A címben szereplő jelzőket, és sok más hasonlót Záh Felicián 1330. május 15-én kelt ítéletlevelében olvashatjuk. Záh nembeli Felicián úgy a 65 év körül járhatott, mikor 1330. április 17-én Visegrádon rátört az éppen reggeliző királyi családra. A királyt. I. Károlyt a kezén sebesítette meg; a királyné egyik kezét, de legalábbis négy ujját biztosan levágta, a két királyi herceg, Lajos és András nem sebesültek meg, ám hajukba kardjával bele tudott vágni. A király kezének sérülései nem ismertek. A merényletről hírt adó ítéletlevél szerint súlyosan, a Képes krónika feljegyzése szerint könnyebben sebesült meg a királyi kéz. A merénylővel az asztalnál jelenlévő hercegi nevelők, valamint egy János nevű al-étekfogó végeztek. A király vitézei csak ezt követően tódultak be a terembe, és a már ártalmatlanná tett Felicián testét kardjaikkal szanaszét kaszabolták, a fejét is levágták.
Ez a történet széles körben ismert, ám több a kérdés körülötte, mint a válasz, amit a tudomány adni tud. Menjünk tehát sorban, és szedjük össze, amit tudunk, és nézzük meg, hogy mi az, ami nyitott kérdésként megmarad. Először is ki volt a merénylő? Felicián vezeték, vagyis pontosabban nemzetség neve napjainkban is több alakban is fel szokott bukkanni legyen szó tudományos műről, tankönyvről, vagy népszerűsítő irodalomról. Legismertebb, és leggyakrabban használt alakja a Zách hibás olvasat eredménye, és Arany János Zách Klára című balladája miatt terjedhetett el. A jelenleg legvalószínűbbnek tartott Zah, vagy Záh alakok közül én a Záh olvasatot használom.
Ki volt a merénylő?
Felicián nem volt a király régi embere, mi több sokáig Csák Máté familiárisai közé tartozott. Első ismert közelebbi családtagja nagybátyja, Jób pécsi püspök volt, akinek alakja egy meglehetősen törtető, és erőszakos emberként maradt ránk. Jób rövid bácsi, majd fehérvári prépostság után lett püspök 1252-ben, és harminc éven át meg is őrizte a hivatalát, dacára annak, hogy 1263-ban a pápa kiközösítette őt, mert ki akarta vonni a püspökségét az Esztergomi érsek joghatósága alól. István, ifjabb király kegyeit is elvesztette, mert az őrizetére bízott Ágasvárat átengedte apjának, IV. Bélának. Mindezek ellenére Jób jól tudott helyezkedni, és vissza tudott kerülni István kegyeibe, mivel 1272-ben már mosoni ispán, 1278-ban – IV. (Kun) László uralkodási idején pedig elnyeri a Baranya megyei ispáni címet, és királyi kancellár is lesz. Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy nem sokkal első ispáni kinevezése után V. István halálát követően elfoglalta a győri várat és a püspökséget, és rövid időre fogságba ejtette őt II. Ottokár cseh király.
Feliciánról kevés forrás maradt az utókorra, ám az erőszakra való hajlam, és a jó helyezkedés képessége ugyanúgy jellemezte őt is, mint nagybátyját; legalábbis a merénylet napjáig. Felicián 1265 körül születhetett, a krónika szerint a merénylet idején már éltes és deres hajú volt. Nevének első említése 1301-ből való, ekkor Pöstyénben volt fogott bíró – vagyis nem hivatalos bíró, hanem vitás felek által közösen választott döntéshozó. 1308-ban pedig már bizonyosan Csák Máté vezető emberei közé tartozott, ugyanis részt vett Gentilis bíboros és Csák Máté kékesi találkozóján, ahol is a pápai követ igyekezett Károly elismerésére rávenni a hírhedt kiskirályt.
