Piacokon, autó- és használtcikk-piacokon szintúgy megszokott volt egy időben, hogy a forgatagban feltűnt egy férfi egy kis asztalkával. De ha nem volt asztalka, megfelelt egy kocsi motorházteteje is. Azt, hogy honnan bukkant fel egészen pontosan és mikor, valószínűleg senki nem tudta megmondani. Nem vásárló volt, de nem is azért jött, hogy zöldséget, gyümölcsöt, használt autót vagy régi fényképezőgépeket áruljon. Ő a szerencsét és a könnyű pénzkereset illúzióját árulta. Mindössze három műanyag pohár és egy kis piros golyó vagy egy darabka szivacs kellett neki a mutatványhoz. Furcsa volt ez az ember, mert egészen addig senkinek nem tűnt fel a jelenléte, amíg játszani nem hívta a piacozókat.
Aki játszani akart, annak nem volt más dolga, mint fizetni a zsonglőrnek némi pénzt – 20, 50, esetleg 100 forintot, ami már nagy pénz volt csak úgy elszórni –, és már indulhatott is a játék. Persze minél többet kockáztatott a játékos, annál nagyobb nyeremény üthette a markát, ha nyert. Ahhoz pedig, hogy nyerjen, nem volt más dolga, mint kitalálni, hogy melyik pohár rejti a kis piros golyócskát.
Gyerekként, ha láttam ilyet, szerettem nézni az apám vagy a nagyapám mellett állva, akik kivittek az autópiacra magukkal, vagy később, mikor a szombat délelőttöket a bolhapiacon töltöttük. Igazi varázslatnak tűnt, amit egy-egy ilyen – máskülönben eléggé gyanús fickó – művelt azokkal a poharakkal. Tudtam, hogy csal, mert ezt elmondták nekem még a legelején, nehogy mindent elhiggyek, amit látok – vagyis inkább amit nem látok, de látni vélek. Viszont az valahogy nem fért a fejembe, hogy ha én gyerekként tudom, hogy csal, még ha azt nem is, hogy hogyan csinálja, akkor hogyan lehet, hogy annyi felnőtt ember gyűlik köré, hogy szerencsét próbáljon. Bár visszagondolva alkalmanként 8–10 érdeklődőnél soha nem vonzott többet a könnyű pénzkereset ezen lehetősége, mégis egészen elkápráztatott, ahogy ezeket az embereket maga köré tudta csábítani. Pedig minden volt, csak bizalomgerjesztő nem. A ruhája kopott volt, szegényes, és többnyire koszosnak is tűnt, a szemei gyorsan jártak ide-oda, folyton fürkésztek valamit. Habár az is igaz, hogy azok, akik autópiacokra jártak, mind férfiak voltak, és nem feltétlenül különböztek megjelenésükben a játékmesterektől.
A játék többnyire nem indult el könnyen. A körbegyűlt emberek inkább egymást nézegették, meg a játékmestert, aki megállás nélkül pakolgatta a poharait, és folyamatosan bíztatott a játékra. De csak pont annyira hangosan, hogy a közelben állók hallják, hiszen nemcsak ő, hanem mindenki más is tudta, hogy itt tiltott dologról van szó. Ha feltűnt a közelben egy rendőr, pénzzel, poharakkal, asztalkával együtt oldott kereket a zsonglőr. Pár percnél többet egy huzamban nem is lehetett vele játszani. Ahogy feltűnt, úgy el is szelelt, hogy a tömegben máshol bukkanjon fel újra.
