„Áldott az Úr, az én erőm, aki harcolni tanítja kezemet,
csatára ujjaimat”
(Dávid zsoltárai, 144.)
1312 június 15, Rozgony mezején.
Nagy Aba ott állt a Tárca patakra néző dombokon, és karját összefonva nézte a királyi sereg mozgását, lent a völgyben. A Csák nemzetség fővezére volt, középmagas, széles vállú férfi, akin valahogy úgy állt a páncéling, mint a teknőcön a saját páncélja, szinte ráforrott a sok hadakozásban. Látható könnyedséggel mozgott a csatamezőn, mint akit a gólya eleve ide dobott le. Mögötte egy fiatal, lelkes férfi, Dávid, aki felcsatolatlan kardját a kezében szorongatva próbálta a vezér tekintetét követni.
A királyiak, ott alant kénytelenek volt elfoglalni a hátrányos pozíciót a völgyben, és így a vezér könnyű szerrel szemmel tarthatta őket, mint a sas a pusztaságon futkorászó egeret.
Aba-nembéli Dávid, Aba társa a dombon, kardjára támaszkodva unottan méregette a távolban lobogó, aprónak tetsző, színes zászlókat. A királyiak rosszabb helyzetben voltak, tulajdonképpen fura volt, hogy csatát akarnak állni. Bátrak vagy tudatlanok?
-Most védekező állást vesznek fel. Én sem támadnék a helyükben- kommentálta az alant látszó csapatok mozgását a bajszos, javakorabeli vezér. Társa, fiatal, lobogó hosszú hajú heves férfi, aki minden bizonnyal nem szagolta még a harcmezők bűzét, és aki nem csapott meg a szállongó por, csak hanyagul legyintett.
-Ahogy nézem, őket a halál megjelölte! -mondta, és köpött lefelé, a királyi tábor irányába. A vezér fejét csóválta: „Nem jó szél ellen köpni, fiam.”
Nem érdekli őt –gondolta az ifjú-miben is reménykednek a királyiak, milyen ócska trükkökkel próbálkoznak. Innen már nem mennek sehova. Itt csata lesz. És Isten velük van, a hazug Károly Róberttel szemben. Ha ugyan még van kedve segíteni. A csatamezőn majd, ott lent, a förgetegben, már a fegyverek döntenek. Az idősebbek folyton önmegtartóztatásról beszélnek, türelemről, mint a kőoltár körül ájtatoskodó papok. De hogy lehetne a vadász türelmes, amikor lándzsája előtt futkározik a vad, készen arra, hogy elejtesse magát?
Aba tudta, hogy a hatalmas Amadé fiai gyors és teljes bosszúra áhítoznak. Csatlósa közben sisakját fényesítette, míg ő maga súlyos kétélű kardjának felövezésével foglalatoskodott.
Kellemetlen dolog az, ami Amadéval történt, rágta a bajszát. Amadé egyike volt a legősibb nemzetségek sarjainak, akik már majdnem egyenrangúak az Árpádokkal magukkal.
Ha van tiszteletre méltó família, akkor ők azok. De aki magasra építi a fészkét veszélybe kerül.
Amadé nagyúr legyőzte a kutyafejű tatárok egy csapatát, régen, amikor Aba még fakarddal futkározott. A félelmetes tatár lovasokat Amadé zászlói alatt állították meg. A tatárok szekereik után megszaggatott ruhájú fehérnépeket kötöttek, akiket leölt férjeik mellől ragadtak el. Nem hinnéd, milyen mokány kis emberek ezek a tatárok. Nincs nekik kutyafejűk az igaz, (bár a néphit így tartja) de csúnya a pillantásuk. Leütöd a fejüket és még utána is dermesztően néz rád a szúrós tekintetük. Közönyös arccal igyekeztek ismeretlen, távoli pusztáikra haza. Soha nem értek vissza. Lovasok ütöttek rajtuk, olyanok, akik konokul lesben álltak és vártak napokig. Ezt tanulja meg a lovag először (hunyta le a szemét Aba) a mindent lebíró, közönyös arcú, de kegyetlen elhatározású türelmet. Utána már minden megy majd magától. Csak az a kard szúr pontosan, amelyik időben szúr.
