A 48-as honvédegyletek a dualizmus kori magyar társadalom egyik legjelentősebb veteránszervezeti hálózatát alkották, amely egyszerre töltött be szociális, emlékezetpolitikai és részben politikai szerepet. A mozgalom gyökerei az 1860-as politikai enyhülés időszakára nyúlnak vissza. Az 1850-es évek neoabszolutista rendszerében az egykori honvédek hosszú ideig nem vállalhatták nyíltan 48-as múltjukat. Az 1860. októberi diploma után azonban lehetőség nyílt arra, hogy ismét szervezkedjenek és közösségként lépjenek fel. Ennek eredményeként 1860 decemberében megindultak az első honvédegyletek megszervezésére irányuló kezdeményezések, amelyek elsősorban bajtársi és segélyező céllal alakultak meg. A szervezkedéseket ugyanakkor a bécsi kormányzat nem véletlenül figyelte bizalmatlanul, mivel a honvédegyletek részben az emigráció számára gyűjtötték – a segélyezés mögé bújtatva – a hadra fogható veteránokat is.
A szervezetek működése azonban rövid életűnek bizonyult, mivel 1861-ben a politikai viszonyok változása következtében a hatóságok betiltották a honvédegyleteket. Az egykori szabadságharcosok szervezett fellépését továbbra is bizalmatlanul figyelte a bécsi kormányzat, amit részben az emigrációval fenntartott kapcsolatok is magyaráztak. A honvédegyletek újjászervezésére végül a kiegyezést követően került sor. Ekkor ismét fel lehetett vállalni a 48-as mundért és a honvédmúltat, jóllehet az uralkodó személye miatt ez továbbra is érzékeny kérdés maradt. Az 1867 után létrejövő Magyar Királyi Honvédség új keretek közé helyezte a veteránmozgalmat. Az egykori 48-as honvédek aktívan részt vettek az új honvédség megszervezésében, és közülük többen katonai pályájukat is folytatták. A honvédegyletek legfontosabb feladatai közé tartozott a honvédek, valamint az özvegyek és árvák segélyezése, a Honvédmenház támogatása, az egykori szabadságharcosok érdekképviselete és az álhonvédek kiszűrése. Emellett jelentős politikai és emlékezetpolitikai szerepet is betöltöttek: rendszeresen részt vettek országos és helyi megemlékezéseken, valamint aktívan ápolták az 1848–1849-es szabadságharc kultuszát. Ez az 1880-as és 1890-es évekre a dualizmus egyik legjelentősebb társadalmi mozgalmává vált.
A korszakban mintegy 88–90 honvédegylet működött Magyarországon. 1868-ban körülbelül 41 000 igazolt 48-as honvédet tartottak számon, míg 1891-ben még mintegy 30 000 veterán élt az országban. A századfordulóra számuk nagyjából 10 000 főre csökkent. A honvédegyletek szervezeti rendszere hierarchikus felépítésű volt: az Országos Honvédegylet mellett megyei, kerületi, székhelyi és városi szervezetek működtek. A legnagyobb egyesületek fénykorukban – különösen a Budapesti Honvédegylet és a Rika menti Honvédegylet – több ezer tagot tömörítettek.
A tagság feltétele az igazolt honvédmúlt és az erkölcsi fedhetetlenség volt. A jelentkezőknek különféle dokumentumokkal, tiszti kinevezésekkel, korabeli közlönyökkel vagy két igazolt honvéd tanúságtételével kellett bizonyítaniuk részvételüket a szabadságharcban. A honvédegyletek működését részletes alapszabályok és szigorú igazolási eljárások szabályozták.
A honvédegyletek működésének egyik legfontosabb eleme az 1848–1849-es szabadságharc emlékezetének ápolása volt. A szervezetek rendszeresen és testületileg részt vettek a nemzeti ünnepeken – különösen március 15-én, május 21-én és október 6-án –, valamint jelen voltak országos és helyi megemlékezéseken, emlékműavatásokon. Jelentős szerepet vállaltak honvédsírok gondozásában, emléktáblák és emlékművek állításában is. A honvédegyletek identitását erős Kossuth-kultusz határozta meg, miközben az 1848-as közös múlt biztosította a tagság összetartozását. A dualizmus kori magyar társadalomban a honvédegyletek egyszerre működtek veteránszervezetként, segélyező egyesületként és a 48-as történelmi emlékezet legfontosabb őrzőiként.
