A gép ajtaját bezárták, a lépcsőt elhúzták. Az orrban, a pilótafülke mellett ült, így aztán hallotta, ahogy a rangidős utaskísérő a belső telefonban ezt mondja a kapitánynak:
– Mindenki beszállt, 167 utas, és 434 szellem van a fedélzeten.
Bekötötte magát, a felemelkedő gép őt és szellemeit egyaránt a magasba rántotta. A szellemjegyek valamivel olcsóbbak voltak, mint a hús-vér utasoké, a reptéri illetékük is alacsonyabb, de nem sokkal. Volt is felháborodás: egy szellemnek nincs súlya, ahogy poggyásza sem. Nem használja a WC-t, mentőövet sem kap. Akkor miért fizet? A légitársaságoknak és repülőtereknek persze erre is megvolt a válaszuk: a szellemeknek is kötelező átesni a biztonsági ellenőrzésen, a felhők fölött pedig így sokkal több utazóra kellett vigyázni.
Ráadásul a szellemekkel jóval nagyobb gond lehetett. A sima utas nem tud csak úgy bejutni a lezárt pilótafülkébe, egy szellemnek viszont ez nem akadály. Az egyik be is jutott oda, s megszállta a kapitányt, az utolsó pillanatban tudták visszavenni tőle az irányítást. Úgy hívták a szellemeket a fenti esetek után: légiutas-kísértők. Nem csoda, hogy a szállodák is felárat kértek a szellemvendégekért. Megesett, hogy reggel a takarító arra lépett be, hogy a szobában minden összetört. A lakó azzal védekezett: a szelleme volt, ő vitte bele a rosszba.
A mérleg másik serpenyőjében ott volt, hogy amikor egy gépeltérítő a saját sokkolójával ütötte ki a biztonsági embert, annak szellemét nem kábította el az áramütés, s átvette az irányítást, padlóra küldve a légi kalózt. Amikor pedig a pilóta kapott szívrohamot, szintén jól jött, hogy nincs egyedül a testében. Miután a globális felmelegedés lassítása érdekében maximálták (vagyis drasztikusan csökkentették) a légi, szárazföldi és vízi utasok számát, az idegenforgalom csődbe ment… volna, ha nem találják ki, hogyan lehet összekapcsolni két ember tudatát.
Az orrban ülő férfi három szellemet vitt, (ahogy nevezték a vendégtudatot) s mindegyik eltérő csomagot rendelt. Az első tudat hibernáltan „feküdt” az elméjében. Pontosabban csak az alvó része. A másik ugyanúgy élt, dolgozott, aztán ha vége az útnak, a mentálisan lefagyasztott tudatrészt felélesztik, és visszatöltik gazdája fejébe. Aki úgy fog emlékezni, mintha az elmúlt heteket nem munkával, hanem nyaralással töltötte volna.
– Vagyis mégsem! – egy pillanatra nem tudta eldönteni, ő mondta ki a szavakat vagy az egyik utazó tudat a fejében. Akárki is tette, igazat szólt. A törvény szerint a saját emlék nem írható felül egy idegennel, illetve két azonos idejű, valósnak tűnő emlék nem létezhet párhuzamosan, mert tudathasadást okozna. Így aztán az emlékeket pszeudósították, felismerhetővé vált, hogy nem „igaziak.” Nem csoda, hogy ez volt a legolcsóbb konstrukció. A második, valós idejű utazásnál a szellem nem aludt, de csak limitált élő időkeretet kapott az utas fejében, a legjobb látnivalók, programok erejéig. A harmadik, a prémium típus viszont korlátlan tartózkodást biztosított a szellemnek, illetve az utas perifériális látómezejét kitágító neuroware révén olyan látvány tárult elé, ami a mezei utasnak nem.
– Azonnali visszahívás! – mire a géphang eljutott a tudatához, a fölötte glóriaként lebegő őrdrón a feje búbjára ült, mintha korona lenne. De ennek a koronázásnak senki nem örül. A szeme előtt futó hologramcsík arról tudósít: az egyik szellemének útengedélyét visszavonták, mert hamis, lopott adatokkal regisztrált. A légiutas tudta nélkül agyába töltekező potyautasok, illetve a vendégtudatot elrejtő szellemcsempészet mellett ez volt volt a leggyakoribb eset.
– A rohadt életbe! – fakadt ki, mikor odáig ért a szellemrendészeti határozatban, hogy épp a prémiumcsomagos kliens az. Most majd könyöröghet az utazási irodának, hogy dobjanak át egy last minute kuncsaftot a lebukott migráns helyére. Mert ha nem, akkor ugranak a kedvezmények, amelyeket a prémium szellemre kapott, s fuccs az olcsó nyaralásnak.
Papp László Tamás