Felicián, az oligarcha hű famíliárisaként semmiféle erőszaktól nem tartózkodott; egyházi birtokokat dúlt fel, az egyház jobbágyait gyilkolta, sanyargatta. Károly először 1315-ben próbálta Feliciánt a maga oldalára állítani, ám ekkor még sikertelenül; ám három évvel később már a király oldalán látjuk, és még a király által 1315-ben elvett birtokait is visszakapta. Mi több, Csák Máté halála után azon királyi emberek közé tartozott, akiket az uralkodó az egykori kiskirály birtokai élére állított. Nem ismert, hogy miként nyerte el a király ilyen mérvű kegyét, talán a helyismerete lehetett az, ami miatt alkalmasnak tartotta erre a feladatra Károly. 1326-ban még várnagyi címet is kapott. Igazi udvari ember lett. Lánya, Klára a királyné egyik udvarhölgye lett, és fia is az udvarba került. Arról, hogy miként látta el a rábízott feladatokat, vagy, hogy miként tudta kordában tartani heves természetét az új viszonyok között az ítéletlevél sorai tudósítanak. „De minél inkább méltóságcímekkel pártfogolta őt a királyi felség önzetlen kedvezésből, ő a gaztetteknek annál borzasztóbb, dühödt kegyetlenségű és esztelen fajtáira vetemedett; a megbecsülő szeretet minél inkább a földi boldogulás jutalmával nyújtott elismerést neki, ő annál inkább ártatlanok vérének ontásában és rettenetes meggyilkolásában találta örömét.”
Az okok
Megmondani ugyan nem tudjuk, hogy valóban úgy volt-e, ahogy az ítéletlevél fogalmaz, azonban gyanítható, hogy inkább korábbi tetteit hányták a merénylő szemére; mégpedig azért, hogy megadják az okát merényletnek. Tudjuk ugyanis, hogy várnagyi méltóságát alig két év után elveszítette. Az ítéletlevél ezt lényegében gaztettei miatti büntetésének állítja be; „túlkapásait – mindezt már nem tűrhetvén tovább, azzal igyekezett (a király) megzabolázni őt, hogy megfosztotta tisztségeitől, s nem pedig a bűnének súlya szerint kijáró fővesztési ítélettel lakoltatta, amelyre pedig ő nem is egyszeresen lett volna méltó”; a merényletet pedig Záh Felicián bosszújának az őt ért büntetés miatt; „egyedül csak méltóságának elvételére gondolván csalfa rókaravaszsággal lépett be a királyi házba … kivont kardot suhogtatva természetes urának és a királynőnek a vérével mosta le magát.”
A helyzet azonban az, hogy két év telt el a várnagyi tisztségtől való megfosztás és a merénylet között. Ennyi ideig forralta volna a tervét az őszhajú merénylő? Nem tudjuk, ugyanakkor nincsen kizárva, ahogyan az sem, hogy egy nagyobb összeesküvésről lehetett szó. Erre néhány későbbi oklevélből lehet következtetni. Egy, a merénylet-kísérlet után nem sokkal, 1331-ben keletkezett adománylevél a következőképpen tudósít. „ „Bors fiainak elmondhatatlan hűtlensége miatt, mivel ők vérünk kiontásában, szeretett hitvesünk, a királyasszony kezének megcsonkításában, amelyet a Záh nembeli Záh fia Felicián, az ő átkozott emlékezetű rokonuk kígyómérgének sürgető gonoszságával, amelyről semmiféle kellemes dolgot nem tudunk elmondani, hajtott végre, ebben ők részt vettek, és mivel ahogy fentebb mondtuk Borsnak ezen fiai közbűntény vádjában bűnösnek találtattak, akasztófán haltak meg királyságunk prelátusainak és báróinak döntése alapján” Ezen Bors-fiak egyike, Kopaj, Záh Felicián sógora volt. Egy másik, immár Nagy Lajos idejéből való 1344-ben keletkezett oklevél szintén Bors fiaitól elvett földek adományozásról szól, ahol is az oklevél ekként fogalmaz a korábbi birtokosokról; „királyságunk prelátusai, bárói, nemesei és előkelői a fennmondott időben árulókká (in fedeles publicos) nyilvánították őket és birtokaik királyi kezeinkhez kerültek „. Egy 1341 április 1-én kelt oklevél egyenesen összeesküvésnek, coniuratet nevezi Felicián tettét.
