Be tudnál számolni arról, hogyan kezdődött a karriered filozófia oktatóként? Mi inspirált a filozófia oktatására?
Az inspiráció egyértelműen világunk jobb megértésének szándéka volt. Már a gimnáziumban érzékeltem, hogy ez az, ami igazán érdekel, mivel mindennel foglalkozik, ami emberi, amihez az embernek köze lehet. Akkor még „Világnézetünk alapjai” tárgynak nevezték, de mindannyian tudtuk, hogy a filozófiáról van szó. A filozófiában az ember (nem az egyén) mindig önmagát akarja megérteni az univerzumban. A filozófia ugyanis az ember teoretikus és történelmi önmegértése, önértelmezése. A legfőbb kérdése ezért lényegében minden korban azonos: „Ki az ember a világban?” Természetesen az egyes társadalmakban és történelmi korokban ennek az alapkérdésnek más-más vetülete kerül előtérbe.
Sokak szerint radikálisan megváltozott és változóban van az egyetemi oktatás világa. Van különbség a mai egyetem és a korábbi egyetem között?
Ez természetes, hiszen minden változik, és nem csupán Magyarországon, hanem az egész világon. Többek között a számítástechnika, a digitalizáció, és főleg a mesterséges intelligencia fejlődésének hatása az egész világon érzékelhető, ha különböző mértékben is. Egyes országokban a politikai helyzet is erősen befolyásolhatja az egyetemek működését. Nem mennék bele a magyarországi helyzet részletes elemzésébe, hiszen az elmúlt tizenhat év fő történései (a CEU elüldözése Budapestről, a gimnáziumi filozófiaoktatás megszűntetése, a „többet ér egy jó szakma egy diplománál” elv hangoztatása, stb.) ismertek minden érdeklődő előtt. De a fentiekből nyilvánvalóan következett, hogy egyrészt a filozófia szakos hallgatóink száma drasztikusan csökkent (a korábbi 25-30 fős évfolyamokból 4-5 fő lett). Másrészt a legtehetségesebb diákok, akik természetesen az idegen nyelveket is jól beszélik, már a gimnáziumot külföldön végezik. Könnyen beláthatók ennek hazai következményei.
Többször is kutattál az USA-ban. Tudtommal találkoztál Richard Rortyval is. Mik a legérdekesebb, legkedvesebb emlékeid?
Szerencsére több évet éltem, tanítottam, kutattam az USA-ban. A legjobbnak nyilvánvalóan a Fulbright Grant segítségével kint töltött 2005/2006-os egyetemi tanév bizonyult. Nem csupán azért, mert akkor éreztem először, hogy kellően megfizetik azt a rengeteg szakmai munkát, nyelvtanulást, amit itthon szerelemből végeztünk. (Ma valamivel jobb a helyzet, de ne jöjjön filozófia oktatónak, aki sok pénzt akar keresni! Ehhez szerelem kell, mint minden hivatás igazi gyakorlásához.)
Korai amerikai emlékeim közül a legkedvesebb Rotyval kialakult barátságom. Még 2004-ben ismerkedtünk meg Pécsett, amikor egyik előadásához kontribúciót fűztem. Ő a pécsi, „Amerikai Filozófia” doktoriskola tanáraként érkezett, és az általa alapított neopragmatizmus szellemében tartott előadásokat. Az európai tradíciókon, és különösen a klasszikus német idealizmuson nevelkedett oktatóként először természetesen kritizáltam az álláspontját. A szoros délelőtti programban nem sok idő jutott a kérdésekre és válaszokra, de az esti közös vacsora után, meglepetésemre, ő kezdeményezte vitánk, kötetlen légkörben történő folytatását. Már ez, az európai filozófusoknál soha nem tapasztalt közvetlensége szimpatikus volt, és érvei hatására, ha nem is azonnal, de áttértem a pragmatizmusra. Beláttam, hogy az emberi élet alapvetően gyakorlat, és nem szükséges a többnyire a hagyományos metafizikából adódó előítéletek alkalmazása a filozófia fenti kérdésének megválaszolásához.
