Rendező: Michael Ritchie, 1972.
A jelölt című, méltatlanul elfeledett film teljesen a hetvenes évek világába tartozik, és teljesen aktuális. Paradoxon? Talán nem annyira, mint első látásra tűnik.
A film sztorija Bill McKay, egy idealista, de földön járó ügyvéd útját követi a szenátusba.
Bill apja kormányzó volt Kaliforniában, az Arany Államban, és őt is felfedezi egy szép napon a Demokrata Párt gépezete, mint lehetséges jelöltet. Megvan mindene az átlagembereket védő jogászként: jó munkája és szép, támogató felesége. (Karen Carlson). Valahogy mégis belekerül a politikába. Talán hisz abban, hogy ő tudja csak a változást átvinni.
Billnek van egyfajta Kennedy-sármja, jóképű, fiatal és közvetlen. Ráadásul őt valóban az emberek problémái érdeklik. Olyanfajta fickó, aki odamegy a huszonéves fiatalokhoz, meghúzza a sörüket és elbeszélget velük arról, hogy régebben azon a partszakaszon, ahol most ülnek, lehetett fürdeni a vízben. De ma már nem lehet mert egy cég tönkre szennyezte. Ezt az ügyvédet a formaságok, a nagy dumák és pózok hidegen hagyják. Természetesen viselkedik és lazán, úgy ahogy csak a hatvanas-hetvenes évek generációi tudnak és ahogy ők elvárják. Robert Redford tökéletes a szerepben.
Bill ellenfele a Republikánus-párt jelöltje Crocker Jarmon szenátor (Don Porter) vele ellentétben az igazi politikus. Az a fajta, akit már ezer amerikai filmben láttunk: széles mosoly, határozott kézfogás, mindig a jó helyen és jó időben. Crockerből csak úgy dőlnek a konzervatív frázisok: a bűnözés ellen fel kell lépni, meg kell védeni Amerikát a sok komcsitól, és gyárak kellenek segély helyett.
Mindeközben Billtől hiába kérdik azt is hol állítaná meg a vietnámiakat: szerinte ez abszurd kérdés. Őt a hiányzó munkahelyek és a környezetszennyezés érdekli.
Eddig még a recept a szokásos liberális Hollywood. Csakhogy ez a film ennél többről szól. Igen, a rendező azt akarja, hogy szurkoljunk Billnek, és hogy viszolyogjunk az ellenfelétől kissé. De korántsem keresztes hadjáratot látunk.
Először is: a Demokrata-párt nem várja Billtől, hogy győzzön. Igazából arra számítanak, hogy kikap. Aztán meg igazából ő csak egy fogaskerék, ezt a szerepet szánják neki.
Sokáig a saját apja, aki következesen és fura módon „pajtásnak” szólítja, sem áll ki mellette. Bill nem mindig brillírozik, néha dühös és aljas választópolgárokkal találkozik, vagy bevallja, hogy egy-egy ügyben tanácstalan. Sokszor mintha le is szarná a dolgokat. Kezdetben nagyon modern flegmasága és természetessége felfelé löki, mint egy mai populista politikust. Bill nem fél flegma és beszólogatós lenni. Csakhogy azután úgy tűnik, hogy megbosszúlja magát a természetesség és a valódi ügyek iránti elkötelezettség. Támogatói már attól félnek, hogy megalázó vereséget szenved. Azt viszont nem szeretné a Demokrata Párt.
És ekkor akcióba lép dörzsölt kampány menedzsere, Marvin Lucas (Peter Boyle) A szokásos Madison Avenue-i módszerekkel, kampánytaktikákkal elkezdi csökkenteni a két jelölt közötti lemaradást. Bill kampánya ismét erőre kap. Egy tévés vitán Bill látja, hogy gyakorlott és magabiztos riválisa messze nem áll olyan jól, mint azt gondolta, remeg a keze és láthatóan ideges. Bill megint a valódi problémákról beszél, (pedig a nyerő taktika addig a túlontúl általánosított, kilúgozott kommunikáció volt) és arról, hogy sokan mintha nem saját életet élnének. Mintha mások életét élnénk. Crocker kiborul, és elkezd vagdalkozni. Úgy tűnik a profizmusba, a tökéletes szerepbe is bele lehet fáradni.
A kampány elkezd durvulni, és Bill is elkezd fáradni. Már nem képes mindig szerepelni, elröhögi magát a TV-műsorok felvételén, két beszéd között kiparodizálja saját magát. Mikor a szakszervezet régi motoros vezetőjével találkozik Bill közli vele, hogy „bennünk a szar se lehet közös.” Nyilván elege van és nem szeretne bennfentes és korrupt alakok kiszolgálójává válni. De az együttműködés nem hiúsul meg: tréfa lesz a beszólásból. Bill McKay ezen a ponton már nem tud hibázni. Az apja is felszólal mellette végül. A gépezet segítette, de nem vehetné át a vezetést autentikus és probléma-érzékeny viselkedése nélkül. Bill áttörte a falat. Csakhogy e közben ő magában húzott fel egyet.
A film végén nem jelentik be a győzelmét, csak sejtjük, hogy győzött. Menekül a sajtó és a lelkes támogatók elől. Tanácstalanul és kiégetten fordul oda Marvinhoz: Most mit csinálunk?
A film bemutatja a politikai gépezet lélekőrlő működését, a politika és a politikusok tehetetlenségét.
Mert hiába érzi és vállalja fel Bill a valódi problémákat nem igazán ez emeli magasba. És a választópolgárok sem éppen ideális, érdekeiket ismerő emberek. Könnyű őket megosztani, gyakorta otrombák és flegmák miközben számon kérik a politikusokat, akik kijátszák gyengeségeiket és valahol azt adják nekik amit elvárnak. A szokásos ügymenetet. A film kiemeli a faji ellentéteket is, a feketék dacosak, ellenségesek és közönyösek. A film annyira nem színpadias, annyira nem élezi ki a jeleneteket, hogy szinte dokumentumfilm-szerűnek tűnik. Ebben segít a hetvenes években szokásos közelképek, a klausztrofóbiát élesztő kamera-munka. Szinte mindig túlságosan az arcában vagyunk a szereplőknek, bent a jellegzetes, izzadságszagú és reális helyiségekben, ott, 1972-ben. Amikor néha kint vannak a szereplők a szabad téren, akkor grandiózus, tágas képeket kapunk és fellélegzünk.
De a film Kaliforniája nem egy ragyogó hely. Gyárak, csarnokok, elhanyagolt urbánus környezet, semmi csillogás. Nem a sztárok és a nyaralók Kaliforniája. Leginkább a munkásosztályé. Jeremy Larner forgatókönyve Oszkár-díjat kapott egyébként a forgatókönyvíró Eugene McCarthy Demokrata-párti jelölt szövegírója volt az 1968-as elnökjelölti kampányban, szóval belülről ismerte a politikát.
Vannak ütősebb, mozgalmasabb, sokkolóbb filmek, mint a Jelölt. De kevés ilyen reális a politika és az emberek kapcsán, kevés ilyen súlyosan megfogható, két lábbal a földön járó. Mint maga Bill McKay, a Jelölt…
Bártfai Imre