Aba kisfiúként már csak levágott fejeknek látta a tatárokat. Apja, akire csak mindig nagy, sötétbarna szakállú hórihorgas emberként emlékszik, (mintha mindig valami árnyék lenne az arcán) dobta le Amadé nagyúr elé a tágra nyílt szemű borzas fejeket. Ő is Amadé embere volt. Ő vezette a lovasokat, és ő várt velük oly hosszat, míg megérkezett a préda. Ő hozta el a tatárok levágott fejeit, köztük előkelőkét is. Aztán megsimogatta a fia fejét, miután ledobta a zsákot. „Egy nap-mondta- te is vitéz leszel”. Ez adott erőt annyiszor Abának, amikor lebucskázott a nyeregből, vagy amikor nagyot koppant rajta a másik ifjú botja gyakorlatozás közben. A nagy, erős kéz gondolata, ami olyan félelmetes pofonokat tudott adni, ritkán, de simogatni is tudott. A fennakadt tekintetektől, a vérmocskos, tágra nyílt szájú arcoktól akkor rosszat álmodott. De később eszébe jutottak, és olyan akart lenni, mint apja.
Büszke is volt Amadé úr, apja hűbérúra. Futárai még aznap lóhalálában vágtattak, és a nagybajszú kun László király elé dobták a levágott tatarus fejeket, íme, ez Amadé üdvözlete. Amaz csak hunyorgott keskeny szemével, tudta ő, hogy ez azt is jelenti, nagyobb urak az Abák, mint maga a felszentelt király, aki ölbe tett kézzel kényszerül ülni miközben mongol hordák dúlják országát! De aztán meghalt Kun László, megölték az övéi, azok a bestyék, és jött a Velencés András. Amadé hatalma csak nőtt, s mire András király is meghalt már kiskirály lett maga is, bő pénzben és hatalomban, ám szegényes hűségben.
Amadé akkoriban majd kipukkadt a vezetni született emberek büszkeségétől. Agyafúrt ember volt, megérte a pénzét, megszolgálta, mint Pilátus azt, hogy benne legyen a krédóban. Más nagyurak összeesküdtek a trónkövetelők ellen. Vagy színleg a pártjukra álltak, s aztán becsapták őket. Néha egyszerűen tudomást se vettek a létükről.
Amadé bezzeg mosolygott, és elfogadta a nápolyi kisfiút, Károly Róbertet királyának. Talán épp azért küldték Magyarországra, hogy meghaljon, gondolta magában egy röpke pillanatig Nagy Aba mikor meglátta. Horvátországban volt, egy kolostorban, ott állt, egy sápadt, nyurga fiú, akinek arcát a fáklyák lángjai még fehérebbé, még idegenebbé tették. Minden ifjú ilyen, a természet még férfi és nő közé helyezte őket, nem hasonlítanak az érett férfiemberhez-vélekedett, de tekintete önkéntelenül is az Árpádok vonásait kereste benne, pedig ő aztán nem ismerte a királyokat személyesen. Csak egyszer látta András királyt is. De úgy gondolta mégis csak a magyar embernek már csak olyan Árpád vére, mint a sajátja. Ezért van, hogy egy Árpád-vérre nem is emelne kezet igazi magyar ember, ezt Aba szentül hitte.
Az a bitang Kőszegi família, az más tészta. Azok emelnének és emeltek is, de Aba -úgy is, mint egy honfoglaló család leszármazottja- mindig nagyot köpött, ha a Kőszegi név valahol elhangzott, és megtehette. Nem bízott a németekben, mint ahogy senki idegen-félében. Igaz, a csehek most jól jönnek majd a csatában- gondolta, lopva hátrapillantva a páncélos cseh zsoldosok elmosódó, távoli csoportja felé.
