Szeptember 7-én lehetőségem volt megtekinteni Mozart Don Giovanni című operáját a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Nem túl gyakori, hogy ezt az operát idehaza műsorra tűzik, úgyhogy kaptam az alkalmon, hogy még volt egy szabad jegy, ami ráadásul igen jó helyre szólt.
Közmegegyezésnek számít, hogy Mozart legjobb operája az 1787-ben bemutatott Don Giovanni. Azt, hogy Mozart mit gondolt róla igazából nem tudjuk. Habár jelentős levelezés maradt fent a zeneszerző utána, ám lényegi betekintést nem enged az érzéseibe, gondolataiba, életművének fontos, vagy utólag fontosnak tartott pillanataiba. Ne feledjük, hogy a 18. század embere volt, aki ugyan kritikusan szemlélte korának társadalmát, és nem sokra tartotta a nemesi rangot és a kiváltságokat – valójában csak nagyon kevés embert becsült – de nem volt sem társadalmi forradalmár, sem 20. századi önelemző egzisztencialista. Zenész volt és zeneszerző, aki ha kellett levelet írt, hogy pénzt kérjen, vagy, hogy apjával, nővérével, másokkal tartsa a kapcsolatot, de az ő igazi terepe a kotta volt. Mozart zenében kommunikált; értse őt az, aki érti a zenét alapon. Talán éppen ezért van az, hogy nem tudjuk pontosan hol és milyen körülmények között találkozott Lorenzo Da Pontéval, akinek három operájának librettóját köszönhette. A Figaro házassága, a Don Giovanni, és a Così fan tutte Da Ponte nélkül valószínűleg el sem készültek volna.
Megszoktuk, hogy a filmeknek, sorozatoknak saját zenei anyaga van. Habár kevés kivétel az olyan film ahol énekelnek is, mégis a téma zene, az aláfestő zene fontos része az egész alkotásnak, pont úgy mint a forgatókönyv és a rendezés. Mégis, ma a filmeket a rendezők neve szerint kategorizáljuk; az ő neve szerepel nagy betűkkel a stáblista elején. Csak utána következik a zeneszerző, a forgatókönyvíró és az operatőr. Operák esetében hacsak a zeneszerző és a szövegíró nem volt ugyanaz a személy, akkor szegény librettó szerző általában háttérbe szorul a komponistához képest. Ez gyakran érthető, mivel az operák szövegezése igencsak egyszerű, a történetek sincsenek túlbonyolítva. Azt mondják azonban, hogy Da Ponte volt Mozart legjobb librettó szerzője, vagy inkább, hogy az egyetlen jó librettó szerzője, méltatlan lenne hozzá, ha elhallgatnánk azt, amit hozzátett a műhöz.
Ki is volt Da Ponte a tehetséges, de egész életében sikertelenül előre jutni próbáló ember? Ha nagyobb emberként tartanánk számon, mint amennyire számon tartjuk, akkor élete regények lapjain, vagy filmekben köszönne vissza. Már fiatal évei sem teltek fordulatok nélkül. A zsidó vallású bőrkereskedő, Geramia Conegliano gyermekeként született, ám mikor megözvegyült apja újraházasodott, megkereszteltette az előző házasságából születetett fiait. Ekkor, 14 évesen kapta az eredetileg Emanuelle néven született fiú szülővárosának püspöke után a Lorenzo da Ponte nevet. Papnak szánták, pappá is szentelték. Ki gondolná, hogy egy pap tollából született meg a legnagyobb csábító története. Ám mégis úgy néz ki, hogy valahol a saját tapasztalatai is benne lehetnek a librettó szövegében, ugyanis papi hivatását nem, a csábítás művészetét annál inkább gyakorolta. Szeretői száma nem ismert, de volt idő fiatalabb éveiben, mikor az egyiktől ment a másikhoz menedéket keresni, hogy ne találjanak rá üldözői. Ez a bújócska Velencében kezdődött, Goriziában folytatódott, hogy Drezdában érjen véget. Drezdából már nem menekült, hanem ajánlólevéllel került Salierihoz Bécsbe, aki mellett császári liberettista állást kapott. Ekkor, mikor harmincas évei végén járt, dolgozott együtt Mozarttal. Jellemző módon az együttműködésük részletei homályban maradnak az utókor előtt.