(A Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezetősége a Honvédmenház veteránjaival )
A közel 64 éves honvédegyleti mozgalom és a 48-as Országos Honvédegylet működésének egyik utolsó ismert dokumentuma került elő a Hadtörténeti Levéltárból: egy 1923. június 20-án készült összeírás az „1848–49-iki honvédek”-ről. A névsor szerint ekkor még 34 igazolt honvédet tartottak nyilván, közülük azonban csak 23 főt nevesítettek. A dokumentum különösen értékes, hiszen az Országos Honvédegylet már a végóráit élte: a szervezet 1924-ben megszűnt. A lista így tulajdonképpen az utolsó 48-as nemzedék egyik végső, önmaguk által készített nyilvántartása.
A 48-as honvédigazolási eljárás az 1910-es és 1920-as évekre már komoly problémákkal küzdött. Igazolt honvédnak az számított, aki hiteles iratokkal tudta bizonyítani szabadságharcos múltját, vagy két már igazolt bajtárs tanúsította szolgálatát. Az idős veteránállomány fogyásával azonban egyre nehezebbé vált a valódi szolgálatok ellenőrzése.
Tisztek
- Thaisz Péter — hadnagy — háztulajdonos — Budapest — 92 éves — Országos Honvédegylet elnöke
• Kozma Zsombor — főhadnagy — községi bíró — 99 éves — bizottsági tag
• Fadgyas Bálint — főhadnagy — Sepsiszentgyörgy — 101 éves
Altisztek
- Schiffer Ferenc — igazgató, őrmester — 96 éves — bizottsági tag
• Batka Gáspár — tizedes — Kecskemét — 101 éves — bizottsági tag
• Gleichweit Vince — őrmester — Budapest II., Batthyány tér 3. — 93 éves
• Rácz István — őrmester — Budapest IV., Népszálloda — 100 éves
• Modra József — közvitéz — Honvédmenház — 95 éves
• Nádasy József — nyugalmazott őrmester — Sarud (Heves vm.)
• Fluck Gusztáv — pénzügyi igazgató, őrjáratvezető altiszt — Albertirsa (Pest vm.) — 91 éves — bizottsági tag
• Jurátovich József — szabó, tizedes — Dávod (Bács vm.) — 94 éves
• dr. Kerenyi Pál — őrmester — nyugalmazott megyei főorvos — Veszprém — 94 éves
• Vajdafy Gusztáv — tizedes — nyugalmazott tisztviselő — Budapest IV., Alföldi utca 16.
• Literáti Bányai Károly — nyugalmazott közjegyző — Néma (Szolnok vm.) — 92 éves
Közvitézek és honvédek
- Csutor Sándor — erdőőr és tanácsnok — Budapest V., Ákos utca 14.
• Papp István — közvitéz — Slavonia, Gredina puszta — 91 éves
• Lebó István — Honvédmenház — 93 éves
• Széll Ambrus — szegedi honvéd — Algyő (Csongrád vm.) — 94 éves
• Erős Ferenc — Kaposvár, Hunyadi tér 24. — 93 éves — később bizonyítottan álhonvéd
• Hollecsek Pál — nyugalmazott szegényházi gondnok — Kassa, Dohány utca 25. — 90 éves
• Endrizsál György — ácsmester — Kassa, Klobusiczky utca 9. — 95 éves
Galambos András az Országos Honvédegylet jegyzőjeként szintén azonosítható.
Lakhelyek szerinti összesítés
Budapest — 9 fő
Kassa — 2 fő
Honvédmenház — 2 fő
1–1 fő:
Algyő, Sarud, Veszprém, Néma, Kaposvár, Sepsiszentgyörgy, Dávod, Gredina puszta.
2 fő lakhelye ismeretlen.
Határon túl élők (1923-ban)
Csehszlovákia — 2 fő
Szerb–Horvát–Szlovén Királyság — 2 fő
Románia — 1 fő
A név szerint ismert honvédek közül tehát legalább öt fő már az utódállamok területén élt. Ez jól mutatja, hogy az utolsó 48-as nemzedék emlékezete Trianon után több ország területére szakadt szét.
A különböző honvédösszeírások ugyanakkor nemcsak adminisztratív nyilvántartások voltak, hanem jól érzékeltetik az „utolsó honvédek” körüli bizonytalanságokat és az ellenőrzés nehézségeit is.
A későbbi honvédelmi minisztériumi összeírások ugyanakkor már több ponton eltértek az 1923-as honvédegyletei nyilvántartástól. Az 1926–1927-ben készült honvédelmi minisztériumi utolsó honvédösszeírásban tíz veterán neve szerepelt: Khun Jakab közhonvéd (Mátészalka, 106 éves), Konkoly István közhonvéd (Ócsa, 103 éves), Fluck Gusztáv tizedes (100 éves), Lebó István közhonvéd (Pest, 95 éves), Batka Gáspár közhuszár (Kecskemét, 103 éves), Lirik Lipót tizedes (Isaszeg, 98 éves), Nyiri János közhonvéd (Dévaványa, 96 éves), Khun Péter közhonvéd (Nagyszakács, 98 éves), Szabó Gábor közhonvéd (Szarvas, 100 éves) és Szőke István (Szécsény, 95 éves). Közülük azonban mindössze három név — Lebó István, Batka Gáspár és Fluck Gusztáv — szerepelt az 1923-as honvédegyletei összeírásban is.
