Kubiláj kán, Dzsingisz kán unokája rettenetes hatalommal rendelkezett. Kína jelentős része az uralma alatt állt, bár a Déli Szong dinasztia még létezett. Azonban 1254-ben a mongolok Koreát is birtokba vették, mint vazallus államot. Most már Japánra tekingettek.
Japánról a kán udvarában azt híresztelték, hogy aranykirályság, tele van arannyal. A japán nép harciassága és -kínai szempontból- durvasága is ismert volt. A japánok nem hódoltak be a Középső Birodalomnak sem. Semmi sem utalt arra, hogy ezúttal behódolnak.
A kán egy meglehetősen szelíd hangú levelet küldött a japánoknak. Ebben kifejtette, hogy nekik, mint szomszédoknak baráti kapcsolatra kell törekedniük. Mennyivel szebb fogalmazás, mint Batu kán levele Béla királynak! Azonban a japán vezetőket ezúttal sem sikerült meggyőzni. Hiszen a „baráti kapcsolatok” valójában a meghódolást takarták. Egy Japánba küldött kínai írástudó követ viszontagságos útja után úgy nyilatkozott, hogy e durva japánok meghódítására kár az épkézláb embert pocsékolni…
Az invázió elleni védekezés vezére Hodzsó Tokimune, volt a hatodik shikken, azaz régens a Hodzsó-dinasztiából. A vezér a zen tanítások követője volt. Szellemi vezetője, egy szerzetes, Mugaku, megkérdezte, hogy felkészült-e a kihívásra. Tokimune egy csi-kiáradással válaszolt, amiből a szerzetes a diadalt jelentő kifejezést (kacsu) hallotta ki. Ez megnyugtatta, hogy a régens készen áll a harcra.
A kán elindította egy erős flottát Koreából, körülbelül 15 000 emberrel.
Először a Koreához közeli Cusima szigetét rohanták le. Ott a Szukekuni szamuráj vezér vezette csapat keményen szembeszállt velük, de végül vezérükkel együtt elestek az elkeseredett harcban.
A japán források szerint Iki szigetén az elfogott nők kezén át lyukat ütöttek a mongolok és kötelet húztak át. Így vezették őket a vár alá. Ott élő fedezéknek használták a szerencsétleneket. A helyőrség parancsnoka, Taira Kagetaka így letett arról, hogy íjjal támadja a mongolokat, inkább kirontott rájuk. De a túlerő miatt vissza kell vonulnia az erősségbe. Ott -látva, hogy nincs remény- családjával együtt öngyilkos lett.
A túlélő foglyok egy részét a mongolok a hajók orrára kötötték és elindultak a további célpontok felé.
A fő célpont a Hakata-öböl volt. Itt a mongol hajóhad partszállást hajtott végre, amit már vártak a harcra kész japánok. A fegyelmezett, gongok hangja által irányított gyalogság; mongolok, kínaiak, koreaiak csaptak össze a szamurájokkal.
A mongolok mérgezett nyilai, robbanó bombái, és egész harcmodora meglepte a Stephen Turnbull szerint inkább egyéni harcmodorhoz szokott, hősködő japánokat. Némelyikük túl elővigyázatlan is volt. A hosszas harcban a védőket a támadók már Mizuki erődjéhez szorították vissza.
Itt egy Kageszuki nevű szamuráj, egy óriási, két méter magas mongol parancsnokot súlyosan megsebesített az íjával. Ez előre jelezte, hogy mégsem a mongoloké lesz a nap.
Kemény harcok és számtalan áldozat után a mongol erők megfordultak, és hajóra szálltak. Csupán pár szentélyt és házat tudtak felgyújtani még sietős távozásuk előtt. Az öbölben a japánok szerint egy tájfun -még nem a kamikaze- megrongálhatta és elsüllyeszthette pár hajójukat. Ez előre jelezte a későbbieket, de ekkor még nem láthatták. Mindenesetre visszatértek Koreába, azzal az eredménnyel, hogy bár nem tudtak a szigetek után a Hakata-öbölben is hódítani, de felmérték a szemben álló erőket.