Összeesküvés volt-e?
Az ítéletlevél is tesz említést arra, hogy esetleg lehettek segítői a merénylőnek, bár bizonyosat nem állít. „hogy fővesztés büntetésével lakoljanak és veszítsék el a fentiek szerint összes birtokukat, akikről tényszerűen beigazolódik, hogy segítői, tanácsolói, előmozdítói,avagy bármilyen formában is részesei voltak az előadott kárhozatos merényletnek”
Tudhatott még a tervezett merényletről Felicián fia is, esetleg mások is, egy szűk kör azok közül, akik egykor Csák Máté emberei voltak. Biztosat nem tudunk, azonban az ítéletlevélben, annak megfogalmazói azt javasolják a királynak, hogy „a gonosztevő s az általános megbélyegzés szégyenfoltjával éktelenkedő személyeket, az uraik iránt köztudottan hűtleneket, a tudvalevőleg zavarkeltőket, illetőleg gyilkosokat, azokat, akik a könyörtelen és irtóztató kegyetlenség magabiztosságával követnek el kielégíthetetlenül és embertelenül förtelmes vétkeket, a templomok kirablóit és felégetőit, a közönséges rablókat és az ártatlan vér kiontóit távolítsák el mind, és zárják ki a királyi felség udvarából.” Ez a megfogalmazás lényegében azokra az egykori kiskirályok főbb familiárisaira, különösképpen Csák Máté híveire vonatkozik, akik oldalt váltva a király hűségére tértek. Ha volt is összeesküvés, nem tudjuk, hogy miért csak Felicián vállalkozott a kétség kívül öngyilkos akcióra. Azt sem tudjuk, hogy mi volt, ha volt távolabbi célja a merényletnek, ha sikerül megölni az uralkodói családot.
Létezik azonban egy olyan elmélet is, ami pontos okát adja Felicián vakmerő tettének. Eszerint Erzsébet királyné cselszövéssel kiszolgáltatta udvarhölgyét, Záh Klárát a magyar királyi udvarban tartózkodó fivérének, Kázmér lengyel hercegnek. Mikor ez Felicián tudomására jutott, hirtelen támadt haragjában rontott a királyra és családjára. Habár ezt a verziót tarthatnánk pusztán mendemondának, ami a rendkívüli esemény után lábra kapott, azonban érdemes rátekinteni Felicián gyerekeinek sorsára. Fiát a krónika szerint ló farkához kötve vonszolták halálra, majd holttestét kutyákkal marcangoltatták szét. Sebe nevű lányát lefejezték. Kisebbik lányának, az említett Klárának még fivérénél is megalázóbb és gyötrelmesebb halál jutott. Orrát és ajkait levágták, hogy kilátszottak a fogai. Kezeiről levágták nyolc ujját, csak a hüvelykujjait hagyták meg. A csonkítások után lóra ültették és több városba is elhurcolták, ahol azt kellett kiáltoznia, hogy „Mindörökké így lakoljon az, aki hűtlen a királyhoz!” A Klárát ért különlegesen kegyetlen bánásmód – a máskülönben nem jellemző csonkolásos büntetés – azt sugallja, hogy több köze lehetett a merénylethez annál a ténynél, hogy a merénylő lánya volt. De persze ezt sem tudjuk meg már soha.