Károly Róbert: egy tizenéves gyermeket tettek hajóra azok a távoli nápolyiak, és elküldték ide, ahol elszabadult a pokol, és az emberélet nem ér annyit, mint a rongy, amivel a lovagok a kardjukat törlik. Tudták ezek mit csinálnak? Könnyed, felelőtlen franciák és taljánok, megkukultak az erős déli napsütésben. Brigantik közé küldték, és ami rosszabb, árulók közé. Volt vele némi kincs, meg imádságos könyv, meg pár hallgatag, komor francia lovag, akik nem árulják el, mit gondolnak. Édeskevés ez itt barátom, Magyarországon, a békétlen idők közepette. A nápolyi vitorlások visszafordultak, már nincs visszaút. Csak a távolban lobogott egy ideig a liliomos zászlójuk, egy idegen, büszke, de távoli arany liliom. Most nem egy király van, hanem vagy egy tucat, és leghűbb barátodnak se fordíthatsz hátat. Ismeri ez a siheder a népet, akiken uralkodni akar? Egyelőre talán még a nyelvüket sem érti. A lelküket meg főleg nem. A legendabéli László király adjon erőt neki, habár egyelőre a súlyos harci bárdját se tudná megemelni a szent királynak.
Akkor jött Amadé. Teátrálisan kezet csókolt a kis, megszeppent, hűvös királyfinak. Szép ősz feje volt, azt hinnéd becsületben megőszült deli férfi. A valóságban minden hájjal megkent, hétravasz, aki a pokolbéli ördögöket is kiforgatná az üstjeikből.
Ez a nagy játékos Amadé nagyúr a védelmébe vette a fiút. Volt egy saját királyi pártfogoltja. Elvitte a várába, hogy biztonságban legyen. Tanácsokat adott neki és fegyvereseket, miközben ezüst szakállát simogatta a kandalló mellett. Olyan volt, mint egy bölcs, öreg jótevő. Ha a királyocska majd nagy lesz, mindenben az ő tanácsait követi, gondolta, és dörzsölte a tenyerét. Minek ellenállni a hullámoknak és a szélnek, ha arrafelé viszik a hajódat, amerre magad is kormányoznád, amice?-nevetett a báró. Jó terv volt. És nem így lett. Még a legravaszabb róka is beszorulhat a lyukba.
Ezért köti ő, Aba, ma fel a kardját, hogy segítsen Amadé fiainak, akikbe igazán belerúgott a felcseperedett királyocska. Amadé királyocskája. Mert amikor Amadé úr csillaga már fennen ragyogott, és úgy tűnt nincs nagyobb nála, a királyokat pártoló kiskirálynál, akkor sétálni indult Kassába. Azt a várost magának akarta, és megfélelmítette rendszeresen. Hiába volt szabad királyi város. Amadé magának akarta a szász polgárok szorgos munkájának gyümölcsét. Azt akarta, hogy neki üssék csapra a hordót a szőke copfos gazdaasszonyok és eléje hordják az adót a polgárok. Alábecsülte a szász népséget.
Amikor már úgy tűnt, hogy meghunyászkodnak a gyáva városiak Amadé öles léptekkel, felhúzott övvel sétafikált a városban. Megnézte a piacot, megcsippentette a kocsmárosné pirospozsgás arcát, és megfenyegette a városatyákat. Aztán hirtelen lökdösődés lett belőle majd verekedés. Majd jöttek a polgárok tucatjai, és Amadé urat körbevették. Hiába ordított, addig ütötték, amíg élet volt a nagyúrban. Aztán a fiait is tömlőcbe hurcolták. Megalázó szerződést írattak alá velük, kötelezték őket mindenfélére, és kezeseket követeltek szabadon bocsátásukért. És mit tett Károly Róbert, Amadé védence? Talán katonákat küldött Kassába, és láncra verve hozatta maga elé a város bíráit? Talán példásan megbüntette pártfogója és jótevői gyilkosait? A városiak mellé állt, és rábólintott a szerződésre. Hosszú, keskeny arca a diadém alatt hideg volt, mint francia lovagjaié. Így fizetett meg holtában Amadénak. Az ősz hajú nagyúr vérrel mocskolt arccal még ravatalán feküdt, lezáratlan, félelmetes szemekkel, amikor síró örökösei kezét már a pergamenre kényszerítették: írják alá az egyezményt Kassával, hogy ők sosem támadják meg többé.
Nagy Aba emlékeit felelevenítve önkéntelenül is grimaszolt. Tudta ő, hogy a királyfi jól cselekedett. Nincs két király egy országban sem. Mint ahogy nincs két férj egy asszonynál. Meg kell küzdeniük életre-halálra. Károly Róbert érti mi a királykodás lényege. Az, hogy eljön az idő, amikor le kell kaszabolni a segítőinket is, ha uralkodni akarnak rajtunk. És akkor jönnek az olyan férfiak, mint ő, akik nem kérdeznek, hanem félresöprik azt, aki útban van.