Rorty azon amerikai gondolkodók közé tartozott, aki jól ismerte a saját pragmatista hagyományán túl az európai filozófia történetét is, Platóntól a 20. századig. A klasszikus pragmatizmuson, elsősorban John Deweyn túl erősen hatott rá Heidegger, Gadamer és Derrida gondolkodása. Filozófusként, a pragmatista kurzusok oktatásán, konferenciákon túl, a Filozófia és társadalmi remény (Budapest: L’Harmattan Kiadó – Magyar Filozófiai Társaság, 2007) című kötettel adóztunk életművének. (Kollégámmal, Nyírő Miklóssal közösen fordítottuk ezt az eredeti, Philosophy and Social Hope c. kötetből /Penguin Books, 1999/. Akkor már mindketten aktív tagjai voltunk a Central-European Pragmatist Forum nevű szervezetnek, amelynek angol nyelvű folyóiratát több mint tíz éven át szerkesztettem /www.pragmatismtoday.eu /, mielőtt nyugdíjba vonultam.) Rorty barátsága abban is megnyilvánult, hogy személyesen írt a Penguin kiadónak, hogy biztosítsa a jogdíjak fizetése alóli mentességünket. Ennek a kötetnek a függelékében található a 2005. december 20-án vele készített interjúm is, amit igazából Palo Altóban, a házában rögzítettem. Ő vetette fel, hogy ne az egyetemen, hanem az otthonában találkozzunk. Köszönetem és tiszteletem másik maradandó jele a habilitációmból formált könyvem, A késői Richard Rorty filozófiája (Szeged, JatePress, 2016.).
Melyek voltak a szegedi oktatói pályafutásod fénypontjai, illetve, ha lehet róla beszélni mélypontjai.
Egyrészt maradjunk a régi sláger attitűdjénél, miszerint „csak a szépre emlékezem.” Másrészt milyen értelemben „fénypont”? A kitűntetett, filozófia szakos hallgatóknak szánt kurzusok mellett mindig tanítottam általános filozófiatörténetet, Thalésztól a 20. századig. Ezt a kurzust mindig élveztem, mivel egyrészt állandóan „a fejemben volt az európai filozófia története,” másrészt a folyamatos javítások, és legalább öt év tanítási tapasztalat eredményeként született meg Bevezetés a filozófiába c. tankönyvem valamikor az 1980-as évek végén.
Oktatási értelemben mindenképpen különös örömöt jelentett Heidegger, Lét és idő c. művének értelmezése, amikor igazán érdeklődő hallgatókkal dolgozhattam együtt. Heideggert értelmezni olyan, mint sakkozni, de egzisztenciális és ontológiai értelemben: mindig a lét a tét. Ráadásul, a hőskorszakban nem is létezett még magyar fordítás, hanem Fehér M. István hozta be a budapesti PhD órákra a Sein und Zeit egy-egy részletét németül, fénymásolatban, és együtt fordítottuk, valamikor 1986-ban. A szegedi egyetemen csak a filozófia szak elindulása után, az 1990-es években vettük fel a nappali órarendbe (előtte ún. „speciális kollégium” volt Gauss András ihletett előadásában). Ekkor már létezett az első magyar fordítás (1989), amit Heidegger másik kiemelkedő magyar szakértője, Vajda Mihály készített csapatával.
A későbbiekben, természetesen más okból, de hasonló örömmel töltött el a pragmatizmus felfedezése. A klasszikus pragmatizmus követőin túl (Central-European Pragmatist Forum) elsősorban Richard Rortytól és 2012-től Richard Shustermantól kaptam felbecsülhetetlen segítséget. Büszke vagyok arra (is), hogy mindkettőjüket barátomnak tekinthettem, illetve tekinthetem.
Mi a filozófia jövője? Igényt formálhat-e arra, hogy közvetítsen a tudomány és a mindennapi élet között; hogy felvilágosítson az élet céljai felől; hogy etikai tanító legyen, vagy esetleg felszabadító kritikai erő, ahogy Habermas gondolta.
