A régészetben a kincslelet megnevezést olyan értéktárgyak megjelölésére használják, melyeket egykor azért áshattak el, rejthettek épületek falába, vagy kereshettek nekik más rejtekhelyet, hogy később – mikor az elrejtők ezt biztonságosnak ítélték – visszamenjenek értük. Ezek lehetnek ékszerek, értékes, aranyból, ezüstből, bronzból készült használati tárgyak vagy zsákokba, korsókba rejtett pénzérmék, de szinte bármi, aminek az elrejtők értéket tulajdonítottak. Az ilyen kincsleletek pedig nem is olyan ritkák, mint gondolnánk, és lényegében minden ismert történelmi, régészeti korszakból előfordulnak, de főleg a háborús, bizonytalan, nagyobb változásokat hozó időszakokból gyakoribbak. Az elrejtők természetesen nem ismertek, de éppen úgy lehettek az eredeti tulajdonosok, akik így próbálták az értékeiket biztonságba helyezni ellenséges hadsereg vagy fosztogatók elől, mint maguk a rablók, fosztogatók, akik túl soknak vagy nehéznek érezhették a rablott holmit ahhoz, hogy meg tudjanak lépni minddel, így egy részét elrejtették.
Közös az előkerülő kincsleletekben, hogy az elrejtőik soha nem mentek vissza értük. Így aztán évszázadokig, sőt akár évezredekig is rejtve maradhattak, hogy egy véletlennek köszönhetően újra napvilágra kerüljenek. Sajnos, mivel a cél ténylegesen az volt, hogy mások ne találhassanak rájuk, elrejtőik, ha csak tehették, félreeső helyeket kerestek, ahová más nem igazán megy, vagy ahol a dugdosott értékeket senki nem keresné, így aztán rájuk találni sem lehet másként, mint véletlenül. Nincsen hozzájuk kalóztérkép – ha belegondolunk, a regények, filmek kalózai is pont azért rejtik el a rablott kincset, mert túl nagy vagy túl sok ahhoz, hogy magukkal vigyék, és azért rajzolnak hozzá térképet, hogy később vissza tudjanak menni érte. Mára gyakran a környezet is drasztikusan megváltozott. Ahol egykor erdő volt, ott lehet, hogy ma város van. Ahol egykor mocsaras, vízfolyásokkal szabdalt volt a táj, ma öntözésre szoruló kukoricatáblák állnak. A terebélyes tölgyfa, a rókalyukak, a földhányások, a facsoport, a vízmosás, amelyek egykor jó tájékozódási pontnak tűnhettek az elrejtéshez, mára nyomtalanul eltűntek. A régészek ezért a fellelt kincsleleteket többnyire kontextus nélkülieknek, vagyis semmihez nem kapcsolhatónak írják le. Se egy településhez, se egy erődítményhez, se ismert kereskedelmi útvonalhoz nem köthetők, ahogy más tárgyak sem szoktak előkerülni mellőlük. Nem is feltétlenül szakszerű ásatás keretében kerülnek napvilágra, hanem szántás, építkezés, amatőr kincskeresés és hasonló tevékenységek közben.
A két legismertebb magyarországi kincslelet a nagyszentmiklósi kincs és a Seuso-kincsek. Az előbbire még a 18. század végén egy szerb gazda, bizonyos Vuin Neru bukkant rá, aki a kerítésének igazítása közben árkot ásott. A kincslelet 23 aranyedényből áll; ám valószínűleg néhány darabbal több is lehetett, mert a gazda és felesége néhány kisebb tárgyat megtartott és beolvasztatott, illetve négy korsó fülét letörték, hogy azok sorsa is a beolvasztás legyen. A lelet összsúlya így is közel 10 kg. A kincs egykor az avar fejedelmi kincstár része lehetett, és az Avar Kaganátus felbomlása idején, valamikor a 8. század végén vagy a 9. század elején rejthették el. A Seuso-kincsek előkerülése jóval rejtélyesebb, mi több, egy valódi rejtély.
Maga a kincslelet 14, a 4. században készült, nagyméretű, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüstedényből és egy rézüstből áll, amelyben az ezüstedényeket elrejtették. Az ismert készlet nem teljes, ám így is a kincs ezüstedényeinek össztömege 68,5 kg, amihez hozzá kell tenni még a kincs feltételezett lelőhelyének közelében, Kőszárhegyen 1878-ban előkerült késő római ezüstállvány darabjait is. Az eredeti, teljes állapotában 20 kg tömegű állvány lelőhelye, értéke és díszítése alapján valószínűleg egykor a Seuso-készlet része lehetett. A kincslelet megtalálásának sem pontos helye, sem pontos időpontja nem ismert, ahogyan a megtalálásának körülményei sem. A kincsek valószínűleg 1976-ban kerülhettek elő, hozzávetőleg száz évvel az ezüstállvány után, valahol Kőszárhegy és Polgárdi térségében. Fellelője egy bizonyos Sümegh József volt, aki azonban 1980-ban, sorkatonai szolgálata vége felé meghalt, öngyilkos lett. A kincs egyes darabjai még Sümegh életében Angliába kerültek, és 1984-ben Los Angelesben, a Getty Múzeumban állították ki őket. A kincslelet ma ismert összes darabját 1990-ben New Yorkban próbálták árverésre bocsátani, hamisított, libanoni eredetet igazoló dokumentumokkal.