A királynak csak alattvalói lehetnek. Ezt akarta kijátszani Amadé. De kijátszhatod-e a szelet? Mondhatod-e a napnak, hogy ne süssön? Csák Máté bizonnyal megpróbálná. Károly Róbert is.
Ezért kell valamelyiküknek elbukniuk. Ez kérem már rég eldöntetett. Nem kell ide harag és bosszú. Ő azért van itt, mert ehhez ért.
Mert így van ez a por, mulandó földi világban (az egyetlenben, ami pillanatnyilag érdekelte őt) gondolta Aba miközben az ellenség távolban porzó lovasait fürkészte. (Bizonyára a kunokat küldik egy kis felderítésre és incselkedésre, ám könnyűszerrel visszaveri majd őket.) Vitatkozhatsz, érvelhetsz, de végül előkerül a kard. Csakhogy, -és ebben van a művészet- jól meg kell ám nézni, ki is forgatja azt a kardot, kiért, és hogy ki áll a háttérben. Dávid, a megölt Amadé egyik fia bizony önmagában véve nem az az ember, akiért ő az életét kockáztatná. Nem látott még elég telet, és nyoma sincs benne annak a villámló-tekintetű ravaszságnak, amit olyan emberek, mint Csák Máté vagy Károly Róbert már ifjúkorukban elárulnak pár gesztussal, a beszédükkel. Azt is tudta, az ifjút tehetetlen düh vezérli. Látta bíborpalástú apját a földön heverni, miközben a szászok rugdossák, látta kinyújtani a karját segítségért kiáltva. Mindhiába. Úgy rúgtak az ősz báró arcába a polgárok, mint ha egy kutyába rúgnának. A csúnyább hasonlatokat meghagyja Amadé ellenségeinek. A fiú a ravatalon látta viszont aztán apját, mielőtt rákényszerítették volna remegő kezét a pergamenre, amin a saját családját megalázó egyezmény állt. Az ilyesmit az ember nem feledi el.
Az ifjú azóta álmodik a pillanatról, hogy megmártóztatja a kardját a márványszobor-arcú királyban, vagy a felgyújtja a szászok aklát. Érthető, de hányan haraptak a fűbe azok közül már, akik vitézek voltak, mint a legendabéli Sándor király, hogy aztán alávaló parasztok és szolga söpredék húzza le a fegyverzetüket, de még az ingüket is testükről. A harag erőt ad, a szenvedés formál. De ahogy a nápolyi Károly vonásai megkeményedtek, Amadé elkényeztetett fiainak csak merev lett az arca. Nem erő ez, csak düh.
Ő, Nagy Aba, nem ezekért a született vesztesekért harcol. Tapasztalatlan ifjak ezek az Amadé-fiak. Most ökölbe szorul a kezük, de el kéne bújni, nyalogatni a sebeiket. Sőt, akár Károly Róbertet szolgálni. Egy napon talán majd megbízna bennük, mert a jó szolgálatokat egy király sem hagyhatja figyelmen kívül, és akkor tőrt döfhetnek a hátába. De kit érdekel ez? Őt, Abát, Csák Máté küldte, a félelmetes hírű tartományúr. Hiszen mit tehettek az Amadé-fiak? Elmentek Mátéhoz, akinek korábban ellenállt az Aba-nemzetség. Fő lehajtva az oltalmába ajánlották maguk, és megcsókolták pecsétes gyűrűjét, rajta a Csákok ragadozó oroszlánjával. Mit tehetett Máté? Hizlalta a szívét a helyzet rendesen. Lám, lám, nagyokos akart lenni Amadé, és most halott, és a fiai az ő vazallusai lesznek. Hol van már a tavalyi hó, mi? No, de rendben, lássák, kivel van dolguk-gondolta a nagydarab báró, és végigsimított csapzott szakállán, ami miatt kinézete egy medvére emlékeztette a szemlélőt. Nem oroszlán ő, hanem medve a szláv havasokból, még ha nem is onnan származik. Rányomta hát az oroszlános pecsétet egy pergamenre, és futottak a hírnökök Máté nádor parancsával. Csakhamar zsoldos cseh lovagok is érkeztek, mire összegyűltek Máté szolgálattevő nemesei. És akkor Nagy Aba, Máté legkedvesebb fővezére, kibontotta a Csákok lobogóját.