Senki nem ismerheti pontosan a jövőt! Részeletekbe menően biztosan nem lehetséges megjósolni, mi fog történni. Bizonyos tendenciák azonban valószínűek: elsősorban a pluralizmus és a hullámzás. Már ma is kifejezetten sokszínű a paletta (a hagyományos metafizikától kezdve, az egyes módszereket privilegizáló irányzatokon át, egészen a módszertani anarchizmusikg, és tovább), és ez valószínűleg még inkább így lesz a jövőben. A hullámzás vonatkozásában elsősorban az egzisztenciális és tudományos megközelítés váltakozó dominanciájára gondolok. Itt viszont az antropomorf és a dezantropomorf viszonyulás áll a háttérben, és egyik sem szoríthatja ki teljesen a másikat. Ennek következtében a kérdésben említett valamennyi funkció megjelenhet valamilyen filozófiában, valakik számára, mert a pluralizmus elkerülhetetlennek tűnik.
Univerzális változásokban nem hiszek, de harmadik, általános tendenciaként a filozófiának a gyakorlathoz, a praxishoz történő közelebb kerülése ma már szintén látható.
Hogyan írnád le a filozófiai álláspontodat jelenleg? Úgy tudom, a fő inspirátoraid Heidegger, Gadamer, és a pragmatizmus voltak. Legfőképpen a metafizikáról, az etikáról alkotott nézeteid érdekelnének, illetve az, hogy milyen irányt fog venni szerinted a filozófia, vagy az a filozófiai iskola, amihez önmagadat számolod?
Sohasem voltam vallásos, de az igazi hívők elvhűségét és erkölcsi tartását mindig tiszteletre méltónak tartottam. A Mindenható, Jóságos Atyaisten, mint az abszolút transzcendencia egyik megtestesülése, számomra elfogadhatatlan. Tehát a metafizikát, mint a változatlan végső valóság kutatását elutasítom, ugyanakkor elfogadom Dewey-féle értelemben, azaz a fizikain túli világ általános leírásaként, de ideiglenes leírásaként. Sohasem tudhatjuk pontosan és a maga teljességében, hogy mi „a végső valóság.” Csak azt tudjuk, milyen az a tapasztalati világ, mint folyamat, amelyben élünk. Egyrészt nyilvánvalóan kontingens, bizonytalan, másrészt előfordulnak benne visszatérő mintázatok, törvényszerűségek, amelyek provizórikus stabilitására építhetünk. Ez pedig az ugyancsak Dewey-féle „reflektív intelligencia” segítségével felhasználható.
Jelenleg, egyre gyorsabban változó, egyre kiszámíthatatlanabb világunkban a sztoikus pragmatizmus gondolatrendszere áll hozzám filozófiai szinten a legközelebb. A sztoicizmus és a pragmatizmus látszólag egymástól távol álló filozófiai irányzatok. Ugyanakkor az ún. „megnyugvás imája” rámutat a módszertani összekapcsolás lehetőségére. (A – többek között – assisi Szent Ferencnek tulajdonított ima lényege: „Uram, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit megváltoztathatok, türelmet, hogy elfogadjam, amit nem tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget.”) Ez a hozzáállás olyan működőképes filozófiai keretben hozza össze még a sztoikus amor fatit és a pragmatista gyakorlatorientáltságot is, hogy az a leghétköznapibb problémákra is alkalmazható.
Az etika területén szintén megfontolandók Dewey nézetei. Dewey elutasította mind az erkölcsi abszolutizmust (előre rögzített örök érvényű elveket, törvényeket), mind az erkölcsi relativizmust. Az erkölcsi ítéletek eszközök, amelyekkel konkrét élethelyzetekben felmerülő problémákat oldunk meg. Rorty, Deweyval együtt vallotta, hogy a legfőbb erkölcsi cél a növekedés. (Ezt sohasem szabad pusztán mennyiségileg értelmezni, hanem csak úgy, ahogy amerikai, pragmatista barátaim megtanítottak rá, azaz kizárólag minőségi, az emberi szabadság növekedését is tartalmazó módon.) Dewey szerint az erkölcsi élet az a folyamat, amelyben az egyén folyamatosan tanul, képességeit fejleszti, és így jobban tud alkalmazkodni, ha kell, azt átalakító módon, a környezetéhez. Ebből számára egyrészt világosan következik az oktatás és etika összefonódása. Másrészt az a sokat idézet gondolat, miszerint „democracy is a way of life.” Vagyis Dewey számára a demokrácia nem pusztán politikai berendezkedés, hanem az etika megvalósulásának legmagasabb formája.
