Párizs, ó Párizs, kis híján ott lett vége a zarándoklatomnak, mielőtt elkezdődhetett volna. Úgy érzem így stílusos kezdeni ezt a fejezetet. Mert bár az El Camino-ról szólnak ezek az írások, Párizs emlékezetes nyitánnyal ajándékozott meg. Bár szívem szerint kihagytam volna az ott tapasztalt vendégszeretetet. De menjünk szépen sorjában.
Minden, ami a gyalogtúrához kellett, beszereztem. Cipő, szandál, hosszú és rövid nadrág, pólók, és termo felső, hálózsák és hátizsák, sapka és naptej, zarándokútlevél és túrabot. Meg ami még kellhetett. Nagy valószínűséggel én voltam az egyetlen a zarándokút történetében, aki egy munkavédelmi nadrágban vágott neki az útnak. Ha jól emlékszem, pusztán spórolásból döntöttem amellett, hogy egy korábbi munkahelyemen kapott, de soha nem hordott sokzsebes melósnadrágot fogom viselni. Végül is jó ötletnek bizonyult, mivel erős anyagból készült, és valóban hasznos volt a sok zseb.
Szóval miután úgy nagyjából készen voltam a készülés egyik felével, jöhetett a másik, a komplikáltabb része. Hogyan fogok én eljutni Saint-Jean-Pied-de-Port-ba? Ahogy nézegettem a lehetőségeket, mindössze kettő volt olyan, ami számításba jöhetett. Az egyik Barcelónán keresztül, és Spanyolországon át vezetett. A másik pedig Párizson és Franciaországon keresztül. Ha ma indulnék, valószínűleg nem a második verziót választanám, de akkor úgy tettem. Azok a beszámolók, amiket olvastam, mind ezt az útvonalat javasolták. Mit ne mondjak, kalandosra sikerült, és jó drágára is. A terv az volt, hogy elrepülök Párizsba, ott megalszom egy éjszakát, majd másnap hajnalban vonatra szállok, elmegyek Bayonne-ba, ott átszállok egy másik vonatra, ami elvisz Saint Jean-ba. Jó terv volt. Meg is vettem a repülőjegyet, a vonatjegyet, lefoglaltam a szállást Párizsban; úgy éreztem, hogy igen alapos és felkészült vagyok. Még a saint-jean-i zarándokszállásom is lefoglaltam előre. Sehol az úton nem kell előre helyet foglalni zarándokszállásokon, de a kiindulásnál ajánlott. Ebben a kicsit városkában, aminek az állandó lakossága nem éri el az ezerötszáz főt, az egy négyzetméterre eső zarándokok száma igen magas, főleg csúcsidőszakban. Nem is csoda, a legtöbben innen, az elejétől vágnak neki az útnak. Persze vannak más olyan pontok, ahol könnyel be lehet csatlakozni, de mégis csak ez a Pireneusok lábánál fekvő hely a kezdő pont. Itt érdemes előre foglalni.
A fapados járatok természetesen nem Párizsban szállnak le, hanem az igen megtévesztő Párizs-Beauvais-Tilléi repülőtéren, ami akárhogyan is nézzük Normandiában van, úgy száz kilométerre a francia fővárostól. Úgyhogy önmagában Párizsba eljutni is egy busztúra volt. Arról persze szó sem lehetett, hogy időben bejelentkezzek a hostelba, mert természetesen a buszról leszállva el is tévedtem kissé. Hiába a pontos cím, navigáció még nem volt a telefonomon, Páris térképet meg nem akartam venni, mert drága volt. A megérkezésem még így is viszonylag gördülékenyen ment. Megtaláltam a kis ficaknyi utcát, ahol a tájidegen nevű, de igen párizsias manzárddal rendelkező Aloha hostelt; és késő délután, este még egy kis városnézés is belefért. Még szerencsés is voltam, mert így láthattam a másnapra gyakoró repülőket, amint nemzeti színű füstcsíkot húznak az Eiffel torony körül, megettem életem legrosszabb ár-érték arányú hamburgerét egy champs-élysées-i pincében működő gyorsétteremben. No meg persze ronggyá áztam a jó kis nyári zuhéban a Concorde téren. Szóval ekkor még úgy tűnt, hogy hellyel-közzel, de azért a tervnek megfelelően alakulnak a dolgaim.
