John Ehrlichman neve örökre összefonódott a Watergate-botránnyal. Nixon elnök egyik legbefolyásosabb tanácsadója volt (Domestic Affairs), részt vett a „Plumbers” néven ismert különleges egység létrehozásában, és 1975-ben bűnösnek találták összeesküvésben, igazságszolgáltatás akadályozásában és hamis tanúzásban. 18 hónapot ült börtönben.
Aki ennyire benne volt a rendszerben, az utána általában vagy hallgat, vagy memoárt ír. Ehrlichman azonban 1976-ban regényt jelentetett meg The Company címmel. Nem memoárt írt hanem fikciót. És ez a döntés sokkal érdekesebbé teszi a könyvet, mint egy sima visszaemlékezés lenne.
A regény egy roman à clef – azaz vékonyan álcázott kulcsregény. Nincs benne „Richard Nixon”, csak Richard Monckton. Nincs „Henry Kissinger”, csak Carl Tessler. Nincs „H.R. Haldeman”, csak egy segéd. A CIA-t egyszerűen csak „cégnek” hívják (ez egyébként az ügynökség valódi belső beceneve volt). Az olvasó pontosan tudja, kiről van szó, és ez a játék egyszerre szórakoztató és zavarba ejtő.
Sokan (én is így indultam) azzal a gyanakvással veszik kézbe a könyvet, hogy „ez csak egy elítélt ember önigazolása lesz, aki nem mert nonfictionban írni a témáról”. Valóban van benne önvédelem és egyfajta elszámolás (Nixon/Monckton ábrázolása kifejezetten sötét: paranoid, gyötrelmes, rosszindulatú figura). Mégis meglepően beszippant. Miért?
Mert a miliő hiteles. Ehrlichman bentről ismerte a Fehér Házat, a bürokráciát, a végtelen megbeszéléseket, a kisstílű hatalmi játszmákat és azt a sajátos légkört, ahol mindenki egyszerre retteg és számol.
A regény nem csak a Watergate-kitörés pillanatát mutatja, hanem visszanyúl egészen a Kennedy-korszakig, és három elnökön (JFK-szerű, LBJ-szerű és Nixon-szerű) keresztül követi, hogyan fonódik össze a hírszerzés, a politika és a bűncselekmények leplezése. A központi szál a CIA igazgatója körül forog, aki próbálja megmenteni a karrierjét és az ügynökséget, miközben egyre mélyebbre süllyed a cselszövések mocsarába.
A karakterek sem sablonosak. Monckton és Tessler portréja sokban követi azt, amit más kortársak (újságírók, volt kollégák) írtak róluk. Tessler különösen emlékezetes: egoista, gyáva, idegességében a körmét rágó, három tokás figura, akinek a szája „majdnem kerubos”. Nem hízelgő kép, de ismerős annak, aki olvasott már a korszakról. A mellékszereplők (a titkosszolgálati emberek, a politikusok, az újságírók) szintén élethűek – nem hősök és nem is egyértelmű gonosztevők.
A könyv egyik legvitatottabb és leginkább személyes színezésű alakja Richard Monckton elnök, Nixon egyértelmű alteregója. (A név rájátszik a szerzetes jelentésű monk szóra.) Ehrlichman nem kíméli egykori főnökét: Monckton sötét, gyötrelmes és kifejezetten ellenszenves figura. Paranoiás alkoholista, aki időnként képes mély koncentrációra, de aztán hirtelen depresszióba és ivásba zuhan. Rendszeresen „nemzeti biztonságra” hivatkozik, amikor piszkos politikai játszmákat folytat, és rendszeresen szidja „azokat a buzikat az Államkincstárnál” („those fags at State”). Hivatalba lépése után azonnal beindítja a „szerelők” (plumbers) egységet – a valós Fehérházi különleges műveleti csoport fikciós megfelelőjét.
Külső megjelenése és viselkedése is árulkodó. Kampány közben merev, mechanikus szenvedéllyel kampányol, a kézfogása pedig „nedves” (damp handshake) – soha nem tekinti személyes kapcsolatnak a választókkal. Nyilvánosan szenteskedő, erkölcsös hangot üt meg, miközben magánéletében cinikus és brutális. Apróságokba kapaszkodik, folyton részletekbe bonyolódik, és állandóan retteg az ellenségeitől – valós és képzelt egyaránt. Öngyűlölete és paranoia miatt alig marad ideje másra, mint önvédő rituálékra és a képzelt ellenségek elleni hadjáratokra.
