Az antik görögség világát sokáig egy fényes, ünnepélyes “apollóni” világnak tartották tanult rajongói akik teljesen a bűvkörében éltek. Az európaiakat lenyűgözték az általuk letisztultan márványfehérnek tartott (de eredetileg festett) szobrok, az emberi forma szépségének plasztikus kifejezői, az istenek derűje, a szellős oszlopcsarnokok….
Később, a 19-ik században Nietzsche megírta a görögség, sötétebb, kaotikusabb “dionüszoszi” oldaláról is a Tragédia eredete című művét.
Ekkor már “görög pesszimizmusról” is beszéltek Schopenhauer és Nietzsche olvasói és követői.
Pesszimisták voltak a görögök? Talán a legeredetibb hellén bölcsesség az, amit Hérodotosz elbeszélésében Szolónról olvasunk.
Szolón törvényhozó és politikus volt, athéni arkhón. A hét antik görög bölcs egyike, tehát bekerült úgyszólván a hellén bölcsesség kánonába.
Hérodotosz Görög-perzsa háború c. művében maradt fenn pár anekdota ennek az embernek a bölcsességéről, és jól megvilágítja mi az, amit az athéniak, és valószínűleg úgy általában az antik görögök (élet)bölcsességnek tartottak. Hát nem mindig szívderítő. De annál mélyebb.
Hérodotosz szerint Kroiszosz, Lüdia dúsgazdag királya (a magyar nyelvben Krőzusként honosult meg) megkérdezte Szolónt, ki a legboldogabb ember, akivel ő találkozott.
Ez akkor történt, amikor Szardiszt, a király fővárosát meglátogatta Szólón. Ekkora már Kroiszosz király hatalma számtalan népre terjedt ki, talán pénzt is ő veretett először. Gazdasága ma is közmondásos.
A király tehát azt várta, hogy a bölcs athéni azt mondja: Hát téged, Kroiszosz király. Te vagy a legboldogabb.
Ehelyett persze -hiszen így szokott lenni a jó anekdotákban-teljesen más történt.
Szolón megnevezte az athéni Telloszt, egy embert, akiről a király aligha hallhatott addig. A magyarázat pedig az, hogy Tellosz egészséges volt, gyereki és unokái is egészségesen felnőttek, (és nem haltak meg idejekorán) maga Tellosz pedig hazájáért, Athénért küzdve esett el idős korában. A városállam nagy tisztességgel, államköltségen temette el. Ez tulajdonképpen a polisz szokásos erkölcse: mindenek előtt hazafiság, egészség és család.
Kroiszosz nem volt elámulva. Tovább kérdezett. De akkor ki a második legboldogabb? Remélve, hogy most legalább ő következik, aki sok népen uralkodik, kincseinek se szeri se száma, és meglehetősen derék ember hírében áll.
Szolón ezúttal két ifjút nevezett meg a király nagy bánatára. A két ifjú sikeres sportember volt, nagy testi erővel. Héra ünnepén, otthonukban, Argoszban, magukat fogták a szekér elé, hogy elvigyék idős anyjukat az istennő szentélyébe. Nem volt könnyű menet fizikailag sem, és mikor megérkeztek az ünneplő nép szeme láttára anyjuk Hérától azt kérte, hogy fiai a legnagyobb ajándékot kapják az istenektől. A polisz lakóinak természetesen imponált, hogy a két fiú nagy tisztelettel bánik anyjával, és nem kímélik magukat. Ráadásul pont egy szentélybe kellett elvinniük az anyjukat, tehát az isteneket is megtisztelték.
Az istenek, vagy maga Héra meghallgatták az anya imáját, ebéd után a két fiú elaludt a templomban és soha nem ébredtek fel többé. Egy mítosz szerint egy szatír elárulta a kérészéletű halandóknak: az első legjobb nektek meg se születni…
Nem születni a legnagyobb boldogság, de a második/Megszületve hamar megint/Visszasülyedni ahonnan jöttünk./Míg virágzik az ifjúkor/Karján ott ül a balgaság./Baj nélkül ki megy át ezen? Kit nem ér el a fájdalom?
(Sophoklés: Oedipus Kolonosban, Babits Mihály ford.)
Nyilvánvalóan az öregség miatt bekövetkező betegségek és legyengülés mondatta a görögökkel, hogy a legjobb volt így elszenderedni az ifjaknak.
Arról nem is beszélve, hogy az isteneket megtisztelve és elérve a nép ünneplését már a csúcson voltak. Innen csak lefelé vezet az út…
Kroiszosz végül kifakadt: Hát még egy közemberrel sem tartasz összemérhetőnek? Hát én nem vagyok boldog?
