A francia forradalmat számtalan filmben feldolgozták már, vagy használták háttérnek. Franciaország szeret elidőzni múltjának e gyakran rémes, máskor felemlő epizódjában. Bátran mondhatjuk, hogy nincs Franciaország forradalom-értelmezés nélkül, nem lehetséges olyan francia, akit nem foglalkoztat ez az esemény. A forradalom azonban délibáb-szerűen megfoghatatlan.
Már a kortársak is ellentmondásosan viszonyultak ehhez a meghatározó világtörténeti eseményhez: volt, aki ünnepelte a Bastille lerombolását, mint egy új hajnal hasadását, mások a rend, a tradíció, a vallás és minden érték szétzúzásának rémképétől borzadtak el. Olyanok is voltak, akik üdvözölték a nép öntudatra ébredését, de visszautasították a terrort, a radikalizmust, a forradalom alaktalan tombolását. „Már a szent szabadság nevében sem öltek napok óta.”-ironizált keserűen a német költő Klopstock. (Die Erinnerung ) „A forradalom csak azután igazolható, hogy megszervezte a rendet.”-vélte Immanuel Kant, aki tudta, hogy az igazi forradalom a gondolkodás forradalma, a „merj tudni” (sapere aude) felvilágosult programja.
Philippe de Brocca filmje, a Huhogók (Chouans!, 1988) vegyíti a komikus elemeket a drámával és az epikus képpel. Filmje, ami eredetileg 4 órás minisorozatnak készült, 2 órában is egyfajta teljes francia forradalom-képet vázol fel. Elég nyíltan értékeli a forradalmat és megadja a modern Franciaországnak szánt viszonyulást hozzá.
A filmben tulajdonképpen két férfi csatázik egy nőért: a történelem kerekét a szerelem hajtja. Ez is igazán francia, frivol, a liaison a történelem hajtóereje!
A központi szereplő gróf fia, Aurèle de Kerfadec (Stéphane Freiss) könnyed, lovagias és férfias: a nevetésnek, az életnek él. Emiatt kezdetben nem táplál valóban mély érzelmeket az apja által befogadott árvalány, Céline (Sophie Marceau) iránt. A másik fúi, Tarquin Larmor, (Lambert Wilson) morózus, idealista, őt a gróf csak örökbe fogadta. A forradalom kitörésekor együtt ünnepelnek de Tarquin mint jogász csakhamar Párizsba kerül, és a forradalmi kormány embere lesz, míg Auréle Amerikában kalandozik.
Savinien de Kerfadec gróf (Philippe Noiret)a felvilágosodás jó oldalát testesíti meg, a tudomány, a haladás elkötelezettje, háborúra, erőszakra nincs ideje. A háborúkat szerinte korábban amúgy is barbár németek és hasonlók ellen vívták a franciák. A babonát megveti, de a vallástól nem fordul el, bár láthatóan szkeptikus vele szemben. Már csak azért is, mert derék házi papját is leginkább a finom ínyencségek és nem az ájtatoskodás érdekli. Kerfadec maga a humanizmus, a mérséklet, ő a jó patriarcha.
Miközben a gróf, aki szerelmét elveszítette, minden idejét egy repülőgép tervezésébe öli (ez a gép természetesen anakronizmus, de a film elején látható léghajó nem) a forradalom halad tovább. A helyi templomból elűzött fanatikus királypárti pap az erdőbe vonul és felkelést szervez.
A helyi paraszti származású „huhogók” (így hívták a breton királypárti lázadókat, vezérük Jean Cohuan után) inkább banditák mintsem komolyan vehető ellenforradalmárok, amíg nem csatlakozik hozzájuk egy kegyetlen báró és egy meglehetősen vad grófnő, aki reménytelenül szerelmes az Amerikából épp visszatért Auréle-be.
Az emberek örvényszerűen zuhannak bele a két oldal közötti fokozódó küzdelembe. A huhogók ölnek és megöletnek a francia katonaság által, a két szélsőség vergődését a felvilágosult gróf keserűen, de tétlenül nézi.
A végére Tarquin, aki szívében tudja, hogy a Konvent fanatikusaként, életgyűlölővé vált kommiszárként nem kaphatja meg Céline-t, pedig a nő vonzódik a Köztásaság ügyéhez és a nők szabadabbá válásához, igazi mini-Robespierré lesz.
A halál a barátom.
-mondja ki, ami éppúgy vonatkozik mások mint a saját halálára. Ebből a fanatizmusból már nincs kiút. A forradalom felszámolja magát mert nem képes azt a toleráns, humanisztikus világot megteremteni, amit Kerfadec gróf és Céline óhajtanak. Talán azért, mert a talált gyerek Tarquin, a szegények és megnyomorítottak képviselője nem képes felemelkedni a valódi egyenlőséghez, szét akarja zúzni a régi világot, rettegve, hogy valójában nem képes megváltoztatni azt. (Mao Ce Tung,aki pedig felforgatta Kínát, mondta Kissingernek, hogy ő nem változtatott meg semmit, maximum pár utcát Pekingben, egyszerre álszerény hazugság ez, és a forradalmár tehetetlen dühe, bepillantás egy korlátlan radikalizmus benső erőtlenségébe.)
A megoldás a terror, a terror pedig halál. „Úgy ütik le a fejeket, mintha káposztafejek lennének”. -vetette fel Hegel a forradalmi terror kapcsán.
De Auréle-nek, a gróf könnyed fiának is meg kell tanulnia hogy az élet nem csak kaland, csábítás, lovaglás.
A nevetés ideje végetért!
-veti neki oda komoran Céline, már az új világ beharangozásaként. Auréle hőssé magasztosul, de sosem lesz igazi „huhogó”, továbbra is egy gentleman, akit leginkább a barátai iránti lojalitás és a becsület mozgat.
A film mesteri módon bánik a politikai oldalakkal, a pártoskodással: nem teszi le a voksát egy „párt” mellett sem. A francia forradalom nemes eszméit igenli, és egy jelenetben Céline magává a frígiai sapkás Marianne-á lényegül át, mintha csak maga a szabad Franciaország lenne az amiért a férfi hősök küzdenek ma maguk módján….
De a jakobinus kormányzat kegyetlen népjobbítása, alantas brutalitása már-már szatirikus formát ölt, miközben semmi kétségünk, hogy a Huhogók- bár ügyük részben jogos- romlott arisztokraták és fanatikus, démoni papok által félrevezetett kisemberek.
A lezárás játékos, szomorú, de reménykeltő is: talán jó, hogy de Brocca mer programot adni. Egy köztársaságpárti, humanista, de mérsékelt Franciaország programját, melyben nem Doktor Guillotiné a végső szó.
Bártfai Imre