A Parsifal Wagner utolsó, befejezett operája, amelyet idén a Wagner-napok keretében tűzött műsorra a MÜPA. A háromfelvonásos zenedráma Chrétien de Troyes A Grál meséje (eredeti címén Perceval ou le Conte du Graal) című, befejezetlenül maradt verses regényén és Wolfram von Eschenbach Parzival című lovagregényén alapul, amely nem mellesleg az első jelentős német nyelvű irodalmi alkotások egyikének számít. Wagner Parsifalja ugyanakkor nem követeli meg, hogy a néző vagy hallgató mélyebben tisztában legyen a középkori lovagi kultúrával és irodalommal ahhoz, hogy át tudja élni az opera cselekményét és zenéjét.
A történet középpontjában a Szent Grál áll, az a kehely, amelyben felfogták Krisztus vérét, amely abból a sebből fakadt, amelyet Longinus legionárius ejtett rajta a szent lándzsával. A Grált és a szent lándzsát angyalok bízták az első Grál-lovagra, Titurelre. Titurel a Monsalvat hegyén épített egy templomot, és maga köré gyűjtötte a többi Grál-lovagot, hogy közösen őrizzék az ereklyéket. Az őrzés mellett más feladataik is voltak a lovagoknak: naponta szertartásra gyűltek össze, ahol Titurel tiszte volt a Grál felfedése a lovagok előtt. A Grál látványa adja meg a lovagoknak küldetésük szentségét, és tőle kapják életerejüket is. A Grál-lovagok közé csak tiszta, szűzi életű férfiak kerülhetnek be. Nem meglepő módon csak kevesek kiváltsága lehet a Grál őrzése.
Nem állhatott az őrzők közé az egykor dicső lovag, Klingsor sem, mert bűnös életre tért, és hiába kasztráltatta magát, hogy bűneitől megszabaduljon. Klingsor ezért bosszút esküdött, és elhatározta, hogy így vagy úgy, de megszerzi magának a Grált és a lándzsát. Varázslat segítségével létrehozott egy csodálatos kertet a sivatagban, ahol gyönyörű nők éltek, akiknek egyetlen feladata az volt, hogy a Grál őrzőit bűnre csábítsák. Sok lovag bukott el így; Amfortas is, Titurel fia, akire az idős, megfáradt lovag a Grál őrzését és felmutatásának tisztét bízta. Amfortas csatába vezette a lovagokat Klingsor ellen, ám a harc hevében Kundry, a vad, titokzatos nő, akit Klingsor a hatalmában tart, elcsábítja. Amfortas nem pusztán bűnbe esik, hanem még a lándzsa is ellenfele kezébe kerül. Végső csapásként Klingsor meg is sebezte Amfortast a szent lándzsával, mely seb magától soha nem gyógyulhat be. Amfortas gyógyulását csak egy tiszta, tudatlan ifjú hozhatja el, aki részvét által lesz tudóvá, és visszaszerzi a szent lándzsát, amelynek újbóli érintése meggyógyíthatja a bukott lovagkirályt. Amfortas fájó fizikai és lelki sebe miatt egyre kevésbé hajlandó ellátni feladatát, a Grál felfedését, ezzel veszélybe sodorva a Grál-lovagok közösségét.
Nem nehéz észrevenni a párhuzamot A Rajna kincse történetével. Ott Wotan szerződésszegése és Freia óriások általi elrablása sodorja halálos veszélybe az isteneket. A lándzsa ott Wotan lándzsája, amelyre a világ összes szerződése fel van írva, ezáltal garantálva a világ rendjét. Freia pedig az istenek almafáit öntözi, amelyek az örök életet adó almákat termik számukra.
Parsifal, a tudatlan ifjú, kezdetben nem ismeri sem a saját, sem apja nevét. Anyja nevelte a világtól elzárva az erdőben, hogy nehogy apja sorsára jusson, aki lovagként az arabokkal vívott harcban halt meg. A fiú egy napon mégis lovagok után szaladva letéved az erdőben, és bolyongásai után kerül a Grál-lovagok udvarába, miután tudatlanul lelőtt egy hattyút. A középkori lovagregények tipikus alakja a kalandokra induló lovag, aki kezdetben még a saját nevét sem ismeri – talán nincs is neki –, és hőstettei által szerez magának nevet. Gurnemanz, az idős lovag felismerni véli a még saját nevét sem tudó fiúban a gyógyulást hozó hőst, és engedi, hogy részt vegyen a Grál felmutatásának ceremóniáján, de csalódnia kell benne, és útjára bocsátja.
