A Trentino-Alto Adige és Veneto tartományok határán fekvő San Pellegrino-hágó (1918 m), valamint a felette magasodó Col Margherita (2545 m) és Cima Juribrutto / Gereburt (2697 m) tömbje az első világháború magashegyi hadviselésének egyik legépebben megmaradt helyszíne. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Olasz Királyság között 1915 májusa és 1917 novembere között itt zajló harcok mintapéldái a szélsőséges időjárási és domborzati viszonyok között vívott állásháborúnak.
A Col de la Paule felé.
Állásháború a San Pellegrino-hágónál
Stratégiai szempontból a San Pellegrino-hágó a Fassa-völgy és a Biois-völgy közötti természetes átjárót biztosítja. Aki a hágót és a környező magaslatokat ellenőrizte, a tiroli belső területek felé vezető Fassa-völgy útvonalaihoz is hozzáfért. Olaszország 1915. május 24-i hadüzenetét követően az osztrák–magyar hadvezetés felismerte, hogy a békeidőbeli államhatár a völgyek mélyén katonailag tarthatatlan, ezért elrendelte a határmenti sáv kiürítését, a csapatokat a magashegyi gerincekre vonták vissza. Az előrenyomuló olasz Királyi Hadsereg IV. és XVIII. hadteste így ellenállás nélkül foglalta el a hágó völgyfenekét, valamint a déli szegélyt alkotó magaslatokat, a Col Margheritát (2545 m), a Forcella Vallazzát (2521 m) és a Cima Juribruttót (2697 m). Június elejére patkó alakú frontvonal alakult ki, ami aztán 1917-ig szinte változatlan maradt: a Costabella-gerinc, a Cima di Costabella, a Cima Uomo és a Selle-hágó alkotta vonalat az Osztrák-Magyar Monarchia egységei tartották. A San Pellegrino-völgy alsó része senki földjévé vált. A Col Margherita fennsíkját, a Cima Juribruttót és a Cima Bocche előterében húzódó gerinceket az olasz haderő szállták meg. A szembenálló felek mindkét oldalon a hegyi hadviselésre kiképzett elit csapatokból, valamint sorozott gyalogezredekből álltak.
A monarchia oldaláról az 1. és 3. Tiroli Kaiserjäger ezred, az I. és III. Kaiserschützen ezred, a helyiekből szerveződő Tiroli Önkéntes Lövészek (Standschützen) 3 zászlóalja (Standschützen-Bataillon Cavalese, Bataillon Moena és Bataillon Bozen), valamint a 14. és 27. Feldjäger zászlóalj elit lövészei vettek részt a harcokban. Olasz részről a magashegyi hadviselésre kiképzett 7. Alpini ezred (7° Reggimento Alpini) harcolt itt, amit három dandár, a Brigata Tevere (215. és 216. gyalogezred), a Brigta Regina (9. és 10. gyalogezred) és Brigata Umbria egészített ki. Az olasz hadvezetés stratégiai elképzelései alapján a Col Margheritáról és a Cima Juribruttóról kiindulva kellett volna áttörni az osztrák–magyar védelmi vonalat a Cima Bocche (2745 m) csúcsánál. Ezzel megnyílt volna a Lusia-hágó és a Fassa-völgy felé vezető út, amivel elvágták volna a Costabella-gerincen védekező osztrák csapatok utánpótlási vonalait.
1915 augusztusában az olasz tüzérség a Col Margheritára telepített ütegekből napokon át szünet nélkül lőtte a Cima Bocchén kiépített osztrák állásokat, majd a Tevere dandár katonái és az Alpini zászlóaljak indultak rohamra.