A helyszín
Mégis hol lehetett a merénylet helyszíne? Károly 1323-ban tette a székhelyét Visegrádba. A királyi család meglepően szerény körülmények közé költözhetett. Az első királyi lakhely egy városi épület lehetett helye ma már pontosan nem azonosítható, de több lehetséges helyszín is felmerül. Lehetett a később felépült palota térségében, de állhatott a vártól távolabb a magyar városban, a mai település központ környékén. Egy azonban valószínű, hogy városi környezetben állt, más házakkal körülvéve. A méreteiről sincsenek pontos adataink, azonban a feltárt nemesi kúriák 30X15 m, 30X10 m, 20X15 m, 20X10 m alapterületűek lehettek. Kőből épült, többhelyiséges épületek voltak faragott kövekkel dísztett nyílásokkal. Lehetett emeletük, pincéjük. Valószínűleg Károly egy hasonló, de a nagyobb fajta házban lalkhatott Feleségével, és fiaival. A merényletre is itt került sor.
Hogyan tudott Felicián ellenállás nélkül az uralkodó közelébe jutni karddal, miért nem állították meg a bejáratnál a király vitézei? Mivel a később felépült palota sem volt alkalmas arra, hogy minden udvari ember egy helyen lakjon, ezért kialakult az a szokás, hogy az udvari főméltóságok saját házat vettek a városban. Visegrádon való tartózkodásuk idején nem pusztán ott laktak, de ott is dolgoztak, ott tartották a hivatalukat. Így lényegében ha egymással akartak beszélni, akkor arra a legalkalmasabb mód az volt, ha átmentek egymáshoz. Ez volt a helyzet a királlyal is. Az országos méltóságok, és más, rangos udvari emberek bejárhattak a királyhoz. Őket pedig a királyi vitézek ismerték, és nem tartóztatták föl, még ha a király éppen a családjával reggelizett is.
Fontos tudni hozzá, hogy nem az 1330-as volt az egyetlen merénylet-kísérlet I. Károly ellen; viszont ez volt az utolsó. 1316-1317-ben két alkalommal biztosan megkísérelték megölni Károlyt. Petenye fia Péter először, a Zemplén megyei Patak mellett személyesen próbálkozott, másodszorra Temesváron már orgyilkost küldött a király ellen. Károlyt egy testvérpár, Miklós és Fülöp nyíllal akarta megölni abban az időben, amikor Károly Temesváron tartotta székhelyét; ez a kísérlet is 1323 előtt történhetett. Ezt a testvérpárt száműzetéssel büntette a király. A visegrádi esetet követő fékevesztett vérbosszú a magyar király nemzetközi tekintélyén is foltot ejtett, hiszen a kor mércéjével is indokolatlan mészárlásnak tűnt a bosszú, amiben ártatlan emberek sokasága lelhette halálát. Az ítéletlevél a magyar okleveles források egyedi, különleges darabja, ezért érdemes jobban megismerni.
A középkori okleveleket úgynevezett formulás könyvek felhasználásával írták. Nem szabadon fogalmazott írások, hanem a jogi formának megfelelő alakba öntött fogalmazványok voltak. Záh Felicián ítéletlevele nem követi az ismert és alkalmazott formulákat, valamint bővelkedik az egyedülálló retorikai alakzatokban, bonyolult, összetett mondatokban; mely tulajdonságok szintén nem jellemzik a korabeli okleveleinket. Ugyanakkor mégsem teljesen előzmények nélküli a szöveg. A Felicián megjelölésére használt kifejezések, mint a a „pokol kútjából előtörő vadállat”, „démonok követője”, vagy éppen a „gonosz szándékú” a korábbi években is gyakran feltűntek, kifejezetten Csák Mátéra alkalmazták őket. De nézzük végig ezt a tajtékzó, és erőszakban tobzódó, már-már őrült szöveget.
Az ítéletlevél
Az okelevelek az oklevelek kiadójának megnevezésével szoktak kezdődni, ez az intitulatio. Az oklevelet kiadhatta a király, valamely országnagy, hiteles hely, vagy más. Az ítéletlevél kiadójaként „A Pannon Királyság egész nemességének közössége” van megjelölve. Vagyis a királytól kezdve minden birtokost egyetemlegesen az ítélet meghozójának tekint. Az országnagyok, azért a biztonság kedvéért magukat felsorolják itt, és mint látni fogjuk majd még egyszer az oklevél későbbi részében. A „Pannon Királyság” formulát sem használták más hazai oklevelekben Magyarország megnevezésére. Valószínűleg ezzel az antikizáló kifejezéssel az oklevél szavainak kívántak nagyobb súlyt adni.
