Az ország választási lázban ég. Hamarosan eldől, hogy kik vezetik az országot a következő négy évben, és nem pusztán eldől, hanem mi magunk hozunk róla döntést. Ezt ma természetesnek vesszük. De persze nem csak nálunk van így. Hanem a világon szinte mindenhol a nép, vagyis az országlakosok akaratából eredeztetik a vezetők a saját hatalmukat. Függetlenül attól, hogy a valóságban a népakarat által uralkodnak-e vagy sem. Egyszerűen ez a korszellem: a hatalom legfőbb letéteményese a nép, amely nem több, de nem is kevesebb, mint az állampolgárok összessége.
A nép érdeke és akarata természetesen megelőzi a nép részét képező egyén érdekét és akaratát. Mivel a nép egyénekből áll, a nép akaratának és érdekeinek így vagy úgy, de egybe kell esnie az egyének érdekével és akaratával – legalábbis részlegesen. Nem mindenkiével, és nem mindig, de azért valamiféle korrelációt érdemes mutatnia.
Vegytiszta népuralom nincsen, soha nem is létezett. Amikor a nép cselekszik, akkor valójában mindig csak a nép egy része cselekszik. Mikor a nép kifejezi az akaratát egy választáson, akkor mindig csak a nép egy része teszi, és az a rész is megosztott. Aki pedig végül megkapja a főhatalmat, hogy a nép felhatalmazásából járjon el az állam nevében, mindig szeret a nép akaratára hivatkozni, holott csak a nép egy részének akaratából gyakorolhatja a hatalmat.
A középkorban a legitimáció forrása nem a népakarat volt, legalábbis nem elsődlegesen. 1300 augusztusában egy gyereket, a mindössze 12 éves Károlyt partra tették Spalatóban, a mai Split kikötőjében. Se pénz, se hadsereg, se népes kíséret nem érkezett vele. Két gályával és egy szállítóhajóval szelte át az Adriát. Az a 150 ló, amely vele érkezett, igencsak kevésnek tűnt az ország meghódításához. Szinte csak ő maga ácsorgott a kikötőben a partraszállás után, hiszen fogadására sem érkeztek nagy számban magyar előkelők. Ha igaz, amit a pápa még februárban kibocsátott bullájában írt, hogy a Babonićok, a Kőszegiek, a Frangepánok, Csák Ugrin, Borsa Roland, valamint a megválasztott esztergomi érsek, Bicskei Gergely hívásának engedve érkezett az országba, akkor fájó lehetett a tapasztalat, hogy közülük csak az érsek vállalkozott az utazásra, hogy fogadja a fiút.
A fiú ambíciói nem voltak kisebbek, mint hogy megszerezze Magyarország koronáját, és uralma alá hajtsa az országot. Az esélyei nem voltak túl jók. Nem sarkított a nézet, ha azt mondjuk, hogy két lehetőség állt előtte: vagy sikerrel jár az ország meghódításában, vagy meghal. Apjának, a nápolyi trónörökösnek öt évvel korábbi váratlan halála bizonytalanná tette otthoni helyzetét, lényegében kitaszítottá vált. A nápolyi trónörökösi jogok nem rá szálltak, hanem nagybátyjára, Róbertre, így neki nem maradt más, mint apjától megörökölt magyarországi trónigénye. Lényegében 1300 késő nyarán az volt az egyetlen „fegyvere”, hogy nagyanyja révén, aki V. István magyar király lánya volt, az Árpádok vére folyt az ereiben. Tovább nehezítette a helyzetét, hogy partraszállása idején volt királya az országnak, III. András.
Jól mutatja Károly bizonytalan helyzetét, hogy András nem igazán izgatta magát a trónkövetelőtől, habár értesült róla. Annak ellenére nem izgatta magát túlságosan, hogy a saját helyzete sem volt éppen stabilnak mondható. András király római követéhez írt levelében a következőképpen fogalmazott:
„Károly király unokáját a pápa úrnak és bíboros barátainak tanácsa és akarata
ellenére küldötte oda, és hogy a pápa úr [nem ad neki] semmiféle segítséget, s az egész udvar
oktalanságnak tartja, hogy a mondott király oda küldte őt‖.
III. András ugyanakkor két komoly problémával küzdött egyszerre, amelyek külön-külön is megnehezítették volna az uralkodását, összeadódva pedig kifejezetten arra kényszerítették, hogy politikai értelemben lavírozzon. Az egyik problémája legitimációs probléma volt. A birtokosok meghatározó része trónbitorlónak, nem az Árpád-ház tagjának tartotta. Apja ugyanis II. András utószülött fia volt, és úgy tartották az udvarban, hogy valójában nem is Andrástól született. András a botrányos életű IV. László halála után mégis felülhetett az ország trónjára, ami uralkodása tíz éve alatt végig eléggé ingatag maradt alatta. A másik probléma, amellyel küzdenie kellett, a tartományurak, vagyis a felemelkedő kiskirályok egyre növekvő hatalma volt. Trónjának támaszát logikus módon a kisebb birtokosokban kereste, valamint néhány kiválasztott bárót nyugati mintára hűbéres magánszerződéssel próbált magához kötni.
Itt érdemes egy kicsit visszatekinteni az eredeti témánkhoz, a legitimáció kérdéséhez. Míg napjainkban a világon szinte mindenhol a közhatalom önmeghatározása szerint a népakaratból származik – Dániától Észak-Koreáig, az Egyesült Államoktól Oroszországig –, függetlenül attól, hogy a valóságban tényleg a nép többségének akarata testesül-e meg, vagy a fegyverek erejére támaszkodik.
A középkorban a legitimáció fő forrása a származás volt, vagyis hogy királyi leszármazott volt-e az illető. Ha ez a kritérium bármi miatt nem, vagy csak bizonytalanul teljesült, akkor a trónra ácsingózó uralkodása sem lehetett teljesen törvényes. De ez a legitimáció végső soron abból származott, hogy a társadalom meghatározó csoportjai ezt a fajta hatalomszerzést fogadták el törvényesnek. A birtoktalanok és az alacsonyabb társadalmi státuszúak pedig vagy követték az urukat ezzel a véleménnyel – lényegében kivétel nélkül igen –, vagy nem, de szavuk nem lehetett.
Úgyhogy szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mi mindannyian, birtoktalanok is részei vagyunk a népnek, amely kifejezheti akaratát, hogy kit szeretne az ország élén látni a következő négy évben. Mivel pedig a napnál nagyobb hatalom nincsen, ezért az lesz, amit a nép dönt. Csak még azt nem tudja senki, hogy miként fog a nép dönteni.
Írta: Szász Péter
Fotó: Fortepan