A támadás a Cima Juribrutto kopár, fedezék nélküli porfírfennsíkján keresztül vezetett a Cima Bocche felé. Az osztrák–magyar védők – elsősorban a Kaiserschützen és a Standschützen Cavalese egységei – a sziklakavernákba vájt védelmi állásokban várták a támadókat. Amikor az olasz gyalogság elérte a nyílt terepet, az előzetesen belőtt osztrák géppuskák és hegyi ütegek kereszttűzbe fogták a sűrű alakzatban rohamozókat. A sziklákon gellert kapó lövedékek és a szétrobbanó kőszilánkok tovább növelték a fegyverek pusztító hatását. Az olasz gyalogosok egymást követő hullámai ugyan halált megvető bátorsággal követték egymást, ám a jól összehangolt védelmi tűzben felmorzsolódtak. A Brigata Tevere néhány nap alatt több mint kétezer katonát veszített halottakban és sebesültekben. Az osztrák–magyar védelmi vonalat nem sikerült áttörni, a csata az olasz front egyik legsúlyosabb taktikai kudarcaként vonult be a hadtörténetbe.
Míg a déli szektorban a tüzérségi párharcok és a gyalogsági rohamok domináltak, a völgy északi oldalán, a Costabella-gerincen az állóháború közvetlenebb formája alakult ki, helyenként mindössze 20–30 méteres távolságra épültek ki a lövészárkok. A harcok itt nem a nyílt terepen, hanem sziklába vájt alagútrendszerekben és mesterséges barlangokban zajlottak. A szűk járatokban a lőfegyvereket csak korlátozottan lehetett használni, a kézigránátok, szuronyok és gyalogsági ásókkal nagyobb szerepet kaptak. Itt az olasz hegyivadász egységek ugyan sikeresen elfoglalták a Sasso dal Musc nevű sziklás kiugrót, de a Costabella-gerinc fő védelmi vonalát a császári Kaiserjäger és Feldjäger alakulatok a háború végéig tartani tudták.
A Col Margherita olasz erődítése és a fehér háború
A Col Margherita 2545 méteres fennsíkja az olasz hadsereg számára mindenekelőtt tüzérségi és logisztikai erődítésként szolgált. A műszaki alakulatok emberfeletti erőfeszítéssel 105 és 149 mm-es lövegeket vontattak fel 2500 méter feletti magasságba, hogy azokat a fennsík északi és déli sziklafalába vájt, betonszerkezetes kavernákba építsék be. A tüzérségi megfigyelők közvetlen rálátással bírtak a teljes San Pellegrino-völgyre, a Costabella-gerinc osztrák állásaira, valamint a Cima Bocche szektorra, a sziklába vájt lőállások pedig szinte teljes védelmet nyújtottak a válaszcsapásokkal szemben. A fennsíkon lévő több ezer katona ellátása, a lőszer-, építőanyag- és élelemutánpótlás a hegyi terepen hagyományos málhás állatokkal a téli hónapokban lehetetlenné vált, az olasz hadsereg ezért kiépítette a kor legmodernebb drótkötélpálya-hálózatát. A völgyben fekvő Falcadéból és Caviolából induló, több szakaszból álló, robbanómotorral meghajtott drótkötélpályák naponta több tonna terhet szállítottak fel a Col Margherita fennsíkjára. A rendszer teherbírása és megbízhatósága lehetővé tette, hogy az olasz csapatok még a leghidegebb hónapokban is folyamatos lőszerellátásban és friss élelemben részesüljenek
A magashegyi frontvonalak legveszélyesebb ellensége nem az ellenséges tüzérség, hanem az időjárás volt. Az 1916/17-es tél rekord nagyságú havazást hozott a Dolomitokban: a hóvastagság a gerinceken és a nyergekben helyenként elérte a 10–12 métert. 1916. december 13-án – amelyet a hadtörténetírás „Fekete csütörtök” (Schwarzer Donnerstag) néven tart számon – a hőmérséklet hirtelen emelkedése és a friss hóréteg elmozdulása miatt lavinák sora söpört végig a Dolomitok teljes frontján. A Col Margheritán, a Cima Juribruttón és a Cima Bocchén katonák százait temette maga alá a hógörgeteg, a halálos áldozatok holttesteinek jelentős része csak a tavaszi olvadás idején került elő. A tél folyamán a harci cselekmények szinte teljesen leálltak, a katonák hónapokon át a sziklába és jégbe vájt alagutakban, barlangokban próbálták túlélni a rendkívüli hideget és a fagyási sérüléseket.
