Tarr Béláról a napokban világszerte megemlékeztek. Dicsérték a 70 évesen elhunyt korszakos művészt, az egyedülálló alkotót, a nagyhatású rendezőt. Végigvették pályájának korszakait, elemezték filmjeit, felidézték megszólalásait. Korábban itt, a Kultúrpolisz oldalon, is foglalkoztunk filmjeivel. Mégis egy barátom fogalmazta meg a legtömören, hogy miért is jó Tarr Béla filmet nézni. Bármely alkotását is nézzük, nem kell attól félni miközben nézzük, hogy a végére elszaródik. Filmjei az első filmkockától az utolsóig kiválóak. Mégis, ha ki kéne emeljek valamit, az nem egy filmje lenne, hanem a buli jelenetei. Senki más nem hozott létre ennyire erős bulizós jeleneteket, mint Tarr.
Mikor az ember szórakozik, akkor mutat a legtöbbet magából. Van, aki a társaság közepe szeret lenni, más inkább kerülné a tekinteteket, főleg ha táncra egy éppen énekelésre kerül a sor. Van akit felszabadít az elfogyasztott alkohol, mást eltompít, vagy éppen vakmerővé tesz. Olyan is akad, aki agresszívvé válik. Tarrnál pedig mikor a karakterei szórakozni mennek, akkor elképesztően hosszú jelenetekben követhetjük végig őket. Eközben szinte a színészek arcába tolja a kamerát, hogy aztán a mi képünkbe tolja mindazt, amit a kamera megmutat. Elcsépelten hangzik, hogy olyan, mintha mi is ott lennénk a szórakozók között. Egyrészt persze olyan érzés, mintha mi is ott mozognánk a szereplők között, mintha mi magunk is részei lennénk a jelenetnek. Egy ponton túl pedig az az érzése támad az embernek, hogy amit lát, az nem is egy film, hanem maga az élő valóság, amit egyszerűen csak filmre vettek, és megmutatnak nekünk. Mintha nem is egy rendező, és egy teljes stáb munkáját látnánk, hanem olyan hús és vér embereket, akik minden bajukkal, bájukkal, félelmükkel, berögződésükkel együtt megpróbálják jól érezni magukat. Másrészt viszont van egy nagy különbség a film és a valóság között. Ha a valóságban egy buliban kínosan érezzük magunkat, akkor hazamegyünk, vagy olyan dolgok történnek, amiket jobb szeretnénk nem látni, akkor másfelé fordulunk, másokkal kezdünk beszélgetni. Nem nézünk, nem figyelünk oda rá. Pont ez az, amire Tarr Bélánál esélyünk sincsen. Nem léphetünk ki a jelenetből, nem fordítjuk el a tekintetünket. Esélyünk sincs mást csinálni, mint nézni ahogy a jelenet kibomlik.
Mindent megmutat a kamera. A történetek szereplői az orrunk előtt részegednek le, ügyetlenkednek tánc közben, unatkoznak, vagy erőszakoskodnak. Izzadnak, és röhögnek. Tele szájjal történeteket mesélnek, vagy éppen zavartan toporognak. A hangulat, zene, a környezet együtt megteremti azt a közeget, amiről nem tudja az ember leveti a szemét. Minden nagyon ismerős, túlzottan ismerős, és kínos. Kínos, mert mikor a szereplők végre felszabadultak lehetnének, akkor is a saját szűk korlátai között maradnak. Ilyenek ők, és ilyenek vagyunk mindannyian. Mindennek mélyén pedig ott lappang az emberi lét hiábavalóságától, és végességének szorongató érzése.
Tarr filmjei nem könnyű darabok, de megéri rávenni magát az embernek, hogy végignézzen legalább egyet közülük. Lényegében mindegy, hogy melyikre esik választás, a lényeg, hogy előítéletek nélkül üljünk be rá, és úgy nézzük, ahogy egy filmet szokás. Nem ismertem Tarr Bélát, de talán egyetértene velem.
(A kép forrása: Euronews)
Szerző: Szász Péter