Nem tudni, hogy Mozart konzultált-e a zenéről vele, vagy hogy egyáltalán kikérte-e a véleményét, ha belejavított a szövegbe. Valószínűleg nem, de nem tudjuk. Mozart a zenéjét nem szerette szóban kommentálni. Ha megírt egy darabot, már lépett is a következőhöz. Olykor, ha egy régebbi műve a kezébe került, arról némi meglepődéssel vett tudomást, és megállapította róla, hogy kiváló mű, de semmi több. Az opera szövege talán csak egy előre kifeszített vászon volt a számára, amire alkothatott, a szerzője és szerzőjének véleménye pedig nem érdekelte.
Da Ponte írt librettókat a Mozarttal való találkozás előtt, és közös munkájuk után is. Ám egyik sem lett említésre méltó opera alapja. Magánéletében egy Nancy nevű angol nő hozott fordulatot, akivel Triesztben ismerkedtek, meg és néhány költözködés után végül az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol aztán szerény anyagi körülmények között, de tisztes négy gyermekes családapaként élt. többnyire New York-ban lakott és tanításból élt.
Don Giovanni – spanyolul Don Juan – alakja írott formában először Triso da Molina Sevilla csábítója és a kővendég című 1630-ban megjelent barokk színdarabjában látott napvilágot. Ez a színmű a gátlástalan, nőket csábító nemes legendájának dramatizált formája. A nemes, de minden erkölcsi gátlás nélkül élő férfi története Mozart operájában egy sokrétegű zenedrámává áll össze. A történet középpontjában természetesen Don Giovanni áll. A csábító személyét könnyű lenne elintézni annyival, hogy nem több, mint egy üres klisé vagy, hogy egy érzéketlen pszichopata. Ám jóval több rejtőzik a karakterben, mint elsőre gondolnánk. Giovanni egyedül él, gazdag, és gondtalan ember. Vélhetően nem idős, feltehetően vonzó megjelenésű férfi. Ennyi elég, hogy valaki ezerszámra csábítson el nőket? Elég bizony sőt, talán még kevesebb is elég lenne; ám amije van, azt bátran használja. A csábítás ugyanis nem magányos műfaj, nem elég hozzá a csábító. Kell az is, aki hajlandó elcsábulni. Az opera pedig nem hogy sugallja, hanem szinte a képébe vágja az embernek, hogy a nők egy igen jelentős része alig várja, hogy elcsábítsák. Giovanni ezt tudja, kihasználja és élvezi; lubickol a csábító szerepében. A történet végén, mikor választania kell, hogy megbánja-e a bűneit, vagy elnyeli a pokol, ő bizony semmit nem hajlandó megbánni. A saját szempontjából ugyanis nincsen mit megbánjon. A sok nő, akiket elcsábított, mind arra vágyott, hogy valaki végre csábítóként lépjen fel, majd aztán újra és újra megtegye azt. A férfiak, akiknek bosszút kéne állniuk a csábítón, lényegében erre teljesen alkalmatlanok. Gyávák, gyengék, tehetetlenek, vagy már túl öregek, hogy komolyanvehetők legyenek. Don Gonzalo, az idős kormányzó leánya becsületéért ugyan kardot ragad, de az ő meggyilkolása ahogy ma fogalmaznánk, egészen a végkifejletig nincsen Giovanni problématérképén.
