Idén is eljött és el is múlt augusztus 20-a, az államalapító Szent István király ünnepe. Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de kisgyerekként – mikor először hallottam róla – egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan történt meg az államalapítás. Magát az alapító aktust próbáltam képileg magam elé idézni: ült valahol, mondjuk Esztergomban István, szakállasan és koronával a fején – így látni őt a legtöbb helyen –, majd egyszer csak nekikezdett az alapításnak? Miért van az, hogy ő tudott, míg mondjuk én vagy más nem tud? Hirtelen sok kérdés lett volna, ha meg tudtam volna fogalmazni őket, de nem tudtam, és nem is érdekelt a dolog annyira, hogy hosszabban foglalkozzam vele.
István, aki szakállasan és koronával a fején merevedett meg a nemzeti tudatban, milyen ember lehetett valójában? Nem tudjuk. A bambergi dómban áll egy lovasszobor. A lóháton ülő fiatal férfi borotvált arcú, szigorú tekintetű ifjú. A húszas éveiben járhat; zárt koronája alól dús, loknis haja majdnem a válláig ér. Eredetileg fekete lehetett vagy sötétbarna, ahogyan az egész szobor élénk színekben pompázott. A lovas sárga színű inget és vörösbe hajló narancssárga köntöst viselt fölötte. A lova fehér vagy világosszürke volt, míg a talapzat, ami az egész szobrot tartja, zöld színben pompázott. Koronája és lószerszámai aranyszínűek voltak. Sötétbarna szemeivel nem maga elé néz, hanem érdeklődve oldalt fordítja a fejét, mint aki most vett észre valami figyelemfelkeltőt. A mára színeit veszített, egységesen szürke alkotás a 13. század elején készült, és az antikvitás utáni első ismert embernagyságú lovasszobor. Egyes vélemények szerint első királyunkat, Szent Istvánt ábrázolja. Persze ez nem bizonyított, mint ahogyan az sem hihető, hogy bárki is bizonyítani tudná, kit ábrázol a lovasszobor. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy az ismeretlen szobrász valóban Szent István királyt formázta meg kőből. Sajnos a szobor elkészültekor István már több mint százötven éve nem élt, ráadásul ahhoz, hogy valaki az ifjú uralkodóról készítsen hiteles ábrázolást, még korábban kellett volna levegye a király vonásait. Úgyhogy bármennyire is szeretnénk ebben a szoborban felismerni első királyunk arcát, sokkal valószínűbb, hogy valaki másnak a vonásait viseli a lovas.
Nem jutunk sokkal közelebb a király kinézetéhez akkor sem, ha a koronázási palást ábrázolását nézzük. Sajnos amennyire míves munka maga a ruhadarab, annyira elnagyolt, stilizált, szinte gyerekrajzszerű István alakja rajta. A rozettamintás, aranyszállal dúsan hímzett, bizánci selyemből készült paláston – eredetileg miseruha – Szent Istvánt drágaköves pántkoronával, jobbjában szárnyas lándzsával, baljában országalmával ábrázolta a hímzőművész. Sajnos az arcvonásokat mellőzte, így egy nagy szemű, hosszúkás arcú férfi sejthető az alakban.
A király személyiségéhez közelebb jutni még nehezebb, vagy inkább lehetetlen vállalkozás. Adott egy fiatalember, aki egy olyan helyre született – hiába a fejedelmi udvar –, ahol mi valószínűleg életben sem tudnánk maradni huzamosabb ideig. A táj alig-alig hasonlított ahhoz, amit mi ismerünk: erdős, mocsaras, vad vidék. Kevés ember lakta, ott voltak köztük a honfoglalók leszármazottai, akik közül ekkor még talán nem is mindenki beszélte a magyar nyelvet, de éltek itt szlávok, talán bolgárok, avar és germán népelemek. A többség vagy sátrakban, vagy földbe vájt házakban élt, kistestű lovakat, marhát legeltetett; libát tartott. Sok volt a víz, ezért gyakran ettek halat az itt élők, de a folyami kagylót is szívesen fogyasztották. A leendő ország területe, a Kárpát-medence, a korabeli fogalmak szerint hatalmas volt. Egy pogány, veszélyes, városok és templomok nélküli hely. Egy bajor hercegnő szemében igazi büntetés lehetett ide, a „barbár vidékre” költözni és feleségül menni valami „suttyó” pogány kiöltöztetett fiához, akinek még az egzisztenciája is bizonytalan, aki lényegében mindenben rá és a vele érkező emberekre szorul. De a hercegnőket ekkoriban nem kérdezték meg, hogy kihez szeretnének feleségül menni.
Azt sem tudjuk, hogy Istvánnak tetszett-e ez a felállás, az, hogy elhunyt apja után az anyja mellett a felesége kapott domináns szerepet mellette. Ez minden volt, csak a korban szokásos felállás nem. Míg Koppány felnégyelését az anyja, Sarolt befolyásának tartják, későbbi egész életműve azon a tudáson és szervezőkészségen múlt, ami Gizellával és a vele érkezőkkel együtt jött az országba. Gizella és István házasságáról mint két ember kapcsolatáról nem sokat tudunk. Ami tudható, az egy jól működő, jól együtt dolgozó páros képét mutatja. A személyes kapcsolatukról keveset tudni. A látszólag tökéletes együttműködés és harmonikus kapcsolat fiuk, Imre herceg halála után romlott meg, ami önmagában nem lenne meglepő, de az oka viszont az. István Gizella akarata ellenére unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg a trón örökösének. Amit itt látunk, az egy hosszú házasság és közös munkakapcsolat két végpontja. Azt, hogy mi volt a kettő között, hogyan változott a kettőjük közötti dinamika, nehéz megmondani.
Amiben biztosak lehetünk, hogy István uralkodása előtt is, de főleg uralkodása alatt sokat tanult, megtanult keresztény királyként uralkodni, megtanulhatta a felesége embereitől a szervezőmunkát, a katonáskodást. Tanult és alkalmazkodott, és megtanulta alkalmazni a tanultakat a helyi viszonyokra. Nem epigonkodott, nem másolt, sajátot alkotott. Ez az, ami igazán nagy uralkodóvá tette őt. De tetszett-e vagy sem, neki sem volt más választása, mint végigmenni az úton.
Amennyire ma nagyra tartjuk Istvánt, annyira nem szerette a saját népe. Idegenekkel kormányzott, idegen szokásokat követett, idegen vallást kényszerített az emberekre; nem beszélve arról, hogy hány nemzetség földjére tette rá a kezét királyként. Országon belül csak kevesekben bízhatott. Idősebb korában egyszer még az a botrány is megtörtént, hogy merénylők egészen az alvó király ágyáig jutottak. Éppen ezért külföldről toborzott testőrsége volt, mégpedig varégok, vagyis zsoldban álló vikingek; az ő vezetőjük pedig nem volt más, mint a saját fia, Imre herceg. Egészen a végzetesnek bizonyult vadászbalesetéig.
István nem volt hosszú életű, bár uralkodása így is a leghosszabb királyi uralkodások közé tartozik. Hatvanéves kora körül halhatott meg. Amit hátrahagyott, az még ugyan ingatag, de már formát öltött, és működőképes államalakulatnak bizonyult. Sajnos azt soha nem tudjuk meg, hogy István elégedett volt-e a saját művével, és hogy mit szólna ahhoz, hogy ennyi idő után is őt ünnepli az ország.
Szász Péter