Most pedig eljött az idő, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot. Abát azért szerette Máté,- aki egyébként a földeket meg a kutyákat „szereti” meg az ujjai között dörzsölt friesachi dénárokat-mert nem kérdezősködött. Szintúgy, nem is keveredett botrányba. Ha kardot kell rántani, hát rántott, oda ment, ahová kellett, és úgy mérte fel a helyzetet, ahogy a jó ácsmester méricskéli a gerendákat. Habzó szájú hőbörgés, szitkozódás, kivont karddal fenyegetőző ide-oda nyargalás, akasztott emberbe rúgás nélkül. Ha bugris kell, megvan neki arra is az embere, de a keselyűt egy madarász se tartja a csuklóján és eteti kézből.
Sokan sokat tárgyaltak és beszéltek. Sokaknak vágta el kard az életük fonalát váratlanul, mielőtt terveik beérhettek volna. És maradt pár hatalmas vezér a porondon, a legelső köztük Csák Máté. Rátette a sorsát Nagy Aba, mert a lomha, intrikus, semmiképp nem vitéz nagyúr kiváló szervező és ravasz politikus volt. Igen, ő nem portyázott lovagjaival idegen földeken. De megtalálta azt, aki a kinyújtott kardja lesz, s arannyal, csellel, és erővel végül rettentő hatalom összpontosult a kezében. Eddig a napig sokan hitték, hogy végül majd mindent megtárgyalnak, és szent lesz a béke. Lesz király és rend, és talán az urak is urak maradnak. Van ilyen a nap alatt? Bizony, hogy nem. Ebben csak a papok hisznek. Tárgyalhatsz és tervezhetsz napestig -gondolta Nagy Aba- de semmilyen érv nem kettőzi meg a koronát. És ha két fő van egy koronára, ott valamit tenni kell. Most pedig sok-sok fő van egy koronára, kis fők, akik ugyan királyok nem akarnak lenni, és nem is lehetnek, de saját földjükön még a pápánál is előbbre valónak tartják magukat. Csakhogy egy sincs köztük, aki kimagaslana, csakugyan kiskirályok ők. Hamarosan levett föveggel fognak állni egy igazi király előtt. Egyedül Csák Máté nem fogja levenni soha azt a föveget, a fejével együtt kell majd leütni! És vele szemben van Károly, ez a nápolyi fiatalember, gőgös, francia királyok ivadéka, aki már magyar királynak képzeli magát és úgy is viselkedik. Címerén ott virítanak az ezüst-vörös vágások, és Szent Lászlóra esküdik. Fogadkozik, hogy alatta ismét hatalmas lesz az ebek harmincadján lévő Magyarország: a kincstárat megtölti majd, és seregeit ismét Velence, a vlachok és a lázadó vazallusok ellen viszi. Egy biztos: ez a fiú felette áll a lomha bajor Ottónak és a korhely cseh Vencelnek. Ha valóban van Árpád-vér az ereiben, akkor bizony most a csatamént is jól meg kell ülnie, hogy le ne essen. Ott, lent gyülekeztek legjobb és legszorgosabb hívei, köztük egy Dózsa nevű lovag, aki dicsőséget szerzett már a liliomos lobogónak. Ezeket most le kell kaszálni, itt az ideje -vélte Aba. Most még le lehet. De nincs már sok idő rá.
Amikor ma a nap delelőjére ér, eldől minden. Ha itt most ő, Károly marad állva egyedül, ő és a hevenyészett serege, akkor holnap már Isten ítéletéről beszél a jónép szerte a földeken. Végigmegy a híre a győzelemnek, és leveszik a fövegüket az emberek míg előttük elrobognak a liliomos zászlót hordozó lovasok. Most már a kard írja a törvényt.
Másképp volt még, amikor Árpád nemzetsége élt. De a gyertya kihunyt örökre, Magyarország árva lett. A sivár, szentségtelen földön most keselyűk és hiénák garázdálkodnak.
-Ítéljen hát Isten!-mondta Aba.
Bártfai Imre