Giovannit szolgája Leporello segíti a csábítások végrehajtásában. A szolga másik feladata, hogy pontosan vezesse, hogy ura mennyi trófeát gyűjt a hölgyek közül. Donna Elvirának elő is sorolja Giovanni hódításait, hogy meggyőzze a nőt, ura nem érdemli meg, hogy bánkódjanak miatta. A számok, amiket Leporello elősorol komikusan nagyok; Olaszországban 640, Németországban 231, Franciaországban 100, Törökországban 91, Spanyolországban egyenesen 1003 nő lett a csábító áldozata. A jó szolgáló még ura ízlését is tudni véli, és egy naiv karekterológiát ad a nőkről, hogy melyik típust miért szereti Giovanni. Ám hiába próbál rendet vágni ura szertelen csábítási között. A hallgatóban az marad meg, hogy ez a fékevesztett kéjenc nem igazán válogat; aki szoknyát hord az nincsen biztonságban. Lehet fiatal, vagy idős; lehet szőke vagy barna, királynő, vagy parasztasszony; neki mindegy. Habár a kedvencei azért mégis a hamvas kislányok. Meggyőzi-e ezzel Donna Elvirát? Természetesen nem. De valami fontosat megtudunk Leporelloról; van benne jó szándék. Mi több, alapvetően jólelkűnek is mondhatnánk, hiszen bár végigasszisztálja ura összes bűnös csábítását, mi több; még egy gyilkosságot is elnéz neki, de nem ért egyet Giovanni életmódjával. Az utolsó pillanatig nem adja fel, hogy jó útra térítse gazdáját. Pont olyan, mint sok más ember, aki rossz, neki nem tetsző munkahelyen dolgozik. Beszél ugyan arról, hogy fel szeretne mondani, de mégsem teszi. Mikor pedig rászánja magát, hogy kinyilvánítsa a szándékát – elhagyja Giovannit – némi pénzzel maradásra bírható.
A cselekmény lényegében három nő körül bonyolódik. A korábban elcsábított és elhagyott Donna Elvira, a friss áldozat Donna Anna és az új csábítás, a parasztlány Zerlina. Igaz, hogy Don Giovanni nem lenne az aki, ha nem próbálná meg Donna Elvira szolgálólányát is elcsábítani, ám ez a csábítás idő előtt kudarcba fullad. Neki sem sikerülhet minden. De egy-két nő azért nem képes lekötni minden figyelmét és energiáját, egyetlen este még tíz nőt tervez hozzáadni az elcsábított nők listájához.
A történet úgy indul, hogy Giovanni álarcban menekül, és Donna Anna kétségbe esve üldözi. Donna Anna szerint egy álarcos férfi mászott a szobájába, és megpróbált erőszakot tenni rajta, ő pedig hiába kiabált segítségért, senki nem jött, hogy kimentse az erőszaktevő karjaiból. Végül aztán mégis ki tudott szabadulni, így – állítja ő – nem történt meg a gyalázat. Mégis üldözi, és tudni akarja ki volt aki meg akarta őt rontani. Természetesen Don Giovanni volt az álarcos férfi, az ő nézőpontját viszont nem ismerjük meg. Ameddig tudja, Giovanni titkolja Donna Anna és vőlegénye Don Ottavio előtt kilétét. Donna Anna nem tudja ugyan, hogy ki volt a támadója, de miután Givovanni megöli a lánya becsületét megbosszulni kívánó apát, Anna bosszúért kiált. A bosszút pedig nem másnak, mint Don Ottavionak kéne végrehajtania, aki nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan erre. Ottavio inkább hisz Giovanninak, akit a barátjának mond, mint az elcsábított Donna Elvirának csak azért, hogy elkerülje azt, hogy cselekednie kelljen.
Szégyen, vágy, harag, megvetés; ezek mozgatják Donna Annát. Szégyen, hogy támadója kishíján sikerrel járt. Vágy arra, hogy bárcsak sikerrel járt volna. Bosszú, elsősorba apja halála miatt. A megvetés pedig a vőlegényének jár ki, aki még menyasszonya apjának halálát sem képes megbosszulni. Don Ottavio csak egyszer merészkedik addig, hogy méltatlankodjon, és és sürgesse menyasszonyát, hogy házasodjanak össze, mivel ő is végre Anna ágyába szeretne feküdni. Mikor a nő ezt lényegében elhárítja, kegyetlennek nevezi Donna Annát, aki ezen színlelten felháborodik, és biztosítja róla Ottaviót, hogy hűséges marad hozzá. Nyilván addig, amíg jobb lehetősége nem akad, tehetnénk hozzá mindjárt. Ha az ember olykor-olykor azt érezné, az előadás alatt, hogy unatkozik, az biztos, hogy akkor van, mikor Don Ottavio jut szóhoz. Mozart tett róla, hogy érezzük, ez egy unalmas, jelentéktelen figura.
