Az utóbbi időben ritkásabban jelentek meg írások itt, a Kultúrpolisz oldalon. Ketten írjuk és szerkesztjük a tartalmainkat. A nálunk fel-felbukkanó vendégszerzők szívességből, jófejségből teszik közzé az írásaikat, amiért köszöneten kívül mást nem kapnak tőlünk. Posztjainkkal való elmaradás elsődleges oka tehát az, hogy ritkábban ülünk le a gépünk elé cikket írni, mert más tennivalóink újabban több időt és több figyelmet igényelnek tőlünk. A magam nevében szólva, most leginkább a doktori kutatásaimra kell, vagy inkább kellene jobban koncentrálnom. Ezt a posztot eredendően annak kívántam szentelni, hogy néhány érdekességet osszak meg a kutatásaimról. Ám a dolgok jelenlegi állása szerint roppant csekély, mi több, a nullához erősen konvergáló hasznosítható eredménnyel rendelkezem, ezért kénytelen vagyok egy kicsit távolabbról kezdeni.
Mivel annak idején, mikor fiatal voltam, és az egész informatikai világ lényegében kezdetét vette, nem kapaszkodtam fel az induló szerelvényre, és azóta is erős lemaradással próbálom legalább a felhasználói szintet megütni, legyen szó bármilyen programról, alkalmazásról vagy eszközről. Mindezt úgy, hogy a mindennapi világunk jelentős része lényegében online költözött; a telefonunkon, a képernyőnkön létezik tovább. Ezért amikor úgy határoztam, hogy doktori kutatási témám módszertani téma lesz, amiben szövegbányászati módszereket és mesterséges intelligenciát fogok használni, olyan döntést hoztam, amire lehet mondani, hogy kimozdított a komfortzónámból, ugyanakkor végtelenül távol is taszított mindattól, amiben eddigi életemben mozogtam. Olyan eszközök kutatásban való felhasználását ígértem meg, amelyek mibenlétéről lényegében alig voltak ismereteim. A szélesebb körben is elérhető AI még éppen csak megjelent a piacon, az olyan fogalmak, mint az N-gram-elemzés meg társai, egészen addig nem is léteztek a számomra. Majd tanulok, gondoltam. Ez a tanulás még tart, miközben már tudományos eredményeket kéne produkálnom. Na, ez az, amit még nem tudok produkálni. Viszont ha nem is én leszek a szövegbányászat pápája, azért néhány érdekességet mégis meg tudok osztani.
Ahogy azt már egy korábbi cikkben leírtam, úgynevezett regeszták feldolgozásával próbálkozom. A regeszta az általam használt értelemben egy tartalmi összefoglaló. Jelen esetben az Anjou-kor okleveleinek összefoglalója. Mikor a középkor írásos forrásairól beszélünk, akkor két típust értünk alattuk. Az egyik fajtája az úgynevezett elbeszélő források, vagyis a krónikák; például a Képes krónika vagy mondjuk Küküllei János Lajos király krónikája. Ezekben a krónikákban események, cselekedetek, történetek olvashatók, olykor érdekes apróságokkal megspékelve. Ilyen apró mozzanat például, hogy Lajos király egy hadjárat során jelentős összegű pénzt játszott el kockán uralkodótársai körében, és habár hirtelen haragú ember volt, bölcsen nem ült föl az élcelődéseknek. Azt, hogy a király ténylegesen miként reagált a cukkolásra, amiben azért sok része nem lehetett az életében, soha nem fogjuk megtudni. Valójában az elbeszélő forrásoknak két nagy hátulütője van. Az egyik, hogy nagyon ritkán tudósítanak a hétköznapi élet dolgairól, valamint hogy gyakran torzítanak. A krónikaszerzők általában állást foglalnak valaki mellett, majd az ő szemszögéből mesélnek el egy-egy történetet. Mai szóval nem egyszer propagandairodalom az, amit kapunk, még ha az egyes eseményeket megtörténtükben helyesen rögzítik is.
