Galíciában újra hegynek felfelé kell gyalogolni. Mit ne mondjak, a Mezeta után, meg 600 kilométerrel a lábamban nem volt annyira kellemes a hegymenet. Némi bosszúságot is éreztem, mikor egy nevetgélő zarándokcsoport ment el mellettem nagy lendülettel vadonatúj, tiszta ruhában, és túlpakolt hátizsákokkal. Még bíztattak is, hogy kitartás, és hogy menni fog. Ami nem fér össze a zarándoklattal, az a gőg. Én mégis éreztem valamifajta megkülönböztetettség érzést a mögöttem levő kilométerek miatt. Furcsa, hogy az eszével tudja az ember, hogy nem több vagy jobb azáltal, hogy távolságban többet zarándokolt másoknál, mégis megjelenik az érzés, és nehéz felülemelkedni rajta. Ettől függetlenül érdemes észben tartani, hogy Galíciában látványosan megsokasodnak a zarándokok. Míg korábban órákig tudtam úgy menni napközben, hogy csak hébehóba futottam össze másokkal. Ezen a szakaszon időnként már-már csúcsfogalom alakult ki.
Galícia, a gallegok földje, a kelták örökségének vidéke, Spanyolország legészaknyugatibb régiója. Itt újra kétnyelvű feliratokkal találkozhatunk. A gallego nyelv valahol a spanyol és portugál között helyezkedhet el. Bevallom, nem tudom, hogy hallottam-e ezen a nyelven megszólalni bárkit is. Lehet, hogy igen, csak nem ismertem föl. Még a rómaiak előtt telepedtek meg kelta törzsek az Ibériai félszigeten, hozva magukkal a vaskori kultúrájukat, nyelvüket és hagyományaikat. Egész Spanyolországban itt a legjobban kézzelfogható az örökségük. Meg persze rá is játszanak a helyiek valamennyire erre az örökségre, hiszen turistavonzó ereje van.
Az első település, amit elér a zarándok Galíciában az O Cebreiro, ez a kicsit, de jellegzetes falu egy hegy tetején. Természetesen csodás a kilátás visszafelé tekintve az alacsonyabb területek felé. A kilátóponton túl a település házai, az úgynevezett palozzák a fő attrakció. A palozza egy ősi háztípus, amit a kelták honosítottak meg ezen a tájon. Ezek a kőből épült, szalmatetős épületek a Tolkien-en felnőttek szerint hobbit házakra emlékeztetnek. Kinek mi, nekem inkább a hupikék törpikék gombaházai jutottak róluk eszembe. Az ittenieket egészen az 1960-as évekig lakták, ám ma is jó állapotban vannak, karban tartják őket. A zarándokok szórakoztatásáról egy rövidnadrágos férfi gondoskodott dudaszóval. Volt ebben valami nagyon teátrális, zarándoktársaim azonban élvezettel vették körül a zenészt és hallgatták a játékát. Nekem erős a gyanúm, hogy sok autentikusan galíciai nem volt az előadásban. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy egészen jól játszott.
Galíciában már érezni az óceán közelségét. A párás légtömegek elérnek a szárazföld fölé, és a végtelen víz leheletét hozzák magukkal. Könnyű megfeledkezni a mögöttünk hagyott szikkadt tájról, és a perzselő melegről, mikor hűs erdőben megy az ember. Portomarínba érve már nem azt számoltam, hogy mennyi utat tettem meg, hanem azt, hogy mennyi van még hátra. Szinte hihetetlen, de már kevesebb, mint 100 km volt csak a célig. Szerintem nem voltam vele egyedül, de ettől a ténytől elfogott a szomorúság. Már többször említettem, hogy könnyű hozzászokni a zarándok életmódhoz, meg ahhoz a mással nehezen összehasonlítható szabadság érzéshez, amit ad. Ez a szabadság valljuk be luxus. Luxus, mert arról szól, hogy a zarándoklat idejére kilépünk az életünk keretei közül, elhagyjuk a megszokott függőségeinket, kötelmeinket és egy saját utat választunk, amin saját döntésünkből végigmegyünk. Tudom, a Camíno sok ezer másik ember útja is, nem csak az enyém, nem csak a miénk. Ugyanakkor ez a sok ezer, tízezer, százezer ember közös célja, közös zarándoklata hozza létre az út valódi spirituális és közösségi élményét. Mert mindegy, hogy valaki istenhitből, vagy egyéni személyes okokból vág neki az útnak; hoz magával egy döntést, és egy elköteleződést. Minden zarándok egy kicsit őrült, egyesek talán szentek is, de az biztos, hogy valami rendkívülit cselekszenek. Nem életeket mentenek, vagy más, hősies dolgot hajtanak végre, de rendkívüli dolgot cselekszenek, mert a saját döntésüket követve járják a zarándokutat. Ez pedig nem is olyan egyszerű dolog.