A korábban elcsábított és elhagyott nő Donna Elvira. Őt már jó régen „dobta” a kalandor csábító. Gyűlöli is ezért őt Elvira, de szabadulni nem tud, és nem is akar. Egyszerre forr benne az indulat, hogy gyalázatosan bánt vele a férfi, ugyanakkor betegesen vonzódik is hozzá emiatt. Ő az a típus, aki végig azt hazudja magának, hogy végül majd ő lehet az, aki megjavítja a rosszéletű, bántalmazó férfit, és az örökre hűséges lesz hozzá. Nem érdekli sem az mikor Leporello a több ezer másik nő példáján keresztül próbálja lebeszélni uráról. Készséggel elhiszi, hogy Giovanni jött neki szerelmet vallani, mikor Giovanni a saját ruháját adja a szolgájára, hogy terelje el Elvira figyelmét, míg ő a szolgálólányt próbálja elcsábítani. Elvira gondolkodás nélkül csatlakozik Leporellóhoz. Mikor pedig a ruhája alapján tévesen azonosítják Giovanni üldözői és meg akarják ölni Leporellót, Elvira a férjének nevezi Giovanni-t és könyörög, hogy ne bántsák.
A kiszemelt parasztlány Zerlina. Az ő elcsábítása egészen más, mint amilyen Donna Anna, vagy Donna Elvira esetében lehetett. Giovanni nem szégyenlős; nyíltan fitogtatja a hatalmát és a vagyonát a szegény parasztok előtt. Mikor Giovanni először meglátja a lányt, akkor éppen az esküvőjére készül vőlegényével, Masettoval. Szó szerint az esküvői menettel találkozik Giovanni, aki azonnal barátságot és támogatást ajánl a párnak, és azt, hogy a saját kastélyában legyen az esküvői mulatság. Mindezt csak azért, hogy a vőlegényt és a násznépet leválassza Zerlináról. A terve ugyanis az, hogy amíg a saját költségén eteti itatja, szórakoztatja Masettot és a többieket, addig ő Zerlinával tölti majd az időt. Zerlina meglepően hamar igent mond, míg Masetto a gazdag nemes parancsának engedelmeskedik. Ám a csábítás nem lesz teljes, mert felbukkan Donna Elvira, és figyelmezteti Zerlinát és kivezeti. Milyen önzetlen gesztus, gondolhatnánk, ha nem lenne ott mögötte Elvira rejtett szándéka, hogy minden riválisát eltávolítsa Giovanni környékéről.
Meggyőzte-e Elvira Zerlinát? Annyira legalábbis igen, mint ahogy Leporellonak sikerült meggyőznie Elvirát. Mikor újra találkozik Giovannival, annak ellenére, hogy pillanatokkal korábban még Masettot próbálta kiengesztelni, újra a csábító felé hajlik. Ám ezt a második csábítási kísérlet is kudarcba fullad, mivel Giovanni felfedezi, hogy Masetto leskelődik utánuk, mert féltékeny, és tudni akarja, hogy Zerlina tényleg hűséges-e hozzá. Lehet, hogy Giovanni gátlástalan, de a látszatra azért ad. Nem a vőlegény előtt viszi véghez a tervét. Jobb ötlete támad, elviszi mindkettőjüket a kastélyába, ahol táncmulatságot szervez. Kakaót, kávét, csokoládét, mindent ami drága és különleges hozat a vendégeknek. Leporello feladata pedig, hogy elterelje Masetto figyelmét Zerlináról. A mulatságnak Zerlina sikoltása vet véget. Sok kétségünk nem lehet afelől, hogy Giovanni szándékai célt értek.
Mit tesz Masetto, miközben látja, hogy miként játszik a nemes úr a menyasszonyával? Nem sokat tehet. Ő csak egy buta paraszt. Ugyanakkor egy férfi is, aki férfi becsületből meg próbálja megölni a csábítót közösen a násznép férfi tagjaival. Ám hiába fegyverkeznek föl, Giovanni túl jár az eszén és jól el is veri.