(Lebó István, a hivatalosan utolsó 48-as honvéd)
Feltűnő ugyanakkor, hogy az 1923-as listán még szereplő Hollecsek Pál és Rácz István neve már hiányzik a későbbi kimutatásból. Ez részben az utódállamokba került veteránok nyilvántartásának nehézségeivel, részben az összeírás pontatlanságaival magyarázható. Mindez jól érzékelteti, hogy az utolsó 48-as honvédek összeírása korántsem volt egyszerű feladat; a nyilvántartásokban számos pontatlanság és adminisztratív hiányosság figyelhető meg.
Az összeírások pontatlanságai és az idős veteránállomány fogyása fokozatosan megnehezítették a honvédmúlt hiteles ellenőrzését. Ez különösen kedvezett az álhonvédek megjelenésének is.
Az ellenőrzési nehézségek az álhonvédek kérdésében is megmutatkoztak. A korszak egyik legismertebb álhonvédje Erős Ferenc volt, aki Kaposvár „utolsó 48-as honvédjaként” szerepelt nyilvánosan, és élvezte a veteránstátusszal járó kedvezményeket és nyilvánosságot. Egy újságíró azonban később kiderítette, hogy Erős Ferenc valójában 1853-ban született, így aligha szolgálhatott 1848–49-ben a szabadságharc honvédseregében.
Külön érdekesség, hogy Szabó Gábor szintén álhonvédnek bizonyult, amire Szilágyi Sándor kutatásai világítottak rá. A vizsgálatok szerint születési éve már a világosi fegyverletételt követő időszakra esett, így ténylegesen nem szolgálhatott az 1848–1849-es szabadságharc honvédseregében. Az eset jól mutatja, hogy az utolsó honvédösszeírások során a hatóságok és veteránszervezetek egyre nehezebben tudták ellenőrizni az idős jelentkezők szolgálati múltját, különösen az eredeti iratok és hiteles tanúk fogyatkozásával.
Külön figyelmet érdemel Rácz István budapesti lakhelye, ahol a „Népszálloda” szerepel. Ez nem pusztán címadat, hanem az utolsó honvédek egy részének szociális helyzetéről is árulkodik. Az olcsó fővárosi tömegszállások világa ekkor már sok idős veterán számára jelentette az utolsó menedéket. Rácz István ráadásul 1928-ban hunyt el, vagyis Lebó István kortárs túlélői közé tartozott.
Hollecsek Pál és az „utolsó honvéd” kérdése
Az „utolsó honvéd” kérdése különösen érzékeny emlékezetpolitikai problémává vált a két világháború közötti időszakban. A hivatalos nyilvántartások és a sajtó által közölt adatok ugyanis több esetben is eltértek egymástól.
A hivatalosan utolsó honvédként kezelt Lebó István esete azonban korántsem tekinthető egyértelműnek. Külön érdekesség, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén felravatalozott és a Fiumei úti Sírkertben katonai tiszteletadással eltemetett Lebó Istvánt — akit a Honvédelmi Minisztérium az utolsó 48-as honvédként ismert el, illetve aki a Honvédmenház utolsó 48-as lakója is volt — a lista tanúsága szerint bizonyíthatóan túlélte kassai bajtársa, Hollecsek Pál. Hollecsek 1930. június 21-én hunyt el Kassán, ahol szülővárosa díszsírhelyet biztosított számára, temetésén pedig jelentős számú gyászoló vett részt.
Hollecsek helyzete különösen érdekes, hiszen a trianoni békeszerződést követően kassai lakosként határon túlra került. Esete ráadásul az egyik legjobban dokumentált késői honvédigazolás: elöljárója, Cornides Lajos már 1867-ben igazolta honvédmúltját, ennek másolatát pedig Hollecsek később be is tudta mutatni. Az eredeti dokumentumot állítása szerint a Nemzeti Múzeumba adta be, ennek nyomát azonban egyelőre nem sikerült megtalálni.
Az „utolsó honvéd” személye így fokozatosan történeti és emlékezetpolitikai kérdéssé vált. Lebó István halálát követően legalább 25 potenciális „utolsó 48-as honvéd” bukkant fel a korabeli sajtóban. A digitalizált sajtóanyagok bővülésével további esetek előkerülése sem zárható ki. Egyes esetekben a honvédmúlt valószínűsíthető vagy dokumentálható, máshol személyi anyagok is előkerültek, ugyanakkor a legtöbb esetben az újságcikkek önmagukban nem szolgáltatnak elegendő bizonyítékot.