A magyar eredet igazolásához azonban két bizonyíték is volt. Az egyik, hogy mivel egyértelműen késő római ötvösművészeti alkotásokról van szó, az egyik tálon felbukkanó PELSO felirat egyértelműen a Balaton térségéhez köti a tárgyakat. Még a tárgyakon ábrázolt élővilág is a korabeli Pannónia állatait és növényeit mutatja, nem pedig közel-keleti tájat ábrázol. A másik bizonyíték pedig a már említett ezüstállvány, ami bizonyíthatóan Magyarországon került elő, és a kincslelethez tartozik. A kincsek tulajdonosa egy bizonyos Seuso volt, aki ajándékba kapta a készletet. Erről tudósít az egyik tálon szereplő felirat:
HEC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA
POSTERIS VT PROSINT VASCVLA DIGNA TVIS
(Maradjanak meg sok évszázadon át neked ezek az edények, Seuso, utódaidnak is méltó hasznára váljanak.)
Ma azt mondanánk, hogy gyűjtői darabok voltak, amiket hosszan gyűjtögethetett a család, ám nem élvezhették őket évszázadokon át, mivel valamely 5. századi barbár betörés során elrejtették az értékes darabokat, amíg a helyzet normalizálódik. De római szemmel már soha nem normalizálódott a helyzet, és a 20. századig elrejtve hevertek a tárgyak.
Ha nem is annyira jelentős kincsleletre, mint a nagyszentmiklósi vagy a Seuso-kincs, de én is bukkantam kincsleletre. Jó, nem én, hanem hivatalosan a régész, akinek segédkeztem, de igazából egyikünk se, hanem a markolós volt az, aki felfedezte a kincset. Mindez még akkor történt, amikor az M6-os autópálya építését megelőző régészeti feltáráson dolgoztam a 2000-es évek végén. Tél vége volt, de mivel nem fagyott, lehetett humuszolást végezni egy új lelőhelyen. Én úgymond kölcsönbe kerültem a fiatal régésznő mellé, hogy segítsek neki a szakfelügyeletben. Nem volt nagy terület, de gazdag lelőhelynek ígérkezett. Egy nagyobb földhányás tetejéről szépen belátható volt az egész, és szépen kirajzolódtak a cölöpszerkezetű házak körvonalai. Néhány szemétgödör, tűzrakótér, meg az ilyenkor szokásos, mikor az autópálya-szelvény nem temetőbe, hanem magába a településbe vág bele. Egy középkori falu nyomai sötétlettek az altalajban.
Az volt a feladatom, hogy a sötétlő foltokba egy-egy nagyobb szöget szúrjak, amikre még korábban valami narancssárga nejlonterítő darabkáit tűztük fel. Ezzel az volt a cél, hogy hónapokkal később, mikor beindul a feltárás, ne kelljen újra keresgélni a feltárandó objektumokat. Épp a nekünk kirendelt markoló közelében tűzögettem le a kis zászlócskáimat, mikor hallom, hogy leáll a markoló, és a dízelmotor zaja helyett a markolós kiabálását lehet hallani. Mikor odanéztem, akkor láttam, hogy nemcsak kiabál, hanem integet és mutogat is valamit, de nem láttam, hogy mit, mert addigra már vagy öt-hat lapátoló munkás állta körül azt a valamit. Mikor odamentem, és a körben állók maguk közé engedtek, láttam, hogy egy nagyobb földrögből megzöldült fémtárgyak állnak kifelé. A rögöt az előbb fordította ki a markoló kanala a termőtalajból. Egészen furcsa volt, hogy mindössze pár centiméterre a felszíntől, a humuszrétegbe ágyazódva kerülnek elő bronzkori ékszerek. Mert azok voltak. Hajtűk, karperecek, torquesek, gyűrűk, ruhakapcsolók, hasonlók. Mind-mind bronzból. Valaki valamikor, mikor még sem kukoricatábla, sem középkori falu nem volt a környéken, elásta a kincseit, majd a történelem átgörgött az ékszerek fölött úgy, hogy hosszú-hosszú ideig rejtve maradtak.
Ugyanakkor senkinek nem javaslom, hogy ásóval meg fémkeresővel álljon neki kincsek után kutatni. Ugyanis a földben talált leletek az állam tulajdonát képezik, ha valaki azokat magához veszi, netán kereskedni próbál velük, bajba kerülhet. Persze, ha valakinek otthon a kertjében paradicsompalánta ültetése során aranypénzek kerülnek elő, az szerencsésnek érezheti magát.
Szász Péter
Borítókép: Magyar Nemzeti Múzeum