Kubiláj kán újabb invázióra készült. Olyan nincs, hogy a mongoloknak valaki nem hódol meg! De, amíg a déli Szong-dinasztia nem esett el, addig várnia kellett. Addig is követeket küldött Japánba, kétszer is. A követeket a japánok meghallgatták, majd a fejüket vették. Bár a kínaiak figyelmeztették őket, hogy az országukra hamarosan olyan sors várhat, mint Koreára vagy a Déli Szongok birodalmára, a bakufu a harcot választotta. Ahogy egy japán embertől el is várnánk.
1281-ben végül ismét kész volt két hatalmas flotta Koreában és a meghódított Kínában. A Keleti flotta Koreából hajózott japán felé, a Déli flotta Kínából. Kubiláj kán úgy érezte, a bosszú ideje elérkezett. A hajók számát több mint ezerre becsülik, talán százezer feletti számú harcossal. Ha ennyi nem is volt, óriási hadsereg várakozott Japán meghódítására. Japánban szintén jelentős erők, és egy kőfal Hakatában állta útját a támadóknak.
Az óriási hadsereg ismét elfoglalta Cusimát és Iki szigetét, lekaszabolva a védőket és a lakosságot egyaránt. Majd a keleti flotta két részre oszlott: az egyik csapat Nagatót akarta bevenni, (sikertelenül) a másik pedig a Hakata-öblöt támadta.
A japán harcosok ekkor kis hajókba és csónakokba ültek, hogy a harcot elvigyék az ellenséghez. Megértették ekkora, hogy a legjobb a gerilla-harc szerű összecsapás velük, amiben a közelharci képességeik és motivációjuk diadalmaskodhat. No és persze semmi lovagiasság, ide könyörtelen ravaszság kell. A már korábban is a mongolok ellen harcoló szamuráj Szuenaga alig jutott fel az egyik hajóra, pedig megint nagyon lelkesen kereste a dicsőséget. Meghátrálásról szó sem lehetett, elesni pedig olyan dicsőség volt, amit egy szamuráj szívesen vállalt.
Júliusra megérkezett a Déli flotta, hatalmas erőkkel. A mongolok erejük tudatában és sokszor harcban is megszorongatva a kis japán hajókat, már a győzelemre készültek. De még előtte újra kellett rendezniük és egyesíteniük a flottáikat Takashimánál. Le is horgonyozták a hajóikat.
Hogy jobban legyenek védve a hajók, láncokkal összekötötték őket és fapallókat fektettek le közöttük. Így erődöket képeztek, amiken könnyebb volt védekezni a japán támadókkal szemben. Ekkor azonban olyan erők avatkoztak bele a küzdelembe, akiket a mongolok nem vártak: váratlanul lecsaptak a kamik. Talán meghallgatták a bakufu imáit, talán maga a japán hadisten elégelte meg a mongolok munkásságát. Az isteni szél, a kamikaze, azaz egy óriási tájfun jött és szétszórta a flottát, mint a papírhajókat.
Most rosszul jött, hogy a hajók össze voltak láncolva. Tehetetlenül hánykolódtak a viharban. A vízbe esett embereket nem lehetett kimenteni. Mire a kamik kitombolták magukat a hatalmas mongol flotta igencsak zilált állapotban volt. Rengeteg hajó a tenger fenekén, emberek ezreivel. Miután a pokoli tájfun elvonult ismét támadtak a szamurájok, hogy kivégezzék a túlélőket. Csak az erőszakkal besorozott Szong-kínaiaknak kegyelmeztek meg.
A rengeteg hajót és embert vesztett flotta végül menekülőre fogta. Kubiláj kán megtanulta, hogy nem mindenki hódol meg előtte, és a tenger haragjával ő sem szegülhet szembe. Drága lecke volt.
A japánok elkeseredett bátorsága nélkül a mongol flotta győzhetett volna. Bebizonyosodott, hogy „nem sokaság, hanem lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat” -ahogy Berzsenyi versében áll.
Bártfai Imre
Forrás: Stephen Turnbull: The Mongol Invasion of Japan, 1274 and 1281, Osprey, Oxford, 2010.