A forráskritika ezért különösen fontos. Sok korabeli interjú és visszaemlékezés inkább a legendaképző emlékezet világát idézi: gyakran visszatérő elem, hogy az illető személyesen találkozott Kossuthtal, Görgeivel, Bemmel, Petőfivel vagy valamelyik aradi vértanú alatt szolgált. Több esetben azonban az életkor, a hadszínterek vagy a csaták kronológiája sem állja meg a helyét.
„Ki volt ő? Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsóként távozván el a földről, miután több mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piroszsinóros kávébarna atilláját és nyomta fejébe kék katonasapkáját. Ki lesz ő?” — írta Krúdy Gyula.
Mindez arra utal, hogy az „utolsó honvéd” alakja a két világháború közötti Magyarországon fokozatosan történeti, sajtópolitikai és emlékezetpolitikai szimbólummá vált.
A kérdésre azonban minden kétséget kizáró választ ma sem adhatunk. A kutatás jelenlegi állása alapján több olyan veterán is ismert, aki bizonyíthatóan túlélte a hivatalosan „utolsó honvédként” eltemetett Lebó Istvánt. Közéjük tartozott Fischl József, Khun Jakab, Szőke István, Mráz Mihály, Krausz Adolf, Hollecsek Pál és Geszti Mihály is. Mindez jól mutatja, hogy az „utolsó 48-as honvéd” személye nem kizárólag történeti, hanem emlékezetpolitikai és nyilvánosságtörténeti kérdés is volt egyben.
Kiegészítésként megemlíthető, hogy Job Ferencről a Szentesi Újság még 1942 januárjában is azt állította, hogy személyében hunyt el az utolsó 48-as honvéd. A jelenlegi kutatások alapján azonban ez az állítás nem bizonyítható minden kétséget kizáróan, ezért személyével kapcsolatban indokolt a forráskritikus és szkeptikus megközelítés.
Külön érdekesség az is, hogy Aggházy Kamilnak és az akkor még fiatal M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumnak aktív kapcsolata volt a kihalófélben lévő Országos Honvédegylettel és a Honvédmenház veteránjaival is. Valószínűsíthető, hogy a múzeum vezetésének kérésére készült el ez az összeírás még a Honvédegylet megszűnése előtt.
A trianoni békeszerződést követően a magyar társadalomban különösen felértékelődött a történeti kontinuitás és a nemzeti múlt reprezentációjának szerepe. Ebben a folyamatban a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiemelkedő emlékezetpolitikai központtá vált. Az 1920-as Honvéd Emlékünnep megszervezése, a budapesti 48-as honvédsírok megkoszorúzása, valamint a történelmi családok és veteránok bevonása egyaránt azt szolgálta, hogy a szabadságharc és az utolsó élő honvédek emlékezete a társadalmi emlékezet élő részévé váljon.
Az intézmény különös figyelmet fordított az utolsó élő 48-as honvédek összeírására és emlékezetük dokumentálására is. A Hadtörténeti Múzeum munkatársai részt vettek a szabadságharc veteránjainak adatgyűjtésében, valamint a honvédsírok nyilvántartásában és dokumentálásában. Különösen fontos szerepet játszottak a tabáni temető felszámolásának időszakában, amikor igyekeztek megmenteni és nyilvántartásba venni a még feltárható honvédsírokat és emlékanyagokat.
A névsor később — az Országos Honvédegylet jelentős iratanyagával együtt — a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum birtokába került. Az iratanyag megőrzésében és rendezésében szerepet játszott az 1926-os badeni levéltári egyezmény időszakában felerősödő magyar levéltári és hadtörténeti forrásmentő tevékenység is, amely kiemelt figyelmet fordított a történeti Magyarország katonai múltjának dokumentumaira. Mindez jól mutatja, hogy az 1918-ban létrehozott intézmény már működésének kezdetén fontos háttérmunkát végzett: ekkoriban számos 48-as relikvia, irategyüttes és veteránemlék került a múzeum és a levéltár gyűjteményébe.
A dokumentum így nemcsak névsor, hanem az utolsó 48-as generáció egyik legfontosabb fennmaradt pillanatképe, valamint a 48-as veteránemlékezet késői szervezett korszakának kiemelkedő forrása is.
A névsor így nem csupán az utolsó 48-as veteránok összeírása, hanem annak lenyomata is, miként alakult át a szabadságharc élő emlékezete történeti és nemzeti emlékezetté a 20. század első harmadára.
Szerző: Ress-Wimmer Zoltán
Fotók: Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a szerző saját fotója.