Frank Capra, 1939.
Mi lenne, ha egyszerű, becsületes ember politikussá válna? Ha beküldenék az ország házába, ahol -úgy reméljük- szorgos és becsületes honatyák intézik az ország sorsát?
Ugye nem az derülne ki, hogy az ország háza egy farkasverem, a „honatyák” pedig cinikus, sokat próbált csibészek? Ugye nem?
Frank Capra, a nagy idealista, feltette a kérdést.
Filmjében szó szerint egy cserkészt küldenek a Capitoliumba, hogy szenátor legyen.
Jefferson Smith afféle „Kovács János”, csak azzal a különbséggel, hogy olyan mintha mondjuk „Kossuth Kovács Lajos” lenne a neve. Egy átlagember. Sikeres cserkész (boy ranger) vezető, akit bálványoznak a srácai. Patrióta és idealista, aki a szabadság és Amerika szeretetéről zeng a rábízott gyerekeknek a természetet járva. A természetben otthon is érzi magát.
Washington nem az ő világa.
Mégis, az államának kormányzója, Hubert „Happy” Hopper, (Guy Kibbee) megválasztja szenátornak. Ugyanis épp elhunyt egy szenátor, és úgy vélik egy egyszerű srác jól elüldögél majd ott gombnyomogatóként.
Még majd jó benyomást is kelthet ott. Na végre egy tisztességes ember!
Smith felutazik Washingtonba és elájul a hely történelmi nagyságától. Ő pont az az ember, aki (mint én) áhítattal nézi a Lincoln-szobort, a Fehér Házat, a Gettysburg-beszéd és a Függetlenségi Nyilatkozat sorait mormolva.
A helyiek csak nevetnek rajta. Nekik Washington a cselszövés, az asztal alatti játék, a cinkelt kártya világa, nem a dicső történelemé. Az a múlt. Talán igaz se volt.
Hamar rájönnek, hogy Smith egy naív idealista, akinek semmi köze a politikához és aki játszi könnyedséggel lehet palira venni. A sajtó hülyét csinál belőle.
A lányok kacéran mosolyognak rajta. Az új asszisztense, a politikába belefásult, dörzsölt Clarissa Saunders (Jean Arthur) egy pelenkázásra szoruló pólyásnak nézi.
Mindenki azt várja, hogy ez a jó bolond majd szépen elül egy sarokban. De Smith-et nem olyan fából faragták! Kitalálja, hogy benyújt egy saját javaslatot a szenátusba.
Mégpedig egy cserkésztáborról, ami az állam meghitelezne de a gyerekek aztán összeadnák az árát.
Senkit nem is érdekel a dolog ameddig kiderül, hogy a tábor helye pont azon a földön lenne, amit éppen elpanamáznak. Mégpedig Jim Taylor (Edward Arnold) egy politikai gépezet legfőbb feje, igazi politikai maffiózó, és Paine szenator (Claude Rains), akiről mindenki azt hiszi, hogy a tisztesség szobra, de valójában már rég korrupt ő is.
Az asszisztens látja, hogy hová vezet ez a dolog, de lassan elkezd rá hatni Smith friss, romlatlan lelkesedése. Le akar lépni hasonlóan cinikus újságíró barátjával, de visszatér, mert érzi, hogy most itt a nemzet lelkéért folyik a csata és nem tudja elengedni a hős balekot, Smith szenátort.
Paine nem akarja kicsinálni Smith-et akinek a hasonló karakterű apja a barátja volt, de Taylor nem hagy neki más választást, mert az igazszívű kisember nem alkuszik.
Ezek után összehívnak egy bizottságot és „bizonyítékokkal” prezentálják, hogy maga Smith a korrupt alak: a saját földjére akar cserkésztábort! A bemutatott bizonyítékok teljesen hamisak. De a politikai lejáratógépezet beindul. Smith előtt tehát az áll, hogy hogy megfosztják a szenátusi tagságától hamarosan.
De nem törik meg. Filibuszterbe kezd, így hátráltatva a saját lemondatását és egy fontos törvénycsomag elfogadását. A filibuszter lényege, hogy megszakítás nélkül kell beszélni, és a szenátort nem lehet leállítani, mert a szabad szólás joga mindenkinek jár. Clarissa Saunders Smith titkos segítője. A nő pedig már eléggé tapasztalt.
Smith abban bízik, hogy a saját államába eljut az igazság, a nép kiáll érte, és eljön Washingtonba.
Csakhogy közben Taylor minden eszközt mozgósít ellene: a félelmetes politika gépezet lehetetlenné teszi, hogy az ő narratívája bárkihez is eljusson, miközben őt egyfolytában támadja a sajtó, fizetett és kamu gyűlések, levelek a hivatalnokoknak.
Amikor a cserkészeknek sikerült kinyomtatni Smith álláspontját Taylor gengszterei már fizikai erőszakkal akadályozzák őket meg a lapok terjesztésében. Elszabadul a pokol.
Kiderül hirtelen, hogy hogy is áll a demokrácia ügye Lincoln és Washington országában.
Hát nem úgy, ahogy Smith elképzelte…
Az összecsapás egyre fokozódik, Smith már közel egy napja beszél, az ájulás szélén tántorog, és újabb csapást kap: a saját államának szavazói küldik el a szenátusból táviratok tízezreiben. Hogy aztán ezek egyáltalán valós táviratok-e az kétséges legalábbis…
De Paine lelkiismerete végül nem bírja a nyomást és kiderül: mindenben Smith-nek van igaza.
Ezzel Taylor birodalma összeomlik. Frank Capra szokásához híven megint a végsőkig nyúzza hősét, és próbára teszi az értékrendjét, de a hős végül felmagasztosul.
A történet alapja valós: Burthon K. Wheeler demokrata szenátor ügye Warren G. Harding elnök alatt.
A Teapot Dome nevű wyomingi olajmező kitermelését engedélyezték korrupt módon, miután már korábban visszavonták az engedélyt. Az olajvállalkozó Edward Doheny lefizette Albert B. Fallt az olajmezők megnyitása érdekében. Fall végül börtönbe került, de az őt egyértelműen lefizető Doheny ugyanakkor nem. A szenátusi kihallgató bizottság drámai meghallgatásait Wheeler szenátor vezette.
Stewart a szokásos karakterét hozza, így nem véletlen, hogy nagy alakítást nyújt, de a többi színész is remekül játszik. Leginkább Harry Carey-t emelném ki a szenátus elnökének szerepében.
Idealista film a Mr. Smith Washingtonba megy? (Magyar címe: Becsületből elégtelen.)
Igen, de realista is. A korrupt kampánygépezet bemutatása riasztóan reális és durva. A rendező nem hagy kétséget afelől, hogy bár sokan hiszik Washingtonban, hogy az egész népért munkálkodnak, és hogy csak így lehet, de végül is a honatyák világa egy bűzös verem.
A kevés jóakarat, ami ott van pedig halvány gyertyafényként pislákol abban a nagy sötétségben.
Mégis, a nagy eszmék nem múlnak el nyomtalanul.
És néha elég egyetlen tisztességes ember ahhoz, hogy a sötétség ne legyen teljes.
Bártfai Imre