Amikor Tarr Béla filmjei kerülnek szóba, általában arra asszociálunk, hogy azok amolyan művészfilmek, amik hosszúak és unalmasak, és mindössze néhány ember kíváncsi rájuk. Ezzel szemben vasárnap este a Cirko-Gejzír moziban teltház előtt vetítették a 7 és fél órás fekete-fehér filmet. Hosszúnak persze hosszú a film, de a sorozat maratonok korában, amikor valaki agár egy 7-8 részes évadot is megnéz egy ülésre a kedvenc sorozatából, 7 óra, esetleg 8 nem számíthat hosszúnak. Az más kérdés, hogy unalmasnak tartunk-e valamit, vagy sem. Ez nyilván ízlés, és megszokás kérdése.
Tarr Béla Krasznahorkai László 1985-ben megjelent, azonos című regényét vitte filmvászonra a rendszerváltás után. Tarr a regény szószerinti filmre vitelét valósította meg. Némileg elcsépelt kifejezést használva mondhatjuk, hogy kompromisszum mentesen. A kompromisszum mentesség záloga pedig a hosszú játékidő. Minden jelenetre annyi játékidő jut, amennyire szükség van a történet elmeséléséhez. Habár a rendező egyszer úgy nyilatkozott, hogy számára a forgatókönyv csak arra van, hogy azt be lehessen mutatni a producereknek; itt sokkal komplexebb dologgal találkozunk. Először is adott a regény, ami maga is egy nagyon erős alapanyag, amihez láthatóan nagyon is kötődik a film. Másodszor ott van az a precizitás, ami minden jelenetből sugárzik. Ahogy nézzük a filmet úgy érezzük magunkat, hogy mi is benne vagyunk, a részei vagyunk. Mintha bármikor odafordulhatna hozzánk az egyik szereplő , hogy nekünk is átnyújtsa a körbejáró pálinkás üveget. Harmadszor a színészi játék, ami átélhetővé teszi a filmet. Tarr engedi improvizálni a színészeit. A 10 perces, de akár 40 percesre is nyúló jelenetek teret enged a játékra, arra, hogy a szereplők belakják a díszletet, és játékkal töltsék ki az időt.
A könyv is és a film is egy magára hagyott mezőgazdasági telep utolsó lakóit mutatja be, és a közösségük végső felbomlásának történetét meséli el. Indulásként a telepen lakók egy része pénzhez jut, ugyanis kézhez kapják egy évi bérüket egy közelebbről meg nem határozott munka után. Ezt a pénzt arra szánják, hogy új életet kezdjenek belőle. Viszont sem a fejenként jutó pénz nem elég egy új élethez, sem az akaratuk nem elég erős, hogy meg tudják tenni a kellő lépést. A történet kulcsszereplője Irimiás, aki segítőjével, Petrinával járja környéket, és misztikus kilétére nem is nagyon derül fény végig. Annyit tudni róla, hogy úgy másfél évvel a történet kezdete előtt köze volt a telepen élőkhöz, de néhány apró részleten túl nem derül ki más; valamint, hogy a telepen élők az elmúlt másfél évben halottnak hitték. A valóságban azonban ezt az időt börtönben töltötte Petrinával együtt, ami miatt, meg más okokból is valószínűleg kiszolgáltatottak a helyi rendőrségnek, akik egyfajta besúgóként alkalmazzák őket.
Irimiás habár a hatalom képviselője előtt – aki itt egy rendőr százados – meghunyászkodó, valójában egy agresszív, manipulátor, egy igazi érzelemmentes pszichopata. Nem áll tőle távol a terrorizmus gondolata; robbantással is fenyegetőzik, és mikor pénzhez jut, előkészületeket is tesz egy robbantásos akcióhoz, de a kivitelezésről nem értesülünk. A telep lakói szemében egyfajta messiás alak, akitől félnek és akit gyűlölnek, ugyanakkor vágynak is a bűvkörében lenni. Ezek után meg sem lep bennünket, hogy amint beteszi a lábát a telepre, kicsalja a lakók pénzét. Mindezt pedig egy öngyilkos gyerek holtteste fölött tartott beszédével éri el. Habár szerepe a lakók életében igen ellentmondásos, mégis ő éri el, hogy kimozduljanak és új életet kezdjenek, még ha nem is olyat, amilyet elképzeltek, hanem amilyt Irimiás kijelöl a számukra. Nekem talán éppen Irimiás erős karakteréhez nem igazán passzolt az őt játszó Víg Mihály játéka. A film zenéjét is szerző művész egyszerűen nem elég jó színész ehhez a szerephez.
A többiek viszont kifejezetten jók a szerepükben. Habár önkényes kiemelés, de a film egyetlen nem magyar szereplője Peter Berling, aki a doktort alakítja. Ő Kállai Ferenc hangján szólal meg. Berling óriásit alakít az embergyűlölő, bezárkózott és alkoholista idős orvos szerepében. Valaha a telep orvosa lehetett, ebbéli funkciójának köszönhetően még rendelkezik némi tekintéllyel, ám hamar megfeledkeznek róla, és magára hagyják. Nehéz eldönteni, hogy a doktort sajnáljuk, vagy utáljuk. Kicsit talán mindkét érzelmet kiváltja belőlünk. Amúgy is az alkohol tűnik a legerősebb összekötő kapocsnak a szereplők között. Egyedül Estike nem iszik, de ő még tényleg csak egy kisgyerek. Az anyja viszont alkoholista és prostitúcióból szerez pénzt. A kislány a film egy pontján, miután a bátyja átverte és meglopta, az anyja pedig az egyik kuncsaftja után részegen alszik a házban; előbb patkányméreggel megöli a macskáját, majd egy nagyon hosszú jelenete követően, ahol a kislány hosszan gyalogol hóna alatt a döglött macskával; majd saját magát is.
A színes képek hiánya egy idő után nem elvesz, hanem inkább hozzáad az élményhez. Roncs emberekről, roncs közösségről, roncs társadalomról szól a film. A fekete-fehér képek jobban adják vissza az elidegenedett, plasztikussá vált világ hangulatát, mintha színesben próbálná meg ugyanezt a rendező. Az elhagyatottság és a kiüresedettség érzését kelti az is, hogy mikor külső jelenet van, azok szinte teljesen üres terekként jelennek meg, amely terekben a szereplők szinte elvesznek. Ami talán mégis meglepő lehet, hogy a film nincsen híján a humornak sem. A legváratlanabb helyeken történik, vagy hangzik el valami, amin felnevet az ember.
Szóval a Sátántangó egy igazi klasszikus, amit nem pusztán azért érdemes megnézni, hogy utána ezt elmondhassuk magunkról, hanem azért mert megéri. Fogcsikorgatás nélkül lehet végigülni úgy, hogy egy idő után azt érzi az ember, hogy élvezi, és kicsit sajnálja, hogy véget ért a 7 és fél óra.
Szász Péter