Így aztán érthető volt, hogy nagyon sürgette a játékot. Végül azért mindig akadt, aki először lépett oda hozzá; hogy beépített ember volt-e, azt megmondani nem lehetett, de akár az volt, akár nem, működött. A játékos letett az asztalra egy húszast, a játékmester felmutatta az apró golyót, majd jól láthatóan ráborította az egyik poharat, aztán ördögien gyors mozdulatokkal megkeverte, megforgatta, ide-oda pakolgatta őket. Az egész alig tartott néhány másodpercig. Végül a játékos rábökött az egyik pohárra. Ha alatta volt a golyó, nyert. Ha azonban rossz poharat választott, bukta a pénzét. A játékmester a nyereményt a kabátja zsebéből fizette, ahogy a tétek is ennek a kabátnak a feneketlen mélyére vándoroltak, hogy többnyire ne is kerüljenek elő onnan. Azért, hogy a játékzsonglőr bizonyítani tudja a játék tisztaságát, a végén mindig felfedte, hogy hol is található a piros golyó. Aki először játszott, mindig nyert, többnyire aki másodszor próbált szerencsét, az is. A többiek viszont már soha.
Kisfiúként szerettem a varázslatot, a misztikus dolgokat. Imádtam a cirkuszt, és ezt a játékot is valamilyen cirkuszhoz hasonló előadásként szerettem nézni, ahol akrobaták helyett a rendőrök elől bujkáló bűvészt láthattam. Az, hogy egy szélhámos csalót látok, nem igazán érdekelt, mégis volt benne valami veszélyes érzés, a tiltott gyümölcs érdekessége és a lebukás veszélye miatti állandó feszültség. Érdekelt, hogy mi a trükk. Mert ha csalás az egész – ahogy nekem mondták –, akkor meg lehet fejteni a trükköt. Ha varázslat lenne, akkor nem lehetne, de ha csak egy trükk, akkor azt meg akartam ismerni. Így alakult, hogy egyszer közelebb állhattam az asztalhoz. Egy tömzsi, izzadékony, farmerkabátos férfi járatta éppen a poharakat, elég lanyha érdeklődés mellett. Talán a Petőfi Csarnok melletti hétvégi használtcikk-piacon, vagy Párkányban, a Simon–Júda-napi vásárban próbált némi pénzt legombolni a hiszékenyebbekről, már meg nem mondom. Járatta a poharakat, közben egyre csak beszélt és beszélt. Alig pár lépésre álltam tőle, és egy teljesen más szögből láthattam, hogy mit csinál, mint a felnőttek.
Aki felülről látta a mozdulatait, az elől ügyesen takarta a kezével a lényeget, ám én alacsonyabbról figyelhettem a kezeit. Feltűnt, hogy mikor a poharakat nem csúsztatja, hanem emeli, akkor is inkább oldalról, sodró mozdulattal teszi őket arrébb, alig emel rajtuk. Az utolsó néhány mozdulatnál pedig egyáltalán nem emeli fel egyik poharat sem. Így még a játék elején úgy tűnhet, hogy követhető a piros golyó mozgása, mert párszor még felvillanhat, aztán már nem. Ezúttal a kis golyót egy darabka rózsaszín szivacs helyettesítette. A farmerkabátos csaló egyszer csak, ahogy arrébb rakta az egyik poharat, a kisujja begörbítve maradt, és – ahogy láttam – ott szorongatta a szivacsdarabot. A játékos persze elbukta a befizetett pénzét. Mikor aztán a zsonglőrnek fel kellett fednie a szivacsdarab hollétét, egyszerűen az egyik pohár mögé ejtette azt, mielőtt felemelte volna. A mozdulat olyan gyors volt, és olyan ügyesen takarta a másik kezével felülről, hogy csak én láthattam.
Már tudtam, hogy mi a trükk, hogy hol van a csalás. Kézügyesség és gátlástalanság kérdése az egész. Innentől, ha láttam is itt a „piros – hol a piros?” játékot valahol, már inkább elkerültem. Talán mert az elmúlt varázslat helyett banalitást kaptam, mert valami nagyon mély emberi nyomorúság tanúja lettem. Azóta nem tudom, hogy felbukkannak-e itt-ott a játékszenvedély és a pénz utáni vágy ezen szorgos vámszedői, vagy már mind online költöztek, és nem járnak piacról piacra a poharaikkal, árulva a könnyű pénzszerzés csalóka reményét.
Szász Péter