Norman Jewison, 1991.
A Nagy Likvidátor (Other People’s Money) c. film sok szempontból nem kiemelkedő.
Előre látható, Hollywoodban sokszor használt történetséma, nem sok rendkívüli elem, bár nagyszerű színészekkel, mint a mindig lenyűgöző Danny DeVito vagy Gregory Peck. De a film mégis fontos kérdéseket vet fel: helyes-e a múlthoz ragaszkodni, a szolidaritáshoz, az ipari termeléshez vagy újtani kell a pusztítás árán is, remélve, hogy az új is tud majd alkotni és teremteni, és nem csak pénzt termelni? Mintha két Amerika csapna össze itt és két kapitalizmus: az ipari gigászok Amerikája a biztos, életre szóló munkákat végző, jól élő munkásokkal és az új bizonytalan Wall Street-Amerika, ahol a részvényesek profitja számít, ahol a spekuláció lép a termelés helyébe. Aki itt nyertes akar lenni, az részvényes lesz és nem ipari kapitány, gyártulajdonos és főleg nem munkás.
A Gregory Peck által játszott gyártulajdonos a New Deal-nyelvén előadott beszéde megnyeri a szíveket, de a részvényesek inkább a profit szavára hallgatnak, így, Garfield, a likvidátor győz. Ronald Reagan világa Franklin D. Rooseveltével szemben? Győz a „mások pénzével” (konkrétan Franklin D. Roosevelt elnök szóhasználata) történő spekuláció, alulmarad a teremtés, a termelés.
Ez bizony rossz fényt vet a jövőre. A film feloldja ezt a kifejletet egy idealisztikus megoldással: kiderül, hogy az új technológia, a légzsák is lehetővé teszi a gyár fennmaradását, a változás és a profit világa megbékél a termelés és a tradíció világával. De a béke törékeny marad és erőltetettnek tűnik, ha arra gondolunk valójában mennyi munkahely szűnt meg a nyugati világban és mennyi nagy múltú ipari vállalat lett porrá, mint Ozmandyas király dicsősége.
A film utolsó perceiben, amikor a légzsákos „csodamegoldás” megmenti a gyárat, a nézőben szinte azonnal megfogalmazódik a keserű mosoly: ezt a forgatókönyvet Hollywoodban csak akkor engedélyezik, ha a végén mindenki boldog lehet, még ha a valóságban ennek az esélye közelít a nullához. Az Other People’s Money idealista lezárása olyan, mint egy szép mese, amit a ’91-es amerikai moziközönség még el akart hinni, mert maga is érezte a bőrén a változást, de még nem akarta végleg elbúcsúzni a régi Amerikától.
Pedig a valóságban Garfield nyert. Méghozzá nem is egyszer, hanem újra meg újra, az elmúlt negyven évben. A „Junk Bond King” Michael Milken szelleme kísért tovább, csak ma már nem a nyolcvanas évek válltöméseiben, hanem elegáns Silicon Valley-pulóverekben és ESG-beszédekben. A gyárbezárások, a kiszervezések, az offshoring, a „shareholder value” szentháromságának diadalmenete pontosan ott folytatódott, ahol a filmben Garfield abbahagyta. A Lawrence Garfieldek ma nem is feltétlenül emberek: algoritmusok, indexalapok, aktivista befektetők, akiknek a negyedéves jelentés a bibliájuk, és akiknek fogalmuk sincs, milyen szagú egy üzemcsarnok izzadság és fém.
Gregory Peck karaktere, Andrew Jorgenson szép, archaikus figura: az utolsó mohikánok egyike, aki még hisz abban, hogy egy vállalat nem csak pénztermelő gép, hanem közösség, felelősség, sőt szinte család. Beszéde – az a bizonyos, New Deal-ízű, szinte FDR-t idéző monológ – ma már szinte naivnak hat. Mintha egy lovag próbálna karddal hadat üzenni egy drónrajnak. A munkások tapsolnak neki, mert érzik, hogy ő még az ő nyelvükön beszél, de a döntéshozatal már régen kikerült a gyárból; egy másik bolygóra, a pénzügyi piacok súlytalan világába költözött.
És itt van a legfájdalmasabb: a filmben a légzsák megment mindent. A valóságban a légzsákot is Kínában gyártják, vagy ha még Amerikában, akkor is egy olyan üzemben, ahol a szakszervezet említése is viccnek számít, és a dolgozók fele szerződéses bérmunka. Az innováció jött, de nem a régi gyár falain belül, nem a régi munkások kezében. Az új technológia ritkán menti meg a régi közösséget – általában pont azt temeti el.
Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a film készítésekor, 1991-ben már javában zajlott az, amit ma „nagy ipari kiüresedésnek” hívunk. A Rozsdaövezet (Rust Belt) városai éppen akkor kezdték elveszíteni a lelküket. Youngstown, Flint, Detroit, Gary – mind ott vannak a háttérben, néma kísértetként. A film mégis azt súgja: „még lehet győzni”. Harmincöt évvel később tudjuk, hogy nem lehetett. A Garfieldek örökösei ma már nem is amerikaiak feltétlenül, de az amerikai modell globálissá vált. Ma már Budapesten, Győrben, Miskolcon is ugyanazt a forgatókönyvet játsszák: jön a befektető, „átstrukturálja”, kiviszi a profitot, a maradékot meg eladja alkatrésznek.
Talán ezért olyan keserédes ma újranézni az Other People’s Money-t. Mert Danny DeVito karaktere, bármennyire is cinikus és taszító, igazat mondott: „Én nem gyártok semmit, nem alkotok semmit… de én vagyok az, aki miatt ez az egész rendszer működik.” És sajnos igaza lett. A teremtés világa meghajolt a spekuláció világa előtt, és a béke, amit a film végén kötnek, valóban csak egy hollywoodi álom maradt.
Ozmandyas király dicsősége valóban porrá lett. És a porból nem mindig támad fel főnix. Néha csak egy újabb bevásárlóközpont vagy logisztikai központ.
Bártfai Imre
Illusztráció: Grok, a filmposzter alapján.