Márai Sándor 1900-ban Grosschmid Sándor Károly Henrik néven született Kassán. Grosschmidt Géza jogtanácsos, és Ratkovszky Margit tanítónő első gyermekeként. Az egykor magyar, cipszer, és szlovák vegyes lakosságú város az európai polgárság keleti bástyájaként, az utcák, és épületek fölé emelkedő idealizált helyként jelenik meg regényei, és naplói lapjain. Kassa Márai számára az elsüllyedt, és elveszett otthont jelentette; de nem családi, netán fizikai értelemben, hanem egyfajta polgári attitűd, és szellemiség formájában, amibe beleszületett, és amiben otthonosan mozgott. Kassai őrjárat című regényében így fogalmaz.: „Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán a világban sem találtam.”
Ezt a fajta polgári létezést próbálta újrateremteni magának Budán a Mikó utcában, hová 1928-ban költözött, és ennek a hiánya fájt neki talán a legjobban hosszú, emigrációban töltött évei során. Öccse, Radványi Géza, az ismert filmrendező az 1960-as években egyszer meglátogatta az akkor éppen Salerno-ban élő írót, és feleségét, Lolát. A jelenlévő, és mindkettejüket ismerő újságíró, Gervay Anna így emlékezett erre a találkozásra: „Sándor és Lola évődtek, ismét minden a régi volt, Kassát játszottak egész nap.” De milyen is lehetett valójában az a közeg, amiben megszületett, és nevelkedett a későbbi író? Napjainkban Kassán kevés magyar szót, kevesebb, vagy inkább semennyi németet hall az ember. Magyar beszéd is inkább csak a turisták miatt hangzik fel. A 14. században építeni kezdett dóm, vagyis a Szent Erzsébet-főszékesegyház ma ugyanúgy uralja a városképet, mint tette 126 évvel ezelőtt, a Fő utca házai nagyrészt még ma is azt az előző előtti századvégi hangulatot árasztják, mint mikor a kis Sándor meglátta a napvilágot a Szegfű utca 6-os számú ház egyik lakásában.
A ház ma is áll, igaz, meglehetősen elhanyagolt a kinézete. Az egykori Szegfű utca, mai nevén Timon utca felől már nincsen bejárata a háznak. Innen azonban nagyon hamar tovább költözött a család a A Fő utca 4. alá, a jelzálog bank épületébe, ahol a az idősebb Grosschmid a bank jogászaként dolgozott. Ez az a ház, a bérház, és ez az itteni lakás, ami a gyerekkort jelentette a későbbi írónak, és amit igazi bensőséges szeretettel idéz fel az Egy polgár vallomásaiban. Így ír az épületről: „Nagy szép, s főként tekintélyes ház volt; az első igazán modern ház a városban, nyers, vörös téglából épült homlokzata is, az építész teleaggatta gipszcifraságokkal az ablakok alját, s általában beépített mindent, amit a századvégi építész becsvágya ilyen vadonatúj bérházra ráaggathatott.”
Az a fajta lírai, nosztalgikus stílus, ami írásait jellemzi azt az illúziót kelti, hogy a sorokat egy idős ember írta, holott a fő művének is tekintett Egy polgár vallomásainak megjelenésekor 35 éve volt, és a szülei, valamint más, megidézett szereplők is életben voltak még ekkor. Anyja alaposan széljegyzetelt – javított példánya fennmaradt a regényből. Éppen ezért nem szabad mindent készpénznek venni, amit gyerekkoráról, akkori életükről papírra vetett, hiszen a gyerekkor iránti nosztalgia, a régi emlékek, és a később megismert tények együtt alkotják nála az egykori Kassát, lakást, és családot. Jól mutatja ezt, ahogy arról az épületről ír, ahová a család 1913-ban költözött be. A Mészáros utca 41 alatt épületet Márai szülei egy évvel korábban, romos állapotban vásárolták meg, és felújítottak. „A saját házba én már csak látogatóba jártam le, nagy diák voltam már akkor, s nincs is jó emlékem arról a fölöslegesen tágas, csaknem fényűző épületről.” A saját házba költözés évében Márai valóban nem otthon lakott, hanem Budapesten járt iskolába az Érseki Katolikus Főgimnáziumba járt, majd később Eperjesre, de ez az épület még a későbbi időkben is, mikor több időt töltött külföldön az otthona volt, egészen 1928-as Budapestre költözéséig. Volt saját szobája, és vélhetően itt írta első megjelentetett írásait, amit a Kassai Lapok adott ki 1915-ben.
Szomorú párhuzam, sem a szeretett bérház Kassán, sem a számára felnőttkori polgári életet kínáló budai, Mikó utcai ház nem állnak már. A gyermekkori helyszín helyén egy méretes áruház épület található, amit 1983-ban adtak át, míg a az I. kerületi budai ház helyén modern irodaház található. A nem kedvelt Mária utcai saját ház viszont ma is megvan még, és itt kapott helyet a Márai emlék kiállítás, azzal a furcsa csavarral, hogy a múzeumnak társasházi formában kell osztoznia bentlakókkal. A Grosschmid család ugyanis eladta a házat, mikor 1933-ban az apa állást lapot Miskolcon, az ingatlant aztán az 1950-es években államosították, és kisebb lakásokra osztottak, amiket kiutaltak családok számára. A rendszerváltáskor pedig a bérlők megvásárolhatták ezeket a választott lakásokat. Így fordulhat elő, hogy a család egykori étkezője, és Márai saját szobája nem része a múzeumnak, viszont legalább eredeti célt szolgálnak, laknak bennük.
A kiállító hely – jellemzően csak magyarok látogatják – gazdag tárlattal mutatja be Márai életét, a családját, a korabeli Kassát, ám ennél többet is kaphat a látogató. A kasszánál beszerezhet térképet, itineráriumot, amik egy komplett Márai túrává változtathatják a kassai kirándulást. 15 Máraihoz köthető helyszínt lehet felkeresni a városban, egy részük, még ma is létezik, egy részük elpusztult, elbontották. Mindenesetre aki követi a térképet, bejárhatja vele a várost, és egyszerre fedezheti fel a mai Kassát, és gondolkodhat el azon, hogy milyen is lehetett itt élni 120 évvel ezelőtt.
Magyarországon nem áll köztéri szobra Márai Sándornak, Kassán azonban találkozhatunk egy ülő szobrával, nem messze múzeumként szolgáló lakóházától. Talán megérdemelné, hogy valahol a Mikó utca környékén is kaphasson egy szobrot. Nem nagyot, nem hivalkodót. Amolyan polgári karakterűt.
Szász Péter