November 12-én a Budapest Music Centerben nem a zenéé volt a főszerep, hanem a művészi kerámiáké.
Zsolnayval, főleg étkészlettel gyakran találkozni a magyar háztartásokban. A nagymama levesestálja, vagy vitrinben tárolt vázák, dísztárgyak formájában. Nagy valószínűséggel ezek a tárgyak a pécsi gyár történetének kevésbé dicsőséges államosítás utáni időszakából származnak, vagy ha nem, akkor a családi cég tömeggyártott termékek sorába tartoznak. Ami nem meglepő, mivel a gyár a fénykorában is a bevételeinek nagy részét a tömegesen előállított és értékesített kültéri fagyálló kerámiák, csőrendszerek, kályhacsempéket, villamosszigetelőket, valamint az olcsóbb és egyszerűbb kivitelű étkészletek jelentették. A művészi értékű, mázas porcelán műtárgyak a gazdagabb családok otthonaiban kapott helyet, illetve nemzetközi kiállításokra készültek, és külföldön értékesítették őket azzal a céllal, hogy megteremtsék és öregbítsék a cég nemzetközi presztízsét és vásárlókörét.
Az említett aranykora a gyárnak 1873 és 1914 között volt. Az első dátum a bécsi világkiállítás ideje, ami meghozta a Zsolnay számára a hazai és a nemzetközi elismerést. A másik dátum az első világháború kezdete. A háború, és ami utána következett véget vetett a gyár prosperitásának. A világháborút követően az addig alapanyagot jelentő bányák külföldre kerültek; a piac is beszűkült, és az országhatárokon belülre koncentrálódott. Nem utolsó sorban a változó ízlés és technológia háttérbe szorította az addig sikereket hozó díszmű gyártást.
A Zsolnay olyan művészeket alkalmazott mint Rippl-Rónai József, Apáti Abt Sándor, Darilek Henrik, Nikelszky Géza és Mack Lajos. Ők voltak azok, akik a kerámiák forma és dekorvilágáért feleltek. Wartha Vince és Petrik Lajos pedig a tudományos hátteret biztosították a cég számára. Ők fejlesztették ki az úgynevezett eozin mázat. Az eozin egy fantázianév, amit a görög hajnal szóból képeztek. A lényege, hogy a kerámiát többször, változó hőmérsékleten égetik, az égetések között pedig egy speciális, savas kémhatású masszával kenik le, amit az égetést követően eltávolítanak. A tárgy felületén visszamaradó eozin máz mindössze nanométeres vastagságú, és a hasonlóan a szappanbuborék hártyájához, vibrálóan színes, fémes színekben játszik.
Meglepő módon az első világháborút követően, évtizedekig semmilyen érdeklődés nem övezte Zsolnay kerámiákat a műkincs piacon. Akinek volt otthon ilyenje, az hagyományos használati tárgyként bánt velük, vagy dísztárgyként őrizte őket anélkül, hogy különösebb piaci értéket képviseltek volna. Az 1970-es években azonban világszerte reneszánsza kezdődött a szecessziónak, és a műgyűjtők, valamint a múzeumok sorra kezdték felvásárolni a világban fellelhető szecessziós alkotásokat. Mivel a Zsolnay porcelánok 1914 előttről is főként a szecessziót képviselik, ezért a gyűjtők figyelme rájuk is kiterjedt. A később naggyá növő gyűjtemények első darabjai ekkor kerültek megvásárlásra. Az első gyűjtők, nem meglepő módon Nyugaton élő magyarok voltak, Ausztriában, az egyesült Államokban és máshol. Ennek hatására jelentős mennyiségű műtárgy áramlott ki az országból. A rendszerváltást követően idehaza is fellendült a kereslet irántuk, és idehaza is tekintélyes gyűjtemények álltak össze. Az aktuális árverés anyaga, mind a 65 tétel George Nauyok amerikai gyűjteményéből származott.