Ezt követően az ítéletlevél elmeséli, hogy Károly király előtt milyen szörnyű, és nyomorúságos állapotban volt az ország, ám a királynak köszönhetően az „megszabadult a zsarnokságra vágyók főhatalmától és erőszakoskodásától”. Károly uralma alatt Magyarország „a királyságoknak valamiféle királynője” lett, a nép pedig „királyával – a szabadulást ünneplő zeneszóval ujjongva a béke bő áldásának és a régóhajtott nyugalom szépségének örvendezhetnék, s élvezhetné jó állapotában közös örömét”. Ám ebbe az idillbe rondított bele Felicián, aki az oklevél megfogalmazói szerint nem volt más, mint „a gyalázatosságnak e kiburjánzó gyuladéka, az ország lakosságának romlott hitű mocska, a köznép köpedelme, a mennyország viszolyogtatója, az erény útjának gyászos kardja és a világ szégyenfoltja”.
Felicián hosszas gyalázása után az ítélevél dagályos kitérő mondatokkal kísérve ismerteti, hogy mi lehetett Felicián motivációja, és elmeséli a merényletet. Ami érdekesség itt, hogy Felicián és fia halálát némileg másként írja le, mint a krónika; „felnevelt fiával együtt szörnyű fegyvercsapások alatt legott megölték előbb, majd azután utolsó porcikájáig felfalatták a kutyákkal, amelyek őrjöngésétől fertőződve a hajlékony józan értelem ebek tomboló veszettségébe fordult benne.” Ezek után pedig az ítélet meghozatalára tér rá az oklevél, de nem egészen az olyan módon, ahogyan azt várnánk. Károly király úgy tűnik, hogy nem volt híján a színészi képességeknek, és értett ahhoz, hogy félelmet keltsen a saját embereiben, és hogy az elkövetni kívánt szörnyű vérengzésben mindannyiukat bűnrészessé tegye.
A szöveg ugyanis világossá teszi, hogy a királynak „elnyert kormányzati hatalma folytán neki jog szerinti lehetősége a megtorlás kardjával nemcsak a saját, hanem a mások sérelmeit is megbosszulni az elkövetett vétkek súlya szerint”; ő azonban nem eszerint járt el, hanem „jogszolgáltatás útján követelt magának méltányos elégtételt.” Micsoda törvénytisztelő, jogkövető uralkodó volt a mi Károly Róbertünk, mondhatnánk.
Csakhogy a merénylő, és a fia halottak voltak, a király mégis további bosszút követelt, no meg elrettentő példát szeretett volna mutatni, nehogy bárki más az életére kívánjon törni. Úgyhogy per gyanánt előadott egy látványos színjátékot; „szavakban feltárta előttünk – királyságának valamennyi nemese, bárója és előkelője előtt – a felségsértés kárhozatos bűnének elszenvedett sérelmét, amikor személyesen maga megjelent körünkben, egyszersmind megmutatta sérült jobbkezét azzal a borzasztó sebbel, amelyet viszonzásul kapott már taglalt, a király úr által e Feliciánnak nyújtott jótéteményekért, továbbá megmutatta saját, valamint királyné úrasszonyunknak, illetve fentebb írt két fiúknak a ruháit a kiontott szent vérrel úgy elborítva, hogy ahhoz csak a féktelen vízáradat fogható, bemutatta ezenkívül a királyné úrasszony négy ujját és fiaik hajfürtjeit, amelyeket Felicián kardja vágott le mind.”