A koppanásideje másnap reggel érkezett el. A reggeli 6:20-as TGV-re vettem jegyet. Arra is emlékszem, hogy 88 Euro-t fizettem érte. Hiába volt meg a jegyem kinyomtatva, névvel, címmel, fizetett összeggel QR kóddal ellátva, a kalauz nem engedett föl a vonatra. Mivel angolul nem tudott, vagy csak nem akart tudni, mindössze annyit mondott, hogy az nem jegy, ami nekem van. Egy mágnesszalaggal ellátott, automata által kiállított jegyet követelt rajtam, olyat, amilyeneket a többi utas mutogatott neki felszállás előtt. Csak hát ők mind a peron végében álló automatából vették ezeket. Engem is egy ilyen, sárga dobozhoz irányított. Természetesen a jegyautomatán nem volt választható nyelv, így a nem létező francia nyelvtudásomra próbáltam hagyatkozni. De hiába is próbáltam a vásárlás során kapott kódot beütni, nem adott ki semmit, csak annyit írt ki, hogy kéri a bankkártyámat, és egy szemérmetlenül nagy összeggel próbált lehúzni; többel, mint amennyiért a jegyet vásároltam. Reggel 7-kor nyitott a jegypénztár, segítséget kérni esélyem sem volt. A vonatom közben szépen elment.
Ilyen a világon nincs, mondtam a még szinte üres pályaudvarnak. Az elkövetkező negyven percet fel és alá járkálással töltöttem, révén, hogy semmi nem volt nyitva, az épületen belül. A megpróbáltatások második felvonása 7 órától vette kezdetét. Végre megnyitottak a jegypénztárak, volt belőlük vagy huszonöt. Valójában csak a fele nyitott meg, a bennük helyet foglaló vasúti dolgozók meg ránézésre sem tűntek túl lelkesnek. Mondjuk ünnepnap volt, senkinek nincs kedve ünnepnapon dolgozni. Viszont meglepő volt az az erőfeszítés, amivel igyekeztek elkerülni, hogy dolgozni keljen. Nem volt sor, úgyhogy véletlenszerűen odaléptem az egyik pulthoz. Ott angolul előadtam a problémámat, és megmutattam a jegyemet. Kértem, hogy foglalja át egy következőre, és adjon egy olyan mágnesszalagos jegyet, amit elfogad a kalauz. A vasúti alkalmazott erre csak horkantott valamit franciául, majd hívta a mögöttem állót. Átálltam egy másik ablakhoz. Onnan is elzavartak. Annyi útmutatást azért kaptam, hogy használjam a sárga automatát. De ezt is csak mutogatással jelezte nekem. Még két három ablaknál próbálkoztam. Egészen pontosan azt éreztették velem, hogy zavarom őket, és húzzak el. Szépen lassan kezdtem ha nem is, de felhúzni magamat. Közben a pályaudvaron katonák jelentek meg. Nem tudom, hogy július 14-e miatt, vagy ez általában szokásos dolog, de ez körülbelül akkor történt, amikor az egyik pénztárnál kifakadtam. Nem volt jó ötlet. A biztonsági őr egy pillanat alatt megjelen, és kitessékelt a jegyárusító térségből. Kicsit megijedtem. Nem a biztonsági őrtől, hanem attól, hogy esetleg a katonák terroristának néznek, vagy valami. De azok felém se fordították a fejüket; szerencsére.
