A húsvéti ünnepkör része Krisztus szenvedéstörténete és kereszthalála; az ünnep pedig a feltámadás misztériuma. A szenvedést, vagyis a passiót a keresztre feszítéssel már a középkor óta szokás valamilyen dramatizált formában előadni. Zenei formában pedig Jacopo da Toditól kezdve a legnagyobb zeneszerzők, mint Johann Sebastian Bach, Joseph Haydn, Gioachino Rossini vagy éppen Liszt Ferenc dolgozták fel. Habár a bibliai alaptörténet adott – a szerzők számára csak az evangéliumok közötti választás adatik meg –, a kor zenei ízléséhez igazodva alkották meg saját passió- vagy Stabat Mater-változatukat. Napjainkban a hagyományos és a modern ötvözése egyszerre hordozza azt a kockázatot, hogy össze nem illő stílusok kerülnek egymás mellé, és a klasszikust leronthatja a túlértékelt kortárs. Ám aki március 30-án látta a Magyar Zene Házaban a Vass Lajos Kamarakórus és a Grotesque Gymnastics Felfeszítve című előadását, az egy nem mindennapi, összművészeti alkotást hallhatott és láthatott.
A kórus reneszánsz vokális műveket adott elő, amelyek gerincét Orlando di Lasso Stabat Matere adta. A zenei kíséretet dob és más ütős hangszerek, valamint szaxofonok szolgáltatták. A dolog érdekessége, hogy ezek az énekek tisztán vokális műként születtek meg a 16. században, a kísérő zenét viszont kifejezetten az előadás miatt komponálták; mégis úgy hangzott, mintha a németalföldi komponista szándéka is valami hasonló aláfestő zene lett volna. Pedig a modern dob és egyéb ütősök, no meg a szaxofonok nem járhattak a fejében. Márpedig ezek a hangszerek kísérték a latin nyelvű éneket. A kórus saját leírása szerint a szaxofonok hangzása a korabeli fafúvósok hangját idézi; egy azonban biztos: ha az ember nem látta volna a fúvósszekciót, meg nem mondta volna, hogy nem reneszánsz korabeli instrumentumokon játszanak.
A Grotesque Gymnastics akrobatikus rúdtánca maga volt az említett passiójáték drámaiságával és szürreális látványvilágával. Nem egyszer azon kapta magát a néző, hogy úgy érzi, a szereplőkre nem hat a gravitáció. Egyszerre voltak légiesen könnyedek – szinte lebegők –, ugyanakkor elképesztő izommunkájuk is látszott, és szerves részét képezte az előadásnak. Az így bemutatott krisztusi szenvedéstörténet nem lehet más, mint erősen stilizált, mégis jól felismerhetők maradtak az egyes stációk.
A rúdtánc még ma is sokszor alulértékelt fajtája az akrobatikának és a művészi táncnak, a reneszánsz zene pedig még a klasszikus zenét kedvelők körében is rétegműfajnak számít. Ennek a két alkotóközösségnek az együttműködéséből azonban egy olyan friss, kortárs, mégis klasszikus hagyományokon nyugvó húsvéti műsort sikerült létrehozni, amely joggal vonzott telt házat.
Írta: Szász Péter
Fotó: Vass Lajos Kamarakórus Facebook oldala