A San Pellegrino-szektor sorsát végül nem a helyi harcok, hanem az északkeleti frontvonalon bekövetkezett események döntötték el. 1917. október 24-én az osztrák–magyar és német erők a caporettói csatában áttörték az olasz frontot. Hogy elkerülje a teljes olasz 4. hadsereg bekerítését, az olasz Főparancsnokság elrendelte a Dolomitok-front azonnali kiürítését. A visszavonulás előtt a műszaki alakulatok felrobbantották a Col Margheritán lévő lőszerraktárakat, a nehéz tüzérségi lövegek csövét és zárszerkezetét használhatatlanná tették, a drótkötélpályákat pedig elvágták. 1917. november 5-én az osztrák–magyar Standschützen és Kaiserjäger egységek harc nélkül foglalták el a füstölgő, elhagyott Col Margheritát és a San Pellegrinó hágót.
Az Alta Via della Mariotta
A San Pellegrino-völgy környékére a terület sajátos geológiai kettőssége nyomja rá a bélyegét. A völgy északi oldalán húzódó Costabella-gerinc és a Cima Uomo (3010 m) a Dolomitokra jellemző, világos, kristályos mészkőből és dolomitból épül fel, amely meredek sziklafalakkal és hasadékokkal teli karsztformákkal szegélyezi a hágót. Ezzel szemben a déli oldalt alkotó Col Margherita, a Cima Juribrutto és a szomszédos Cima Bocche (2745 m) tömbjét sötét, vulkáni eredetű vörös porfír alkotja.
Ez a kőzettani eltérés alapvető hatást gyakorolt az egykori hadviselésre és az erődítési munkálatokra is. A vörös porfír rendkívül tömör, kemény kőzet, amibe a műszaki alakulatok nem tudtak kéziszerszámokkal védműveket ásni, így a futóárkokat és kavernákat robbantással kellett kialakítaniuk. A könnyen aprózódó mészkővel ellentétben a porfír a természetes eróziónak is kiválóan ellenáll. Ennek köszönhető, hogy a Col Margherita és a Cima Juribrutto között kiépített állások, árokrendszerek és kavernák több mint egy évszázad elteltével is messziről látható, éles kontúrokkal, kiváló állapotban maradtak fenn.
A környék legjelentősebb történelmi túraútvonala a SAT 62B jelzésű Alta Via della Mariotta. Az ösvény a Col Margherita (2545 m) fennsíkját köti össze a Cima Juribrutto (2697 m) csúcsával, végigjárva az egykori olasz védelmi vonal gerincét. A nyomvonal alpesi réteken és sziklahátakon keresztül kanyarog, miközben pazar kilátást nyújt a Marmoladára, a Pelmóra és a Civettára, majd leereszkedik a Forcella di Vallazza nyeregbe. Meredek, füves lejtőn és sziklalépcsőkön át vezet tovább az út a Cima Juribrutto előtti vállra, ahol két fakereszt állít emléket az itt harcolóknak. A túra a továbbiakban a gerincet követi egészen a csúcsig, közvetlenül a sziklába vágott lövészárkok mentén. A visszavezető úton a Cima Juribrutto vörös falai alatt érhetők el a Col de la Palue platójába vájt olasz barlangok és kavernák, majd egy régi, kövezett hadiút vezet vissza a San Pellegrino-völgybe.
Col de la Palue olasz kavena.
Színes fotók: saját felvételek
Archív fotó: Osztrák-magyar állás a Cima Bocchén http://www.fassafront.com/
Térkép: Mapy Cz
A Cima Juributtó olasz lövészárok
Ereszkedés a Cima Juributtóról.
Irodalom:
- Michele Simonetti „Federspiel”: 1914-1918 La Gran Vera. Moena e la Val di Fassa nella Prima Guerra Mondiale. Istitut Cultural Ladin Sén Jan / San Giovanni di Fassa, 2021.
- San Pellegrino, terra di incontri, teatro di guerra. Associazione Storica Sul fronte dei ricordi. Moena, 2025.
- http://www.fassafront.com/
Hornyák Péter István