Mostanában jelent meg (2026 májusában) a Bloomsbury kiadónál, a Richard Shusterman’s Somaesthetics könyved. Meg kell vallanom, hogy e témához egyáltalán nem értek. Hogyan tudnád olvasóinknak elmagyarázni Shusterman szómaesztétikájának lényegét, jelentőségét, és azt, hogy miért éppen erről a témáról írtál?
Richard Shutermannal 2012-ben ismerkedtem meg Wroclawban, és 2014-ben már tető alá is hoztuk Budapesten, az ELTÉ-n, kiváló magyar mentorom, Bacsó Béla segítségével az első magyar szómaesztétikai konferenciát. Shusterman egyetlen előfeltételt szabott 2012-ben: jelenjen meg egy könyv szómaesztétikai írásaiból a konferencia előtt. Ennek eredménye lett a mára méltatlanul háttérbe szorult kis kötet, Szómaesztétika és az élet művészete – Válogatás Richard Shusterman írásaiból (Szeged, JatePress, 2014). Richard Shusterman (1949), Rortyhoz hasonlóan, analitikus filozófusból vált a neopragmatizmus képviselőjévé. De ellentétben Rorty nézeteivel, ő visszaállította a tapasztalat jelentőségét, és olyan álláspontot foglal el, mely nagyon hasonlít nemcsak Dewey, hanem Heidegger és Gadamer álláspontjára is. Esetében mindez egy naturalista szómaesztétikában manifesztálódik, melyet a pragmatizmus ama meliorista törekvése színez, miszerint a társadalmat demokratizálni kell, amennyire csak lehetséges.
Úgy vélem, egyértelmű, hogy Shusterman legbefolyásosabb és úttörő koncepciója a „szómaesztetika”, egy olyan tudományág, amelyet azért fejlesztett ki, hogy áthidalja a szakadékot az elméleti filozófia és a testben megélt tapasztalat között. A szómaesztetika a testi élmények mélyreható szerepét vizsgálja az emberi esztétika, az etika és az általános élettapasztalat alakításában. Ez a megközelítés jelentősen gazdagította az elme és a test közötti kölcsönhatás megértését, kiemelve a testi gyakorlatok ápolásának fontosságát a személyes és társadalmi jólét szempontjából.
Ha meg akarjuk határozni Shusterman általános elméleti álláspontját, azt mondhatjuk, hogy ez egy filozófiai esztéticizmus, amely demokratikus politikai szándékokkal telített. Ez nyilvánul meg naturalista szómaesztétikájában, amelyet a pragmatista meliorizmus színez, amely szerint a társadalmat a lehető legnagyobb mértékben demokratizálni kell. Shusterman pragmatista pályafutását részben egy értelmezéselmélettel kezdte. Általános álláspontja a „metateoretikus értelmezési pluralizmus” (Malecki), amelyben nem az elmélet határozza meg a gyakorlatot, hanem a gyakorlat kihívásai mutatják meg az értelmezés fejlődésének új irányait. Ha – ahogyan Shusterman is véli – a megértés és az értelmezés (amely általában a megértést követi) az emberi életmód elengedhetetlen részei, akkor állandó ön- és világmegértésben, valamint állandó ön- és világértelmezésben élünk. Ha ennek tárgya az életünk és egzisztenciális létezésünk, akkor ez az ön- és világmegértés filozófiává válik. Ez Shusterman szómaesztétikájában is megfigyelhető, mivel az Én mindig megtestesült én (embodied Self); vagyis a szóma filozófiájában mindig kiemelt szerepet játszik. Éppen ezért – Rorty-val ellentétben – ő visszaállítja a tapasztalat és a nem fogalmi megértés központi szerepét.
