Lassan érő őszi este. Gyertyákat gyújtanak Hetedhéthalom lakosai a falu főterén. Már azok, akik ott vannak. Javarészt idősebbek, de pár fiatal anyuka is. Valamiféle nemzeti ünnep van, nem hivatalos, a kormány adta az ötletet, megünnepelni a magyarság összetartozását. Közeleg a novemberi fagy, egyre rövidebbek a napok, a rozsdavörös ég alatt fekete madarak húznak el, zizegnek az ágak. Jól esik hát kis pálinkával, borral koccintani, enni egy kis sós süteményt. A főtérhez (uniós pénzből hozták rendbe, de a kormányt dicsérik, aki táblával hirdeti, hogy támogatja az efféle akciót) közel áll a tizennyolcadik századi barokk templom, amit egy a maiakhoz hasonlóan kegyes úr (vagy hát úrnő) Mária Terézia építtetett. Azóta se kapott a falu szinte semmit.
A polgármester mondja a beszédet. A téren emlékmű is áll, az összetartozást dicsőítve, s körülötte majd kopjafák lesznek, meg azt is tervezi a derék ember, hogy kitűntetést kapnak a gyermeket szülő nők, legyen meg minden a nemzet sokasítására, erősítésére. Mert elványadt a nép a nagy modernségben, a nagyvárosokban, a nyugati kultúra sok-sok hazugságában. És hát a kommunisták is…De ezt nem mindig teszi hozzá a polgármester, kissé zavarja, hogy tag volt ő is a vége felé. Sokan nem értenék, hogy abban az időben ez kötelező volt. Pont ők, a hazafiak mondtak volna le mindenről azért, hogy ellenzékben duzzogjanak? Átengedni nekik mindent, a kommunista ivadékoknak, a párttitkár-fiaknak?
A rozsdavörös alkonyat belekeveredik a lopakodó éjszakába. Gyertyákat gyújtanak. De még beszél a polgármester. A beruházásokról. A falunak jövő iparűzési adóról. Az uniós támogatásokról. Láthatja mindenki, épül-szépül a község. Sokaknak nincs munkája, de erről tán ő tehet? Ő a maga részéről visz az időseknek ajándékcsomagot is. A nemzet az igazi téma. Ezen mindig belelkesül.
A dicső múlt, a tragikus jelen. Mi a magyar most? Rút, szibarita váz. De amott fénylik a jövő: a kormány, a büszkeség, a nemzettudat. Még nem lehet megelégedni, az ellenség állandóan leselkedik ránk. A fiatalok nyugatra mennek, s ez egyrészt érthető, de másrészt a küzdőszellem hiánya. Nem lehet egy nap alatt visszaépíteni azt a sok rombolást ami eddig történt. Miért bánt minket mindenki, hát nem eleget szenvedett a magyar? Odakint, az országhatárokon kívül oly zord lehet a világ, mint az őszi este a közeli erdőben, borzongató, idegen, ismeretlen, veszélyekkel teli-érzi a hallgatóság. Új erőt önt majd belénk, ha a valláshoz is visszatalálunk. A plébános úr, -szikár, szemüveges úr- is bólogat ehhez.
Fontos a nemzettudat ápolása. Megmondta a Bogár László is az Echo tévében, hogy a Birodalom kiölné belőlünk a hazánk szeretetét, hogy sápadt-tespedt fogyasztókká tegyen bennünket. Aztán ha kihalunk, ez a jó humusz, ez a termő, kincses föld és a sokféle termálvíz az övék lesz. Ezért áskálódik a komcsi, keveri a bajt a liberális, ezért kötekedik Brüsszel. Mert a miénk kéne. No, abból nem kapnak! Muhinál, Mohácsnál, mindig cserbenhagyták ezt a népet. Legutoljára ötvenhatban. És van aki emlékszik: nagyapja várakozva hallgatta a rádiót: jönnek-e már az amerikaiak. Felszabadítani a Rákosiék alól, visszaadni az 50 holdat, a gazdaságot. És akkor a háborúban leégett épületeket, az elhajtott tehenet, ha a katonák által elhajtott lábasjószágot nem is számoljuk.