Portomarín egy lerombolt és elköltöztetett város a Mino folyó partján, és benne is. Konkrétan benne a folyóban. Az 1960-as években, mikor az utolsó palozzából is kiköltöztek a lakók, a Franco vezette kormányzat erőteljes modernizációba kezdett, aminek a része volt a villamosítás is. A haladásnak – gondolhatták- semmi nem szabhat korlátokat. Így amikor megszületett a terv, hogy a Mino folyón délebbre gátat építenek, azzal a folyóvölgyben fekvő Portomarín sorsáról is döntöttek. A településnek, és vele az embereknek is menniük kell. Így aztán a lakótorony kinézetű román stílusban épült templomot és a városházát lebontották, majd tégláról téglára újra felépítették egy magasabb helyen. Köréjük pedig egy régi hangulatú, de teljesen új várost építettek, ahová beköltöztették a városiakat. A régi város völgyben hagyott házait pedig elárasztották vízzel.
A folyó fölött átvezető hídon vezet a zarándokút is. Mivel augusztus közepén jártunk, annyira lecsökkent a vízszint, hogy horrorfilmbe illő módon meredeztek ki a megfeketedett falmaradványok a folyóból. Jobb lett volna nem nézni, de a látvány vonzza a tekintetet. Jobb is volt túllenni rajta. Az új város valóban kellemes hangulatot áraszt. Arányos épületeivel, tiszta, széles útjaival, árkádsoraival mintha tényleg azért épület volna, hogy az itt élők elfeledjék a régi várost, a régi otthonaikat. Itt, az árkádok alatt sétálva láttam a legcukibb zarándokot, egy labradort a gazdájával. Mindegyikük vitte a saját hátizsákját. A labi csomagjában jól látható volt a tálja, és a saját vize, meg némi kutyatáp. Így sétáltak át a városon.
A zarándok legnagyobb ellensége az ágyipoloska. Sokak útját megkeserítik a kis vérszívó szörnyetegek. Én még szerencsésnek mondhatom magam, hogy egészen Galíciáig megúsztam, de itt engem is elértek. Portomarínba érkezésem előtti éjszaka csak későn találtam szálláshelyet, ami ugyan gyanúsan nem tűnt tisztának, cserébe túlzsúfolt is volt, meg még néhány bulizó zarándok is nehezítette a helyzetet, de ahogy korábban írtam, a későn érkezők ne válogassanak. Mondjuk nem is volt választék, amiből választhattam volna. Volt ez, meg egy földre terített matrac. Jobb lett volna, ha a puszta földön alszom, vagy megspórolok némi eurót és egy templom előterében húzom meg magam. De nem így tettem, ezért aztán reggelre azt vettem észre, hogy kaptam egy sorozat csípést a hátsó combomra. Nagy vörös csípések voltak, egyszerre viszkettek, és mint az égési sérülések, úgy fájtak. Nem lehettem biztos benne, hogy nem hurcolom-e magammal a ruháim között, vagy a hálózsákomban a kis dögöket. Úgyhogy Portomarínban olyan szállást választottam, ahol volt mosógép. Igen, ekkor egyszer mostam ki a ruháim mosógépben. Rá is fáztam, ugyanis egy hónapnyi zarándoklat alatt az ember már rutinok szerint pakol és készülődik. Másnap felöltöztem, összetekertem a hálózsákom, és ellenőriztem, hogy iratok, pénz, telefon, fényképezőgép megvannak-e, majd útnak indultam. Húsz kilométerrel arrébb megállva, mikor fürdeni mentem volna észrevettem, hogy nincsenek meg a ruháim. Pontosabban csak annyi ruhám van, ami éppen rajtam van. A hosszúnadrágom, egy póló, egy pár zokni, meg egy alsónadrág, ennyiből kellett gazdálkodjak egészen hazáig. Augusztusban jártunk, ám még előttem volt Santiago és az óceán.