Szolón megosztotta vele az okot amiért nem nevezte boldognak: Nem látta még a történet végét. Márpedig az a lényeg:
Ó, Kroiszosz! Engem kérdezel az emberi dolgok felől, aki jól tudom, hogy az istenek irigyek és szeszélyesek? …Kroiszosz, az ember teljesen a sors játékszere. Kétségtelenül látom, hogy igen gazdag vagy, és sok ember felett uralkodsz. De nincs módomban, hogy azt a választ adjam neked, amelyet kívánsz, amíg nem tudom, hogy boldogan fejezted-e be életedet.
Aki ugyanis mérhetetlen gazdagságban él, semmivel sem boldogabb annál, aki napról napra tengeti életét, s csak a mindennapi betévő falatja van meg, ha nem jut neki osztályrészül az a szerencse, hogy minden földi jó birtokában fejezze be életét. Sok ember nem szerencsés, hiába van vagyona, mások viszont, akiknek szerényebb élet jutott osztályrészül, boldogok. Mert a nagyon gazdag, de boldogtalan ember csak két szempontból van előnyben a boldog emberrel szemben, ez viszont a gazdag, de boldogtalan emberrel szemben igen sok tekintetben élvez jobb helyzetet. A gazdagnak több lehetősége van vágyai kielégítésére és a rázúduló szerencsétlenség elviselésére.
Emezt viszont, noha bajosabban viseli el a sorscsapásokat és elégíti ki vágyait, szerencsés helyzete meg is óvja tőlük. Ép, egészséges, nem ismer testi kínt, szép gyermekei vannak, s termete is tetszetős. S ha aztán még szépen fejezi is be életét, ő az az ember, akit keresel, aki megérdemli, hogy boldognak tartsák. De, amíg meg nem hal, tartózkodjunk a véleményalkotástól, s ne nevezzük boldognak, legfeljebb csak szerencsésnek.
…aki tartósan a legtöbbel rendelkezik, és végül szépen fejezi be életét, az érdemli meg, véleményem szerint, ó, király, hogy a boldog névvel illessük. Minden dolognak meg kell várnunk a végeredményét, hogy végül mi lesz belőle. Sokan voltak már, akik előtt isten csak felcsillantotta a boldogság reményét, azután pedig porig sújtotta őket.
(Muraközi Gyula fordítása)
Egyszóval: mivel a sors forgandó, az istenek pedig lesújtják azt, aki túl magasra tör, csak azt lehet boldognak nevezni, aki szerencsés véget ér. A boldog vég boldog élet. Idejekorán azonban senki szerencséjét sem lehet dicsérni, láthatjuk majd még amikor a Sors kereke alulra fordul…De az is benne van ebben, hogy ne irigykedjünk, még nem tudjuk mi lesz azzal akit most irigyelünk.
Hát ez volt Szolón bölcsessége. Kroiszosz csalódottan bocsátotta el, abban a hitben, hogy az athéni egy mániákus. Hérodotosz szerint több számára kedvezőnek ítélt delphoi jóslat után megtámadta Kappadókiát, azaz a perzsák egy tartományát, hogy birodalmuk számára veszélyes emelkedését megtörje. A kétértelmű, ravaszdi jósda azt jósolta neki, hogy ha megtámadja a perzsákat „egy nagy birodalom fog összeomlani.” A nagy birodalom azonban sajnálatosan nem a perzsa volt, (ahogy Kroiszosz megtapasztalta) hanem a lüdek királysága.
A Halüsz-folyónál vívott csatában a perzsa király, Kürosz több trükköt is alkalmazott, és jól jött neki a Thálész által előre megjósolt napfogyatkozás is, ami megrémísztette a lüd harcosokat…Ahogy a nap eltűnt a sötétségben, úgy tűnt el a lüd királyság is.
Kroiszosz királysága elbukott, ő maga pedig Hérodotosz szerint a perzsák által rakott máglyára került. Ott a lángok árnyékában eszébe jutott Szolón bölcsessége: Ne nevezz senkit boldognak addig, amíg nem tudod boldogan fejezte-e be életét!”
Szerencsére Kürosz idejében meggondolta magát és megkegyelmezett a lüd királynak, aki ezek után szintén bölcsességével tűnt ki, ha már hatalmát el is vesztette.
Források:
Hérodotosz: A görög-perzsa háború, ford. Muraközi Gyula, Osiris, Bp. 2000.
Sophoklés drámái, Magyar Helikon, Bp. 1970.
Pais István: Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák, Szerzői kiadás, Bp. 1992.
Bártfai Imre