A világ rendje az, úgy tűnik, hogy aki vakmerő, gátlástalan és hatalmas, az csábítani fog, mert a tisztességes nők álarca mögött számító, és elcsábulni akarók nők vannak. A férfiak, akik pedig olyan büszkék és magabiztosak, nem többek, mint szánalmas, vagy akár egyenesen megvetendő alakok. Nem hiába kénytelen a meggyilkolt kormányzó szobra életre kelni, hogy maga vigye véghez az erkölcsi igazságtételt, mert az emberek ehhez gyengék és romlottak.
Maró kritikát kap mindenki. Férfi és nő egyaránt. De megkapja a kritikát a kor társadalma is, mely merev erkölcsi normákat húzott fel, de senki sem azok szerint élt. Mindenki képmutató, romlott és alkalmatlan arra a szerepre amit betölt. Így pedig a bűn is viszonylagossá válik. Ha mindenki bűnös, akkor miért azt büntetjük, aki nyíltan teszi, miért érdemel felmentést, aki szemforgató módon az áldozat szerepében tetszeleg? Mikor a kormányzó kőszobra Giovanni lelkét a pokolba rántja, Mozart a zenéjével gondoskodik róla, hogy katartikus legyen az élmény; mégsem érezzük, hogy a bűnös megkapta, amit érdemelt, és helyre állt az erkölcsi rend.
Operáról, mégpedig Mozart operáról lévén szó nem hagyható ki, hogy szót ejtsünk a zenéről. Mikor Mozart a zenét komponálta érezhetően az lehetett a szándéka, hogy jól szórakozzunk. A darabhoz összesen tizennégy áriát, öt duettet, két triót, egy kvartettet és egy szextettet komponál – mindet dúr hangnemekben. A nyitánnyal viszont csak nem akart elkészülni. A bemutató előtti napon szóltak neki, hogy hiányzik a nyitány, ám ő csak a fejére mutatott, és biztosított mindenkit arról, hogy megvan az. Nem tudni, hogy tényleg megvolt-e már a fejében, minden estre éjszakára bezárták egy szobába és addig nem engedték ki onnan, míg el nem készült a nyitány. Csak a felesége volt vele, aki punccsal itatta, és történeteket mesélt neki, hogy ébren tartsa. A partitúrát laponként csúsztatta ki az ajtó alatt. Végül négy óra alatt végzett.
A nyitány egy baljóslatú D-moll akkorddal indul, szinkópált lüktetésben, amelyet a domináns akkord válaszol meg. A gondolat kibontásaként a fuvolák és klarinétok D-ről A-ra haladnak, miközben a vonósok pontozott ritmusban kísérnek. A harmónia közben fokozatosan változik: a basszus kromatikusan ereszkedik. A hangzás sötét színezetet kap a 9. ütemben belépő trombitáktól és üstdoboktól, majd a 11. ütemben az első hegedűk ismét szinkópákat játszanak. A szinkópák fokozzák a nyugtalanság és a feszültség érzetét, miközben előrevetítik az opera tragikus dimenzióját. Habár a nyitány egyetlen zenei motívuma ismétlődik csak meg magában az operában, ám ez a motívum az amelyik a darab végén, a kormányzó szobrának érkezésekor szólal meg. Az az elképzelés, hogy egy zenei motívumot kapcsolt egy szereplőhöz újdonságnak számított. Később egyre többször alkalmazzák, hogy egy-egy szereplőhöz, helyzethez, vagy érzelemhez saját motívumot társítanak. Az opera irodalomban ez Wagner-nél csúcsosodik ki, ám napjainkban filmekben és sorozatokban is gyakran használt eszköz. Elég csak az egyik legismertebb filmes főgonoszra, a sötét nagyúrra gondolnunk, hogy megszólaljon a fejünkben a birodalmi induló első pár taktusa. Mozart nem csak a nyitányban alkalmaz újítást, hanem az opera zenéjében is felhasznál olyan akkordokat, melyek csak majd a 19. század zenéjében válnak szinte elengedhetetlenekké, mint a bővített szext, a nápolyi szext és a szűkített szeptim.