A Camínon még csodák is történhetnek, de váratlan találkozások biztosan történnek. Első kézből igazolhatom. Miután a szokásos módon kézzel kiöblítettem a port és kimostam a megmaradt ruháim, és én is megfürödtem Azért mégis legyen rajtam valami, a hálózsákomba burkolódzva ücsörögtem a zarándokszálláson az emeletes ágy felső részén. Habár nem ez volt a tervem, de így emberek közé mégsem mehettem. Szerencsére más nem kényszerült szatírnak öltözve szobafogságban lenni, így egymagamban üldögéltem, mint valami sarokba dobott rongykupac.
„Aki barátot talál, kincset talál.” Ez a mondat a Kincs ami nincs című Bud Spencer/Terence Hill filmben, mint tanulság hangzik el a végén. Barátokra pedig a legfurcsább helyzetekben is találhat az ember. Tudtam, hogy ez az egyedül ücsörgés nem tart sokáig, és előbb-utóbb megérkeznek mások is. Így is lett. Egyszer csak nyílt az ajtó, és két nő lépett be rajta. Először csak a hangjukat hallottam. Az egyik a szállásadó volt, aki készséggel magyarázott valamit a másiknak angolul. A spanyol akcentus már meg sem ütötte a fülemet. A magyar ellenben igen. Habár nem vagyok az, aki külföldön keresné a magyarok társaságát, főleg nem mikor egy szál vizes alsónadrágban ücsörög hálózsákba csavarva, de ez a helyzet valahogy annyira abszurd volt, hogy úgy éreztem, hogy meg kell szólítanom. Mielőtt kinyitottam volna a számat átfutott a fejemen a gondolat, hogy ez nem biztos, hogy az évszázad ötlete, de akkor már beszéltem.
Nem tudom, hogy a másik oldalról mi látszódott belőlem, de Adrienn, akivel bemutatkoztunk egymásnak, nem hívta rendőrséget, hanem beszélgetni kezdtünk egymással. Mint kiderült, nem egyedül járja a Camínot, hanem egy barátnőjével, Virággal ketten. Mire Virág is megérkezett, felvettem a megmaradt, de még azért eléggé vizes ruháimat, hogy leszállhassak a felső ágyról. Így azért már mégis vállalható módon néztem ki. Valóban nagyon furcsa az élet, no meg a zarándok élet. Mikor elterveztem, és nekivágtam a zarándoklatnak, akkor magányos utazást terveztem. Úgy volt, hogy lényegében egyedül fogok végig menni az úton, és egyedül fogok megérkezni Santiagoba is. Ám itt Portomarínban már nem magányos zarándok voltam, aki csapódik ide, csapódik oda, de lényegében egyedül megy. A hátralevő utolsó szakaszt már hárman tettük meg, együtt örültünk amikor elénk tűnt a városhatárt jelző tábla. Természetesen fotózkodtunk a táblával, majd pár perc pihenőt tartottunk, mielőtt tovább haladtunk volna. Ezt az időt arra használtam, hogy egy pálmafa tövében hanyatt feküdtem a puha főben, és csak bámultam az eget.
Szász Péter