Van egy lakás, egy nagynak tűnő régi, polgári lakás. Az idős Hédi él itt fiával, Jánossal, ápolónőjével, Annával, Anna élettársával, Miklóssal, és János ismerősével, barátjával, Tiborral, a tanárral. Ez az 1985-ben bemutatott Őszi almanach alaphelyzete. Igazi kamaradráma. A rendező, Tarr Béla képi világától eltérően színes alkotás. A természetes színeket azonban inkább csak sejteni lehet, mert bár Tarr tényleg sok színt használt ebben a filmjében, azoknak inkább hangulatfestő szerepük van, még ha nem is direkt módon: az egész film nyomasztó hangulatát erősítik.
A lakás ugyanis, amely Hédi tulajdona, egyszerre menedék, élettér és egyfajta börtön is az ott lakóknak. Ez a lakás szinte hatodik szereplőként van jelen a filmben, mintegy maga is él. A valamikori polgári jólét és ízlés romjai borítanak mindent. Túlzsúfoltság, elhanyagoltság, felesleges lomok, földre szórt, szemétté vált papírok és eldobált régi tárgyak vesznek körül mindent. Minél tovább nézi az ember a lakásbelsőt — bejárjuk a szobákat, a konyhát, a fürdőszobát —, az elsőre nagynak tűnő egykori otthon, amely mára már csak lakás, inkább szűk, koszos terek összességének hat, ahol egyes szereplők éppen összeszorulnak, míg a többiek valahol téren kívül vannak: talán munkában, vagy máshol. Nem derül ki, hogy melyik helyiség melyik másikba vezet, és az sem, hogy mi van odakint. Nem látni ki a lakásból, és külső jelenet sincs a filmben. De nemcsak a rendetlenség, hanem az oda nem illőség is feltűnhet annak, aki figyel. A fel-felbukkanó szürke vagy zöld színű, gyűrött tapéta, amely beborítja a képeket és a kandallót; a plafonról függő hintaszék — amit csak a figyelmes néző vehet észre —, vagy több, nehezen vagy egyáltalán nem azonosítható tárgy, illetve tárgyrészlet.
A díszlet Pauer Gyula munkája. A sokoldalú alkotó — díszlettervező, szobrász, színész, performanszművész — olyan világot teremtett, amely egyszerre ismerős és idegen, elidegenedett. Elsőre otthonosnak tűnhet, de széteső, fenyegető, labirintusszerű közeg, amelyben könnyű elveszni. Ez a lakás az itt élők otthona, de messze nem otthonos.
Tarr Béla filmjei a kilátástalanságról, a lassú pusztulásról és gyakran az önsorsrontásról szólnak. Az Őszi almanach szereplői lecsúszott alakok, bukott vagy semmire sem jutott értelmiségiek, mint Tibor, aki tanár, vagy Anna, aki ápolónő. Anna lényegében munka fejében lakhat Hédinél. Ő adja be neki a közelebbről meg nem nevezett injekcióit, illetve egyfajta cselédként vagy társalkodónőként is jelen van mellette. Miklós szívességből lakhat Hédinél; Anna hozta a lakásba, mert a férfinek nem volt hol laknia. Így egy idegen tárgyakkal telepakolt szobába szorulva élnek. Miklós hátteréről semmi egyéb nem derül ki. Tud zongorázni, és kívülről meglehetősen közömbös, unott, nemtörődöm figurának tűnik. Talán nem is dolgozik, csak egész nap a lakásban tesped a karosszékben. Anna ellenben ambiciózusabb alkat, aki bevallása szerint soha nem birtokolt semmit, de szeretne egy saját otthont, saját tárgyakkal. Ekkor persze lehet, hogy már nem szeretné Miklóst, ahogy ezt bevallja a férfinek. Ahogy később ki is derül, ez egy időre így is lesz.
A lakás úrnője természetesen Hédi, aki egy egykori jólét és kényelem romjain uralkodik, bár szavaiból inkább az érződik, hogy ez a jólét valójában soha nem létezett. De van pénze, ékszerei, régimódi, mégis elegáns ruhái, amelyeket, ha kell, dominanciája kifejezésére használ. De ő is függ: fizikai értelemben Annától az injekciós kezelések miatt, ugyanakkor függ a vele élő fiától is, akit harmincévesen ugyan szeretne végre önállónak és sikeresnek látni, mégis szüksége van a jelenlétére, hogy tudja: a fia függ tőle. Igazi abuzív, indulatokkal, elfojtásokkal, gyűlölettel és ragaszkodással teli anya–fia viszony az övék. Hédi szereti uralma alatt tartani a többieket is. Nem pénzt kér tőlük a lakhatásért, hanem ezt a fajta alávetettséget akarja éreztetni velük. Ugyanakkor nem bízik bennük, de elküldeni sem meri őket, mert mindennél jobban fél a magánytól.
János az elkényeztetett, léhűtő tipikus esete: az anyjából él, mégis durván beszél és bánik vele. Máskülönben is egy agresszív barom, ha úgy adódik megerőszakolja annát a konyhában, vagy durván bántalmazza a részegen valóban igen iritáló Tibolt. Nem szeret senkit, nem kötődik senkihez, ugyanakkor nem önálló, de nem is bátor. Habár már 30 éves, nem csinál semmit azon kívül, hogy hasztalan kér az anyjától pénzt, de, hogy mire azt nem mondja. Valószínűleg szórakozásra.
Tibor János ismerőse, ő hozta a lakásba. Egy alkoholista, szakmájában, és a magénéletben is kudarcos, bizonytalan, tanár, aki először Hédinek próbál udvarolni, végül azonban Annával szeretkezik. Ha van elmesélt történet a filmben, akkor az Jánosé, még ha csak töredékeiben is ismert. János, akit eleinte mindenki tanár úrnak nevez, komolyabb összeggel tartozik valakinek, ezt az adósságot azonban nem tudja megadni; hitelezője szorongatja. Ezért ékszert lop Héditől, amit zálogba ad. János fenyegetéssel és erőszakkal elveszi Tibortól a zálogcédulát, hogy majd eladja. Ám mivel — erőszak ide, erőszak oda — Anna a remélt pénz miatt Miklós helyett Jánost választja, Miklós, aki látta János kezében a cédulát, elmondja ezt Hédinek, aki feljelenti Tibort lopásért. Így aztán a tolvajt elviszik a rendőrök, János pedig — ha már megígérte — elveszi Annát feleségül, de továbbra is anyja függésében marad, hiszen ugrott a pénz. Miklós pedig visszakapja Annát, hiszen házasság ide, házasság oda, Jánosnak már nincs pénze.
A film esszenciáját nem a történetmesélés adja, hanem a szereplők közötti rendkívül nyomasztó, depresszív viszonyrendszer. A cérnaszálon függő, vagy már teljesen leszakadt egzisztenciák végeláthatatlanul gyötrik egymást és saját magukat. Az emberi lélek kivetülő nyomorúsága mindaz, amit és ahogyan a szereplők tesznek. Az állandóan jelen lévő számítás, gonoszság és aljasság — amely részben a környezet szorításának hatása, részben pedig valóban ezeknek az embereknek a sajátja — teszi a filmet minden elvonatkoztató ábrázolás ellenére nyersen realistává és átélhetővé. Mintha mi magunk is be lennénk zárva a szereplőkkel a lakásba, amely továbbra is olyan ismerős és idegen is egyszerre.
Szász Péter
fotó: MAFAB