Nemrég nyílt kiállítása a Kahán Art Space-ben, Pesten, Lombfakadás/Foliage címmel. Hogyan került kapcsolatba a Kahán Éva Alapítvánnyal?
Felkértek, hogy rendezzek náluk egy kiállítást, mivel az eredetileg tervezett tárlatot a lengyel művész lemondta. Több kiállításra elegendő új képem van, így örömmel fogadtam a meghívást.
Engem leginkább a képeinek a hangulata ragadott meg. Az ember- és állatalakjai egyszerre furcsák, ijesztőek és hétköznapian ismerősek. Hogyan születtek, születnek meg ők, és honnan vándoroltak a képeire?
Az emberek, állatok megformálása a valós és a látomásszerű kettősségében, egyúttal egységében bontakozik ki. Az ijesztő helyett inkább barátságosak, miközben a jellemük nagyon határozott. A képeken általában olyan emberek alakjai rajzolódnak ki, akik együtt élnek a természettel, annak részévé váltak. Az állatokat pedig jobbára a fantázia szülte, de természetes mozdulataik, cselekedeteik okán ismerősnek hatnak: mintha mégis sejtenénk, honnan valók, melyik fajhoz tartoznak a rendszertanilag nem azonosítható élőlények.
Korábbi képein kevésbé tűntek fel növények. Inkább az előbb említett alakok voltak a főszerepben. Ők most háttérbe szorultak. Miért pont a növények kerültek most a középpontba?
A kiállításon bemutatott képek többsége településektől távol eső tájakat ábrázol. Az ember jelenléte azonban mégis felfedezhető; azé az emberé, aki maga is élőhelyet teremt a természet világában, de ezt úgy teszi, hogy csak annyit vesz el a környezetétől, amely feltétlen szükségleteit fedezi; se többet, se kevesebbet. Foglalkoztat ennek az élőhelynek, a háborítatlan csendnek, a félreérthetetlen maradandóságnak a megjelenítése, valamint a tájábrázolás festészeti nyelvezetének megújítása.
Mi határozza meg az anyagválasztást (vászon, fa stb.)?
Sokféle hordozót, képhordozónak alkalmas tárgyat gyűjtök egybe a műteremben. A pillanatnyi hangulatra bízom, hogy épp melyiket használom fel.
Úgy tudom, hogy szeret talált anyagok felhasználásával dolgozni, és alaposan megválogatja őket. Mi adta az inspirációt ahhoz, hogy ne kizárólag megvásárolható, művészeknek szánt vásznak és egyéb anyagok felhasználásával alkosson?
Mindig is érdekelt és vonzott a leletszerűség, vagy magának a tárgynak az egyszerű szépsége, legyen az egy lóca ülőfelülete, egy fadarab, borszűrőpapír vagy egy régi vászon. Ezeknek a tárgyaknak múltjuk van, őriznek valamit, épp ezért tiszteletet érdemelnek, és törődést. Élemedett koruk és csendes szépségük alkotásra készteti az embert.
Kik voltak, illetve vannak hatással a témáira és a stílusára?
Igyekszem tájékozódni a régi művészet történetében és a kortárs művészetben is. De tulajdonképpen nagyon sok minden érdekel; örömmel forgatok művészeti könyveket, vagy nézek festményeket és más alkotásokat, de lelkesen olvasok egy-egy közeli vagy távolabbi természeti területről vagy épp kultúráról is. Kétségtelen, hogy mindezek hatással vannak rám. A munkáim mégis inkább emlékekből összegyúrt képek, amelyek éppúgy gyökereznek a megélt valóságban, mint a korábbi korok vagy idegen tájak ismeretében.
Tematikusan alkot, vagy inkább az inspiráció az elsődleges?
A festés számomra egy véget nem érő folyamat, egy játék, amit korlátok közé szorítana az előre meghatározott tematika. Sokkal inkább a közvetett inspiráció, egy-egy dolog emléklenyomata az, ami alkotásra késztet.
Ön élt, dolgozott és ki is állított az Egyesült Államokban. Hogyan kerül egy magyar festő Indianapolisba? Miben különbözik az amerikai művészeti oktatás és az amerikai alkotók szemlélete az európaiaktól, köztük a magyaroktól? Milyen művészeti hatások érték a tengeren túl?
Tulajdonképpen alig egy évig éltem az Egyesült Államokban. Egy indianapolisi alkotói közösséggel vettem fel a kapcsolatot itthonról, így tudtam kiutazni. Noha az ottani egyesület műtermet, kiállítási lehetőséget, egyéb programokat és kapcsolatokat is biztosított, meglehetősen elszigetelten éltem és dolgoztam. Így nem volt valódi rálátásom az ottani oktatásra vagy alkotói szemléletre; ilyen átfogó tapasztalathoz talán több időt kellene egy helyen eltölteni, esetleg valamilyen intézmény kötelékében. Az azonban kétségtelenül meghatározó volt számomra, hogy közelről láthattam az afroamerikai családok, lakónegyedek életét, valamint az a különös szabadságérzet is hatással volt rám, amit a néhány hónapnyi „gyökértelenség” adott.
Lát-e különbséget kiállítóként egy amerikai, egy európai és egy magyar kiállítás között, illetve a kiállításokat megtekintő közönség között?
A nagy múzeumok, művészeti központok művészettörténeti vagy kortárs kiállításainak szakmai igényessége szerintem mindenhol hasonló; mindehhez a tengerentúlon az anyagi feltételek is maradéktalanul meglehetnek, valamint a látogatók száma is igen magas. A kisebb, de jelentős galériáknak is nagyon széles közönsége van; a kortárs képzőművészet a kortárs kultúra egyik fontos szegmense. Minden városban ezt tapasztaltam, ahol megfordultam, bár kétségtelen, hogy a kisebb közép-nyugati városok galériáinak programja nem vethető össze például a New-York-i neves galériák kínálatával.
Ön kecskeméti születésű, és jelenleg is szülővárosában él és alkot, ám korábban Budapesten lakott és dolgozott. Volt-e szakmai, művészeti oka annak, hogy elköltözött a fővárosból? Régebben a „vidéki”, vagyis nem budapesti művészek, előadó- és alkotóművészek számára ez gyakran hátrányt jelentett ismertség és elismertség terén. Ön szerint ez még ma is így van, vagy manapság ennek már nincs jelentősége?
Nyugodtabb, levegősebb élettérre vágytunk, egy olyan helyre, ahol nagyobb szabadságban, a természet közelében telhetnek a mindennapok. Nem kergettem soha az ismertséget és az elismertséget, így a hátrányokat sem érzékelem. A jókedvűen végzett munkában hiszek, ami ha elhivatottsággal is párosul, a lélek felszabadul, és nincs szüksége pozícionálásra.
Dolgozik-e mostanában új képeken?
Igen; átlagosan napi 10–12 órát festéssel töltök.
Köszönöm a beszélgetést.
Az interjút készítette: Szász Péter
Fotót készítette: Banczik Róbert