Ha már előadás kritikára ragadtattam magam, de még eddig egyetlen sort sem írtam le magáról az előadásról, akkor itt van az ideje, hogy megtegyem. Az előadás egyben főpróba is volt, amit matiné időben, vagyis 18 órakor kezdődött. Ám a matiné jelleg ezzel véget is ért. Egy igazi nemzetközi sztárparádéval kínálta meg a közönséget a Budapesti Fesztiválzenekar és a rendező karmester, Fisher Iván. A címszereplőt alakító Andrè Schuen déltiroli születésű, de ladin nemzetiségű bariton a salzburgi Mozarteum növendéke volt, és jelenleg a grazi operaház énekese. Leporello szerepében az olasz Luca Pisaroni bassz-bariton volt látható és még inkább hallható. Az 50 éves művész megfordult már a világ jónéhány nagyobb operaházainak színpadán. Donna Annát egy svéd énekesnő, Maria Bengtsson formálta meg, míg Donna Annát egy másik svéd, Miah Persson szoprán énekes kelltette életre. Don Ottavio némileg hálátlan szerepe korunk egy legkeresettebb tenorjának, a szintén svéd Bernard Richternek jutott. Giulia Semenzato olasz nezetiségű szoprán alakította Zerlinát a parasztlányt, míg Mazetto szerepét a mexikói születésű Daniel Noyola basszus énekes húzta magára, aki már korábban is szerepelt együtt színpadon a Budapesti Fesztiválzenekarral. A kormányzó rövid, de annál fontosabb szerepébe az egyetlen magyar énekes, Cser Krisztián bújt. A fizikus diplomával is rendelkező basszus a Magyar Állami Operaház magánénekese.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet nem operák előadására tervezték – kivéve Wagner operáit, erről maga Zoboki Gábor nyilatkozott egy rádió interjúban – ezért nincsen zsinórpadlás, hagyományos díszletek nem lennének könnyen mozgathatók. Így az itt előadott operákat úgynevezett félig szcenírozott változatban rendezik. Ezeknek a lényege, hogy csak minimális, jelzésszerű díszletet alkalmaznak, a színészek viszont teljes színészi játékot mutatnak be, nem csak éneklik a szerepüket. Így volt ez a Don Giovanninál is. Két egyszerű, fehér kerekeken guruló emelvény lépcsőkkel szimbolizálta a legtöbb épületet, míg a tömeghatást, kisebb rejtekhelyet, lakomaasztalt, miegyebet a tánckar formált meg. Míg a táncosok semleges krémfehér ruhákba voltak öltöztetve, addig a szereplők Mozart korát idéző jelmezekben álltak a színpadra.
A zenekar magabiztosan, látható élvezettel játszott. Laikus hallgatóként hibával nem, csak élvezetes előadással találkozhatott az ember. Az énekesek közül pedig kifejezetten jó színészi játékot láthattunk. Főleg a két legfontosabb karakterben alakítottak nagyot Andrè Schuen és Luca Pisaroni. De Daniel Noyola is kiválóan hozta Masetto humoros oldalát. Kellemes meglepetés volt, hogy időnként nem volt szükség sem a libretto ismeretére, sem a kivetőt nem volt szükséges követni, hogy tisztán értse az ember, hogy mit énekelnek a színészek. Csak a nyelvismeret szabott határt, ugyanis tökéletesen csengő olaszsággal énekeltek nem csak azok, akiknek ez az anyanyelve.
Aki hibát keres, az mindenben talál. Miah Persson hangja talán nem mindig volt elég erőteljes ehhez a szerephez. Anna és Ottavio közös áriája során mikor bosszút követel apja halála miatt, a hangja kissé visszafogottabban szólt, mint amire számított az ember.
Ezt leszámítva, egy zseniálisan megformált darabot láthattunk. Különleges élmény volt, amit bárkinek jó szívvel tudok ajánlani, ha újra lesz lehetőség megnézni és meghallgatni.
Szász Péter