A másik nagy csoport az okleveles forrásanyag. Itt egészen más a helyzet. Az oklevelek a kor hivatalos iratai voltak. Perekről, adásvételekről, végrendelkezésekről, megegyezésekről, adományozásokról és hasonlókról állították ki őket. Jelentős részüket képzik a megújító oklevelek, mikor egy adományról vagy privilégiumról szóló oklevelet lemásoltattak azért, hogy megerősíttessék, annak érdekében, hogy minél tovább – reményeik szerint az örökkévalóságig – megőrizhetők legyenek, és bizonyító erejük fennmaradjon. Természetesen ahogy ma egy adásvételi szerződés vagy valamely határozat sem lép túl a maga keretein, és nem mutat többet a világból, mint ami a szűken vett témáját illeti, ott viszont jóval közelebb áll az aktuális valósághoz, mint évekkel, akár évtizedekkel a megtörtént események után írt krónika. Persze, ne legyünk naivak; a középkor embere is ügyeskedett, amikor tudott. Ám ezek az ügyeskedések akkor is volt, hogy kiderültek, amiből aztán perek lettek, amikről szintén oklevelek készültek.
Amivel nekem most dolgoznom kéne, az I. Károly uralkodásának több mint 20 ezer oklevél regesztája. Ez a 20 ezer egészben nézve hatalmas irattömeg, mégis, ha évekre lebontva nézzük, pláne ha az ország egész területére vetítjük, akkor azt látjuk, hogy azért nem feltétlenül égett az írnokok körmére a munka. Vagy mégis? Nézzünk egy példát. Amikor mondjuk egy birtokperben kellett eljárni, akkor a bíró utasította a területileg illetékes hiteleshelyet, hogy a per tárgyát képező birtokot járja körbe – ezt hívjuk határjárásnak –, és állapítsa meg annak határait, valamint kérdezze ki azokat az érintetteket, akik a birtok hovatartozásáról ismeretekkel bírnak. Ezek többnyire a birtokszomszédok voltak, de előfordulhatott, hogy birtoktalanokat is kikérdeztek. Ők voltak az akkoriban kialakuló jobbágyság tagjai, akik sajnálatos módon ritkán jelennek meg az okleveles anyagban. Mivel ekkoriban a bizonyítási eljárás lényegében annyi volt, hogy összevetették az esetleg meglévő korábbi határjárásról és adományozásról szóló oklevelet az aktuális bejárás tapasztalataival. A bizonyítás másik része az eskü volt. Akinek az állítása mellett többen tettek esküt arra, hogy igazat mond, jó eséllyel az nyerte a pert. Birtokperek esetében magára a földre lehetett esküt tennie a peres feleknek, ami a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az esküt tevő a vita tárgyát jelentő birtokon belelépett egy neki ásott gödörbe, a földnek néhány rögét a feje fölé tartva felmondta az eskü szövegét, amit a hiteleshelyi kiküldött olvasott előre, és az esküt tevő, valamint az eskün részt vevő tanúk visszamondtak.
Mind a határjárást, mind lényegében a bizonyítási eljárás adminisztrálását a hiteleshelyi klerikusok végezték. Hiteles hely lehetett káptalan vagy konvent, ahol szigorú hierarchiában és pénzért végezték a papi teendőik mellett az akkori állam fontos adminisztrációs feladatait. Egyszerre töltötték be az akkoriban Magyarországon még nem létező közjegyzők és a mai kormányablakok szerepét. Ez persze így erősen kisarkított, de azért igaz.
Ismert, hogy I. Károly harcai az ország birtoklásáért nagyon sokáig, egészen 1323-ig eltartottak, ebben az évben tette át uralkodói székhelyét Temesvárról Visegrádra. Az ország viszonyainak konszolidálására lényegében csak ezt követően lehetett gondolni. Kíváncsi voltam, hogy a korábbi hatalmaskodások és jogtalankodások lecsengése után megnőtt-e a birtokperek száma? A felső grafikon a perek említésének számát mutatja, és jól látszik, hogy az 1320-as évek közepétől jelentősen több perről maradt fenn oklevelünk, mint az azt megelőző időből.
Az alsó ábrán a sötétkék vonal mutatja a föld és az eskü szavak együttállásának gyakoriságváltozását az időben előre haladva. Jól látszik, hogy pont az 1323-as évnél látható egy nagyobb kiugrás, majd hullámzó intenzitással, de trendszerűen nő a földre tett perek száma.
Már ez a két statisztikai adat is jól mutatja, hogy a birtokperek, a földre tett eskük száma a harcok elültével jelentősen megnövekedett, az okai között kereshetjük, hogy a korábbi sérelmeket a jog eszközeivel igyekeztek intézni a sértettek, azt is, hogy innentől zavartalanabbul működhettek a hiteleshelyek, nőtt a jogbiztonság, és a vitás ügyeket jobban megérte törvényes eszközökkel intézni.
Szász Péter