De soha nem jöttek. Nemzedékek munkája süllyedt el, ahogy újra és újra, mindig jött valamilyen tatár és mindig elégett a vérizzadsággal gyűjtött vagyonka. Ezért olyan jó végre tudni a magyarázatot, amit a Bogár úr is megmondott (márpedig a miniszterelnök tanácsadója nem akármiféle, hanem diplomás ember, szakértő) hogy mindennek oka van: a Birodalom, a Nyugat, a bankárok. Üldözött, szegény nép, az ember könnyet törül ki a szeme sarkából. Mintha valami sötét felleg szállna a fejünk felett, pedig haj de tudnánk, ha lehetőséget kapnánk mi egyszer. „Majd a Martina, az unokám -gondolja valaki-jó tanuló, okos, cserfes kislány. Csak a neve ilyen kacifántos.”
Ezután koccintanak a jövő nemzedékek egészségére. Csak úgy csengnek a jóféle mézes pálinkát, vagy cuvét tartó üvegpoharak.
-Isten-Isten!
-Proszit!
-A gyerkőcökre! Hogy sokasodjon a magyar nép! Állítsuk meg a hanyatlást!
Igaz is, be kell íratni a gyereket hittanra is. Jár majd németórára is, ha lesz rá. Ha meg nem…na és? Utáljuk mi a labancokat.
A borlovagrend szakértője magyarázza el miféle bort érdemes inni a nehéz húsokhoz, micsodás lankán termett, milyen szőlőféléből a drága nedű. A polgármester maga is borlovaggá lett avatva, így pirospozsgás arccal élénk érdeklődéssel figyeli az előadást. A hazafiság, az összetartozás örömét átélve, felbuzdulva sétál haza a hetedhéthalomi nép. Hasznos, s nem épp kótyonfitty találmány a sonkalovagság, az amatőr borkultusz, a perec-hercegek és a tisztelendő egyházatyák keltik fel a mai, elidegenült magyar hitét a nemzetében, ők élesztik fel a tradíciók elfeledett értékeit, hozzák vissza dédnagyanyáink főztjét. Meg a szenteket. Egyszóval a hazát, no. Ezért hát kellemes erre gondolni, akárcsak az ántivilágra, ahol még divat volt a zsinóros attila, az úri selypítés, voltak ispánok és csendőrök, de úgyszintén kávéházi kultúra is, valami kellemes feledés lengi be a múltat, valami nagyszerű könnyedség a lepel felette.
A múlt egy nyalka huszár képében áll előttünk. Nem úgy a Kádár-éra: az lehúz, az nyomaszt, ott nem volt szabadság. Ott még éltünk, arra még emlékszünk. Most sincs szabadság, de hát ez a magyar sorsa, a kormány csak tudja a dolgát, amúgy meg munkálkodó légy ne panaszkodó, majd ha ott leszel, te is okoskodhatsz, a kezed járjon ne a szád. Különben is mit hozott ez a nagy demokrácia? Kalácsot, azt nem, de hozott rendetlenséget, bűnözést, perlekedő pártokat, nagy átláthatatlanságot. Ezért jó néha ünnepelni, kicsit a múltba merengeni, keblünkre ölelni a nagy, alaktalan érzést: a hazát, ami meg nem fogható, le nem írható, de búfeledő hatású. Tán olyan a haza mint a feles, amint a munkanélküli férfiak isznak a kocsmában. Bódulat, nyugalom, remény.
Addig se kell azzal foglalkozni, hogy milyen tízórait visz Martina az iskolába, visz-e egyáltalán. A mástól kapott ruha is rövid a kislányra, a bokája fölött végződik a melegítő. „No de hát én is felnőttem, nem lettem rosszabb ember tőle”-mondja a Mariska néni is. Mármint a szegénységtől. „Zsíros kenyéren is lehet gyermeket nevelni.”
Így van ez hát. És mennek, botorkálnak haza az őszi, fagyos sötétségben.
Illusztráció: Copilot.
Bártfai Imre