Kicsit Casablanca ez a Tokió, és ez jó így.
Mindenképpen ajánlott.
Bártfai Imre