Ehrlichman gyűlölete itt különösen érezhető. Nem elsősorban a bűnei miatt utálja Moncktont, hanem azért, mert ügyetlen és zavarodott. Hanem azért, mert nem játszotta elég okosan a játékot. Ez az egyik legérdekesebb (és legszemélyesebb) aspektusa a regénynek: egy volt bennfentes nemcsak a rendszer korruptságát mutatja be, hanem egykori főnökét is egyfajta kudarcnak állítja be – aki nem volt elég ravasz ahhoz, hogy megússza.
A cselekményben Monckton nem a központi „hős” (az inkább a CIA-igazgató William Martin), hanem inkább egy fenyegető háttérfigura, aki veszélyezteti a hírszerzést. Amikor Martin rájön az elnök illegális akcióira, alkut kötnek: Monckton megsemmisíti a terhelő Primula-jelentést (ami a CIA régi bűneit tartalmazza), Martin pedig hallgat és nagyköveti posztot kap. Végül azonban egy újságíró leleplezi Monckton piszkos ügyeit, és az elnök bukása elkerülhetetlennek tűnik. Érdekes módon Ehrlichman még itt sem adja meg a végső győzelmet a „jó” oldalnak: a regény szerint Monckton bukásában jelentős szerepet játszik egy CIA-összeesküvés is.
Ez a portré egyszerre ismerős és meglepő. Sok vonása (a paranoia, a gyűlöletlisták megfelelője, a lehallgatások, a „nemzeti biztonság” ürügye) pontosan tükrözi azt, amit a valós Watergate-dokumentumokból és visszaemlékezésekből tudunk Nixonról. Ugyanakkor Ehrlichman saját haragja és csalódottsága is átsüt rajta – mintha azt mondaná: „Nem a bűnei miatt bukott el igazán, hanem mert nem volt elég profi benne.”
Persze Nixon jó tulajdonságai, tájékozottsága, valós hazaszeretete, vitaképessége nem jönnek át -igaz egy Watergate-könyvben ez talán nem meglepő. Mindenesetre az ügy komplikáltabb, mint gondolnánk, és a valóság morálisan szürkébb, mint az Elnök emberei narratívája.
És itt jön a könyv egyik legerősebb (és legcinikusabb) üzenete: senki sem jó fiú. Ez a politika, haver. Mindenki a karrierre, a pénzre, a nőkre, a befolyásra és a biztonságos nyugdíjra hajt. Nincs erkölcsi hős, aki megmentené a rendszert. Csak emberek, akik a hatalom közelében megtanulták, hogyan védjék meg magukat és a pozíciójukat, bármi áron. Ez egy politikai thrillerben nem meglepő – de amikor ezt egy olyan ember írja, aki maga is részt vett a valós eseményekben, akkor hirtelen sokkal súlyosabbá válik.
Ehrlichman a regényt részben pénzügyi okokból írta (jogi költségek, család), miközben Santa Fében élt, szakállat növesztett és próbálta feldolgozni, mi történt vele. Kezdetben egyfajta politikai krimit akart írni, de a történet kinőtte magát. A könyv bestseller lett, és 1977-ben hatrészes tévésorozat készült belőle Washington: Behind Closed Doors címmel (Cliff Robertson, Jason Robards és Andy Griffith főszereplésével). Ez is mutatja, hogy a közönség éhes volt az „insider” nézőpontra.
Persze nem tökéletes mű. Vannak benne didaktikus részek, és nyilvánvalóan Ehrlichman saját narratíváját is igyekszik formálni (a CIA-t például erősebben teszi felelőssé a végkifejletért, mint amennyire a valóságban indokolt lenne). De pont ez teszi izgalmassá: egy elítélt ember fikciós vallomása arról, hogyan működik (vagy nem működik) a hatalom a legfelsőbb szinteken.
Érdemes elolvasni? Igen – ha érdekel a Watergate, a politikai fikció vagy egyszerűen az a kérdés, hogy milyen emberekből áll egy elnök körül a hatalom gépezete. Nem ad végleges választ, de nagyon jól megmutatja, milyen kompromisszumokkal és önámításokkal jár a hatalom közelében maradni.
Bártfai Imre