Miért kapta ez a naturalista művészetfilozófia a „szómaesztetika” nevet? Egyrészt a testünk „az eszközök eszköze” (ahogyan Shusterman gyakran használja ezt az új kifejezését). Másrészt csak egy élő, élettel teli test foglalhat el ilyen központi helyet! Magyarul nem teszünk egyértelmű különbséget az élő, élettel teli test és a holttest között. A német nyelvben azonban ez a különbség egyértelmű: „der Leib” és „der Körper”. A „Leib” az élő, élettel teli testet jelenti, míg a „Körper” a fizikai értelemben vett testet. A „soma” kifejezés azonban már az ókori görög nyelvben is az élő, élettel teli testet jelentette, és Shusterman ezt az „esztétika” szóval ötvözte, így jött létre a „somaesztétika” elnevezés. Ahogyan azt „The Invention of Pragmatist Aesthetics: Genealogical Reflections on a Notion and a Name“ („A pragmatista esztétika kialakulása: genealógiai elmélkedések egy fogalomról és egy névről”) című írásából tudjuk, Shusterman volt az első pragmatista filozófus, aki – tudatosan és szándékosan – ezt a naturalista művészetfilozófiát „pragmatista esztétikának” nevezte. Dewey soha nem használta a „pragmatista esztétika” kifejezést:
Mindebből teljesen egyértelmű, hogy Shusterman tisztában van azzal, hogy a szoma egyszerre foglal helyet mind a szubjektív, mind az objektív síkon. Tisztában van továbbá saját álláspontja és Merleau-Ponty nézetei közötti különbségekkel is. (Vö. Shusterman 2008, 2. fejezet.) Azt is tudja, hogy a „kreatív önalkotás” egyszerre külső és belső folyamat (az utóbbi a propriocepcióhoz és a pszichoszomatikus jelenségekhez kapcsolódik: öröm, izgalom, stressz, depresszió stb.). Kétségtelen továbbá, hogy szómaesztétikájával tudatosan kíván hatást gyakorolni a társadalomra; éppen ezért tudatosan képviseli a demokratikus meliorizmust. Így Shusterman szómaesztétikája egy pragmatista meliorizmus, valamint egy állandó ön- és világmegértés, azaz filozófia, amely három fő részből áll. (1) Az analitikus szómaesztétika (elmélet) magyarázza testi észleléseink és gyakorlataink természetét, valamint azok szerepét a világról való tudásunkban és a világ megalkotásában. 2) A pragmatikus szómaesztetika (módszer) a szomatikus fejlődés konkrét módszereit és azok összehasonlító kritikai elemzését vizsgálja. (3) A gyakorlati szómaesztetika (gyakorlat) a szomatikus fejlődésre irányuló, fegyelmezett testi gyakorlás, ami tehát egyáltalán nem elmélet (vö. R. Shusterman, Pragmatista esztétika. 2000, 10. fejezet).
A Bloomsburynél ez év májusában megjelent könyvem tehát egyrészt egy ígéret teljesítése (megígértem Richardnak, hogy befejezem, mielőtt nyugdíjba megyek), másrészt egy tíz évnél is hosszabb barátság sajátos lenyomata, hiszen a szöveget ő sem láthatta, csak a kiadás után. Harmadrészt természetesen sokkal többet foglal magában, mint a szómaesztétika elemzését. Egy ilyen összegző, korszakot lezáró műből nem hagyhattam ki némi ontológiát, az élet értelmét, a mindennapi élet esztétikáját, és személyes emlékeket sem. De ezek maradjanak egyelőre a könyv titkai.
Mik a távolabbi terveid? Jelenik még meg saját könyved vagy fordításod?
Számos filozófiai tervem van, de még nem döntöttem el, melyik lesz a domináns.
Mit üzen egy ilyen igazi pragmatista azoknak a fiataloknak, akik most ismerkednek a filozófiával, esetleg filozófusok akarnak lenni? Érdemes belevágni?
Ahogy az ókori görög életelv fogalmaz: „Ismerd meg önmagad!” Ha valóban érdekel az emberi élet értelme, illetve a világ működése, és ezt élethivatásként akarod keresni, kutatni, akkor igen. Ha csak mellékesen, időnkét, és inkább másfajta sikerre vágysz, akkor nem.