A királyné levágott ujjainak mutogatása talán még a korabeli jó ízlés határait is átlépte; kétség kívül sokkolni igyekezett a jelen levő országnagyokat, akik meg is hozták az ítéletet azzal az indoklással, hogy „nehogy a fenti gyalázat bármiféle bélyege árnyékot vessen az országra és miránk, s nehogy nevezett természetes urunk vére ontásának rettentő és istentelen bűnén egész országa sírva bánkódjék, meg nehogy a hűségében kivételes magyar nemzet jó hírét szégyenfolt csúfítsa el, de annak elkerülésé ért is, hogy eme Boldogtalannak az állatias vadsága, a háborodottság rontó rozsdája az őszinte hűség kegyelmében tündöklőket megromlassza, nehogy az idők folyamán valaha mások is, ha egy feddeni akaró kar elutasította őket, az erőszak hasonló gyalázatával szentségtörő módon merénylő kezet emeljenek természetes és szentelt olajjal felkent uruk ellen”
Az ítélet pedig „elvetemült bűnének gyökeres kitépése és kiirtása végett vele szemben, továbbá fiaival, lányaival, nemzetségével, fiú-és lányunokáival, valamint a hozzá bármilyen rokonsági fokon kapcsolódókkal szemben büntetésül” született meg. Ennek értelmében „minden nemzetségéhez tartozó ember, akit csak rokoni kapocs fűz harmadíziglen hozzá, kegyetlen halálbüntetéssel lakoljon. Felicián nőtestvéreinek fiai és leányai, valamint tulajdon lányainak leszármazottai ugyancsak halálos ítélet büntetését viseljék. A nevezett Felicián leányait hitvesül vevőknek a testvérei és közeli rokonai kizáratván a királyi udvarból maradjanak meg békében a maguk tulajdonában büntetlenül, de a királyi udvarba belépni soha semmi szín alatt, még a királyi felség, avagy a bárók hívéül szegődve se merészeljenek. … A szóban forgó Záh nemzetségnek a többi, a harmadik rokoni foknál távolabb eredő tagját vessék örökös szolgaságra a királyi felség rendelkezése alapján, míg minden, a fentiekben fővesztésre ítéltnek és örökös szolgaságba taszítottnak a birtokai mindörökre királyi kézre szállanak.”
Ám itt még nem álltak meg az ítélet megfogalmazói. Konkrét rendelkezéseket is hoztak azért, hogy felkutathassák az összes Záh nemzetségbe tartozó személyt. Ez már szinte hajtóvadászat; bármely későbbi diktátor megirigyelhetné a módszerességet, amivel megtalálni tervezték ezeket a rokonokat, hogy megöljék őket. „Mindazonáltal pedig, hogy e nemzetség tagjait az országban mindenütt képesek legyenek felkutatni és finomabb úton-módon is kinyomozni, a királyság határain belül minden egyes megyében tartsanak a megyés ispánok, a szolgabírák és az összes megye nemesei kikiáltással általános gyűlést, és ha ott szorgos vizsgálódással olyanokat találnak, akik a megbüntetett Felicián mondott nemzetségének vele első-, másod-, illetőleg harmad fokon rokon tagjai, ezeket a megyebeliek küldjék el a király úrhoz az ő udvarába, hogy a fentebb írott büntetéssel meglakoljanak, összes javaikat és birtokaikat pedig hasonlóan csatolják örök szilárdsággal a király őkegyelmességének kezéhez.”
Végül a szöveg rátér Felicián azon lehetséges segítőire, akik nem tagjai a nemzetségnek. Habár nincsen tudomásunk, hogy ilyen összeeesküvő nyomára akadtak volna, ám természetesen az ő büntetésük is fő és birtokvesztés „míg a szóban forgó gonosztevők feljelentőinek kiléte az elhallgatás leple alatt marad.”
Úgy tűnik, hogy Záh Felicián gyilkos szándékú vakmerő tettével beírta tettével magát a magyar történelem lapjaira, de Károly király is elérte azt, hogy élete hátralevő 12 évében már senki nem próbált az életére törni. A sors furcsa fintoraként viszont fiatalabb fia, András alig egy évvel apja halála után Aversában merénylet áldozata lett, amely gyilkosságot a reggeliző asztalnál szintén jelen levő Lajos, már mint magyar király igyekezett véresen megtorolni.
Szász Péter