Napjainkban sokféle internetes árverésen vehet részt az ember. Szinte bármire lehet online licitálni, akár műtárgyakat is vehetünk a gépünk előtt ülve. A Virág Judit Galéria az árverésein megtartotta a sokak számára csak filmekből ismerős klasszikus formát, helyszíni licitálás lehetőségét is. Habár a helyszíni licit csak a lehetőségek egyik formája, kezdésre mégis megtöltötték az érdeklődők a termet. Mégis, miért éri meg elutazni valahová, ha vásárolni akarunk valamit, ami nincs is jelen az adás-vétel helyszínén, ha ezt kényelmesen, a fotelünkből megtehetnénk? Kérdezhetné bárki. A válasz erre az, hogy az árverés nem pusztán egy adok-veszek. Egy előadás is egyben, ahol a főszerepben ugyan a kalapács alá kerülő műtárgyak vannak, mégis a kikiáltó és a licitálók teszik igazán érdekessé.
Kezdés előtt természetesen jár egy pohár pezsgő, vagy narancslé. Mi a pezsgőt választottuk. Lehetőség van szóba elegyedni a többi résztvevővel. A normál esetben zenei koncerteknek helyet adó terem végében, a pódiumon állították fel a kikiáltó pulpitusát, mellette pedig az adminisztrációban segédkezők foglaltak helyet. A nézők mögött, a bejárat egyik oldalánál felállított asztaloknál fogadták a telefonos liciteket, míg a másik oldalon az online érkezőket regisztrálták. Minden beérkező új ajánlatot jeleztek a kikiáltónak, aki azt hangosan bemondta, pont úgy, mint a teremben lévőktől jövőket.
Minden árverésre kerülő tárgynak van egy kikiáltási ára, egy előre megadott becsértéke, valamint egyes tárgyaknak egy úgynevezett limitára is. Ezeket a limitárakat az eladó határozza meg, de az nem lehet magasabb, mint a tárgy alsó becsértéke. A limitár azt jelenti, hogy az alatt az eladó nem adja el a tárgyat. Ha egy tárgy nem kel el, akkor a kikiáltó ugrik a következő tárgyra.
Az esemény este hatkor kezdődött. A licitek tempósa pörögtek. A kikiáltó, Kelen Anna dinamikusan, mint egy gyakorlott karmester vezette az árverést. Az egymáshoz nagyon közel érkező azonos licitek között határozottan tett igazságot. Gesztusai és erős jelenléte révén egyfajta színházi elemet vitt a máskülönben néma versengésbe. A tárgyakért folyó küzdelem azért is néma, mert a licitlépcsők előre meghatározottak. Köztes értéket a kikiáltó nem fogad el, hiába magasabb, mint a korábbi ajánlat. A licit lépcsők 500 000 és 1000 000 forint között 50 000 forint; 1000 000 és 2000 000 forint között 100 000 forint; 2000 000 forint és 5000 000 forint között 200 000 forint; 5000 000 és 10 000 000 forint között 500 000; 10 000 000 és 20 000 000 forint között 1000 000; míg 20 000 000 és 50 000 000 között kétmillió.
Szóval, ha valaki egymilliót mondott, akkor még százezret rá kellett tennie másnak, ha ő akarta megszerezni a tárgyat. Ráadásul, a vételárak gyorsan kúsztak fölfelé, és aki nem szokott hozzá, ahogy mi sem voltunk hozzá szokva, az kapkodhatta a fejét a repkedő milliók hallatán. Mikor elkelt egy tétel, és az ár impozánsra kúszott föl előtte, akkor a teremben taps volt a jutalma a vásárlónak. Ha a vásárló a teremben volt, akkor a feketébe öltözött hosztesz lányok egyike odament hozzá, majd diszkréten aláíratott vele az adásvételről szóló papírt. A háromféle licit végül igen hasznosnak, mondhatnánk kifizetődőnek bizonyult. Habár a legnagyobb összeget, 30 000 000 forintot egy telefonos vásárló fizetett, de hozzávetőleg a vevők harmada került ki mindhárom fajta licitből. Voltak, akik több tárgyat is vettek, darabját 5-6 millió forintért, mások be-be szálltak a licitekbe, de végül üres kézzel mehettek haza.
Persze a jelenlevők többsége nem vett semmit, nem is licitált, inkább csak az élmény kedvéért jött el; pont, mint mi. Jó szívvel ajánljuk mindenkinek, hogy egyszer, ha teheti, menjen el, nézzen meg, legyen részese egy műkincs árverésnek. Ki tudja, még talán jó áron vásárolhat is egy neki tetsző műkincset.
A képek a kiállítás katalógusából származnak.
Szász Péter
