A középkorban se szeri se száma a harcok, csaták és büszke lovagok leírásának. Viszonylag ritkán elemezték azonban milyen legyen az ideális harcos. Inkább leírták milyen, jellemzően lovagi eposzokban, krónikákban. Gondoljunk csak Bátor Oposra a Képes krónikában, vagy Oroszlánszívű Richárd merész tetteire a Richárd király tettei című krónikából. A magyar középkori források sajátsága, hogy az oklevelek egy része a megadományozott személy hőstetteit és hűségét írták le konkrét példákkal. Így olvashatunk lándzsájukkal idegen lovagokat levető nemesekről, a király üldöző mongolok ellen visszaforduló, azokat feltartó hősies harcosokról.
De hogy látta egy filozófus, Római Aegidius a tökéletes katonát?
Aegidius (1247-1316) egy ágoston rendi szerzetes és teológus volt. Műveiben írt a pápai és királyi jogokról, kommentálta Petrus Lombardus mester műveit, (a négy könyvben megírt Szentenciákat) és általában tomista és Szent Ágostontól származó elméletek követett és gondolt tovább.
Emellett IV. Szép Fülöp francia királynak ajánlott egy művet, ami a királytükör kategóriába tartozik. A De Regimine Principum (A Fejedelmek kormányzásáról) Az első könyv a király személyéről és erényeiről szól, a másik családi kapcsolatairól és szolgáiról, a harmadik pedig az államról magáról, ahogy a középkorban felfogták. (Az állam modern fogalma csak az újkorban születik meg, korábban a király személyéhez kötődött.) A művet csakhamar lefordították több nyelvre, például ófranciára is. (Henry de Gauchy.)
Ebben a műben, amit a középkor egyik legzsarnokibb, már-már a modern diktátorokra emlékeztető királyhoz írt, fejti ki Aegidius milyen legyen a tökéletes harcos.
Van benne pár meglepő ötlet is.
Először is képesnek kell lennie a fegyverek forgatására. Anélkül, hogy terhüket elbírná, nem harcolhat. Azután a második pont, hogy folyton mozognia kell a csatamezőn, hiszen eleve nehezebb eltalálni íjjal, számszeríjjal, de karddal is a mozgó embert. (Ez elég modern ötlet.) Azután nem ehet és ihat túl sokat, egyrészt mert a sereg nem vihet magával rengeteg élelmet (a középkori hadtáp nehézségeiről lásd Gillingham Rózsák háborúja című művét) másrészt jobban tud harcolni, ha nincs tele étellel.
Nem törődhet túl sokat az ágyával sem, mert arra sincs hadakozás közben lehetőség. Ott kell leheverednie, ahol tud. Nem szabad túlontúl aggódni testi épségéért, meg kell vetnie a halált. Így szolgálhat csak egy nemes ügyet vagy védhet meg egy országot.
De nem is lehet túl lágy és bizony az ellenséget sem kímélheti amolyan „asszonyi módon”. Ha nem tud csapásokat osztogatni akkor nem küzdhet eredményesen.
Jó érzéssel és ítélőképességgel kell lecsapnia az ellenségre. Ez fontos dolog, mert kihangsúlyozza azt, ami néha megjelenik a krónikákban de a modern filmek nem mutatják: a sikeres harcos türelmes volt, és tervezett, nem csapdosott a vakvilágba. Itt megjegyezném, hogy John Gillingham brit történész egy tanulmányában kifejtette, hogy Richárd király, aki szerinte a legjobb középkori hadvezér volt nem annyira nyílt csatáiban mint inkább ravasz és óvatos hadmozdulataiban, Vegetius igazi követőjeként érte el nagy sikereit. Igaz ő nem csak harcos, de hadvezér is volt.
A nyolcadik és utolsó kritérium, hogy a jó harcos bizony megveti a futást, és kitart a végsőkig, ha kell. Szégyenére válna, ha csak úgy elfutna és elengedné a nemes ügyet. (Ami -tegyük hozzá- a valóságban néha, például amikor a keresztesek elfoglalták Zárát, egy keresztény várost, kevésbé volt nemes, inkább szégyenletes.)
Aegidius azzal is foglalkozott, hogy melyik társadalmi réteg felel meg jobban a katonáskodásra.
A közemberek mellett szerint sok szól. Igénytelenebbek, hozzászoktak a nélkülözéshez és kegyetlenül oda tudnak vágni.
Azonban az az érv már a nemeseket erősíti, hogy számukra nagyobb szégyen a futás a csatából, illetve megfontoltabbak, jobbak az ítéletükben, mint a közemberek. (Bár ezt a források a mi számunkra már nem mindig erősítik meg.)
Hogy mit szóltak a király, vagy lovagjai a filozófus gondolataihoz azt nem tudjuk. De más esetben is fejtegettek elméleti emberek, sőt egy nő, Christine de Pisan is ilyen harcias témákat.
Csak arról tudunk, hogy II. Henrik, a hadakozásban nagyon is jártas angol király szerint: „ezek a szerzetesek könnyen küldenek másokat olyan veszélybe, amiket saját maguk nem vállalnak.”
Bártfai Imre