Amíg én odabent hiábavalóan próbáltam rávenni a pénztárosokat, hogy kapjak tőlük egy használható jegyet, a váróterem már megtelt emberekkel, akik között egy TGV egyenruhás magas fekete férfi jött-ment. Odaléptem hozzá. Meglepő módon udvarias volt, és angolul válaszolt. Sajnálkozott, hogy nem tud segíteni, mert bár ő is vasúti alkalmazott, de ő csak szórólapokat osztogat, menetjegyekkel nem foglalkozik. Ekkor éreztem először és utoljára a zarándoklatom alatt, hogy feladom, és hazamegyek. Sétáltam egyet a pályaudvar környékén. Forgalom, szemét, turisták. Indokolatlannak tűnő felhőkarcoló, ami szálloda. Eltöltöttem így vagy húsz percet, mire úgy éreztem, hogy teszek még egy kísérletet. A zarándok mindig a cél felé halad, nem fordul vissza. Ha lehet általános üzenete a Camino-nak, akkor ez lehet az. Ekkor azonban még csak pusztán dacból cselekedtem. Már elmúlt reggel 8. Ha tudok foglalni egy 9 órás vontra, sokat nem csúszok időben; gondoltam. Ha száz Euró, akkor száz Euró, kifizetem. Taktikus voltam, egyből a biztonsági őrhöz mentem, aki az előbb kivezetett. Fel voltam rá készülve, hogy nem enged be, vagy, hogy tényleg hívja a rendőröket, vagy a katonákat. De meglepő módon együttműködő volt, még ha közben megvető pillantásokkal méregetett. Miután többször elismételtem neki, hogy angolul beszélő ügyintézővel szeretnék beszélni, egy fiatal nőhöz vezetett, aki az egyik utolsó fülkében ült, amelyik még húsz perccel korábban zárva volt. Ekkor hirtelen minden más színben tűnt fel, és az események felgyorsultak.
A fiatal nő beszélt angolul, mosolygott, és megkérdezte, hogy miben segíthet. Néhány kattintással talált nekem egy járatot, ami sajnos bordeaux-i átszállással vitt Bayonne-ba, de nem érdekelt. Huszonöt Euro-t kellett ráfizessek, és csodák csodája, a kezembe kaptam egy mágnesszalaggal ellátott jegyet is. A vonat nyolc perc múlva indul, siessek; mondta. Úgy rohantam, mint korábban talán még soha. Ha erre a vonatra sem jutok fel, akkor ideje lesz, a hazaúton gondolkodni. Ha bárki feltart, ha futás közben elnézem a vágányt, vagy csak egyszerűen nem vagyok elég gyors, akkor nincs zarándoklat. Kullogás van hazafelé. De elértem a vonatot. Utolsóként szálltam föl. Éppen csak ledobtam magam az ülésbe, és már indultunk is.
El kellett teljen egy kis időnek, amíg élvezni tudtam az utat. Átszeltük egész Franciaországot. Szebbnél szebb tájak váltották egymást a vonatablakban. Bordeaux-ban sietni kellett az átszállással, de nem volt gond a csatlakozással. Bayonne-ba érkezve jött ki rajtam a stressz okozta fáradtság. Úgy éreztem magam, mint aki visszafelé tart a gyaloglásból, nem pedig most készül nekivágni. Az állomáson megvettem a jegyemet Saint_Jean-ba, vettem egy üveg vizet. Habár még két óra volt az indulásig, és akár körül is nézhettem volna a környéken, én inkább egy padon ülve töltöttem ezt az időt a váróteremben. A Párizsban rámtelepedett feszültség már csak az utolsó szakasz vonatúton kezdett feloldódni, közben a fáradtságom is elmúlt. Vadregényes vidéken vágtunk keresztül. Vadvízi patak, sziklák, harsányan zöld táj. A patakban raftingolók, a patak mentén kerékpározók, a vasúti szerelvényben pedig már zarándokok. Olyan volt a látvány, mint mikor a fogaskerekű hétvégén megtelik turistákkal a Széchenyi hegy felé. Saint-Jean-ba megérkezve az ember megérkezik a Camino-ra. Útjelzőtáblák, sárga nyilak, és kagylók segítik a tájékozódást. Mind a kisváros vöröstéglás belvárosa felé vettük az irányt.
Később, az úton találkoztam három magyar sráccal, akik még nálam is kalandosabb úton jutottak el a Camino-ra. Párizsig busszal mentek. Ott egy lánynak segítettek bútort pakolni, hogy cserébe a lány megkérje egy kamionos rokonát, hogy egy darabon vigye el őket. Ehhez ki kellett menniük egy városszéli kamion parkolóba, és hárman bezsúfolódni a sofőr mellé. Nekem legalábbis ezt mesélték. Nem tudom, hogyan fértek el. Végül aztán stoppolással jutottak el Saint-Jean-ba. Ahány zarándok, annyi történet. A sajátomon kívül néhány érdekesebbet felvillatok majd az elkövetkező részekben.
Szász Péter