Az egész opera legösszetettebb karaktere Kundry, a vad természetű erdei asszony. Ő egyszerre a lovagok hírvivője, Amfortas számára enyhülést ígérő főzetek és balzsamok beszerzője, ugyanakkor ő volt az is, aki bűnbe vitte Amfortast. Ezt persze nem tudják a lovagok. Kundry Klingsor uralma alatt áll. Ő volt az, aki először bűnbe vitte, majd kinevette. Klingsor, miután kasztráltatta magát, hatalma alá tudta vetni ezt a boszorkányszerű nőt, mert így ő lett az egyetlen férfi, akire nem hat a csábítása. Kundry Klingsor uralma alatt nem tehet mást, mint teljesíti ura parancsait, és sorra csábítja el a lovagokat, annak ellenére, hogy ez szörnyű lelki szenvedést okoz neki. Szánja az elbukókat, és sírni szeretne, de csak nevetni tud olyankor, ugyanúgy, ahogyan Klingsor elcsábításakor tette. Habár Gurnemanz nem, Klingsor felismeri Parsifalban a rá leselkedő veszélyt, ezért arra utasítja Kundryt, hogy az ifjút is csábítsa el. Így lesz szinte az egész második felvonás egy hosszú duett Parsifal és Kundry között. A nő csábítaná is a fiút, de óvná is; ő maga is mintha beleszeretne. Nem tudhatjuk, mikor játssza a rábízott szerepet, és mikor mutatja ki őszinte érzéseit. Összekeveredik a parancs, a jóakarat és a valódi vágy. Parsifal pedig eljut a bűnbeesés szélére, de Kundry csókja nem pusztán a szerelmet és a vágyat lobbantja fel benne, hanem az együttérzést Amfortas iránt, valamint annak felismerését, hogy Kundry volt a csábító, és hogy milyen fájdalommal jár a vágy és a szerelem.
Kundry azonban megátkozza Parsifalt, hogy ne találhasson vissza a lovagokhoz, így hiába győzi le Klingsort és szerzi vissza a szent lándzsát, mire sok év bolyongás után végül mégis visszatér, a lovagok közössége már a végóráit éli. Amfortas hosszú idő óta megtagadja, hogy ellássa legfontosabb feladatát, a Grál felfedését, így a lovagok elveszítették erejüket, bátorságukat, és megöregedtek. Titurel, mivel nem láthatta többé a Grált, úgy halt meg, mint bármely ember, és maga Amfortas is azt várja, hogy végre meghaljon. Ígéretet tett ugyan, hogy apja temetésén még egyszer utoljára eleget tesz kötelezettségének, de végül meghátrál. Ám az időközben királlyá koronázott Parsifal megjelenik a ceremónián, a lándzsával meggyógyítja Amfortast, és átveszi tőle a tisztséget. A Grált pedig immár Parsifal mutatja fel a lovagoknak. A happy end része természetesen az is, hogy Kundry felszabadul az őt sújtó átok alól.
A Parsifalt sokan, sokféleképpen próbálták értelmezni. El kell ismerni, hogy bármennyire is keresztény kultúrkörben mozog, a Grál-szertartás egy kicsit inkább emlékeztet pogány rítusra, mint keresztény istentiszteletre. Ugyanakkor a részvét mint erkölcsi mozzanat az, amire mindenki vár, és amikor bekövetkezik, új minőséget ad a főhősnek. Tudatlanból a világrend ismerőjévé, tévelygőből céltudatos emberré, névtelen fiúból királlyá emeli Parsifalt. De a részvét az is, ami megőrzi Kundryban az emberséget, és ami által méltóvá válik a feloldozásra. A szüzesség, a lemondás és a bűnbeesés veszélye pedig nem valamiféle freudi motívumként jelenik meg, hanem olyan társadalmi és erkölcsi normaként, amely hosszú időn át elválasztotta a közembereket azoktól, akik szentebb életet vagy fontosabb szolgálatot választottak maguknak.
Az operát minimalista rendezéssel, díszletek nélkül állították színpadra. Elsőre furcsa látvány, hogy a zenekar szinte az egész pódiumot elfoglalta, így látszólag alig maradt hely a színészi játékra. Szerencsére a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adottságai lehetővé tették, hogy az énekesek és a kórus a tér legkülönbözőbb pontjain bukkanjanak fel, mintegy háromdimenzióssá változtatva a játékteret. A zenekar hozta a kötelező színvonalat, még ha olykor kissé darabosnak is tűnt az előadás.
A Parsifal felvonásai között a szünetek 50 percesek, ami azért nagyon jó, mert lehet egy kicsit beszélgetni a darabról egy pohár pezsgő mellett.
Szász Péter