1915-ben az osztrák Tirol és az olasz Veneto tartományok határvidékén fekvő Falzarego-hágó, valamint a fölé magasodó Piccolo Lagazuoi (Kis-Lagazuoi) és a szomszédos Il Castelletto sziklatömbje az első világháború alpesi hadszínterének legvéresebb alagút- és aknaháborújának fókuszává vált. Az 1915. májusi hadüzenet után az olasz csapatok puskalövés nélkül vonultak be Cortina d’Ampezzóba, majd még azon a nyáron támadást indítottak a Falzarego-hágó irányába.
Állásháború a Falzarego-hágónál
Az osztrák–magyar védelmi vonal a Piccolo Lagazuoi / Kleiner Lagazuoi (2778 m) alsó lejtőin húzódó, kulcsfontosságú Vonbank reteszállásoktól egészen a Valparola-hágóig és a Sass de Stria / Hexenstein (2477 m) csúcsáig terjedt, teljesen lezárva a stratégiai átjárókat. Vele szemben hamarosan kiépültek az olasz lövészárkok, miközben a szemközti magaslatok – a Cinque Torri (2361 m), az Averau (2649 m) és a Col Gallina (2311 m) – csúcsaira telepített tüzérség folyamatos tűz alatt tudta tartani a teljes osztrák–magyar védvonalat. A szélsőséges környezetben – ahol télen a hőmérséklet gyakran −30 °C alá süllyedt, és a lavinák annyi áldozatot szedtek, mint az ellenséges fegyverek – különlegesen kiképzett alakulatok feszültek egymásnak. Az osztrák–magyar védelmet a magashegyi hadviselésre felkészített 3. Tiroli Császárvadász Ezred (3. Kaiserjäger Regiment), valamint a helyi Tiroli Standschützen önkéntes lövészei adták, akik a háború első hónapjaiban, a reguláris erők beérkezéséig szinte egyedül tartották a frontot. A császárvadászok a Piccolo Lagazuoi csúcsának és nyugati gerincének megtartásáért merész utánpótlási útvonalat építettek ki a függőleges sziklafalon.
Ez a mai Kaiserjägersteig ösvény, amely drótkötelekkel, fahidakkal és sziklába vájt lépcsőkkel biztosította, hogy a védők a folyamatos tüzérségi tűz ellenére is eljuttathassák a lőszert, az élelmet és a vizet a legfelső állásokba. Olasz oldalon a legendás Alpini hegyivadászok vették fel a harcot: a 3. Alpini ezred Val Chisone, valamint a 7. ezred Feltre és Pieve di Cadore zászlóaljai. A közvetlen támogatást mindkét oldalon a műszaki alakulatok – az osztrák–magyar Pioniere és az olasz Genio egységek – jelentették: bányászok, mérnökök és ácsok, akik a sziklába fúrt alagutak és aknák munkálatait vezették. A hagyományos gyalogsági és tüzérségi rohamok gyorsan összeomlottak a sziklák közé beásott védők tüzében. Mivel a függőleges falakon a megszokott harcászat csődöt mondott, a küzdelem a hegyek gyomrába költözött: kezdetét vette a hadtörténet egyik legdrámaibb aknaháborúja (Minenkrieg).
Osztrák-magyar őrposzt (Feldwache 4)
A frontszakasz leghíresebb helyszíne a Piccolo Lagazuoi keleti sziklafalán végighúzódó, mindössze néhány méter széles természetes párkány lett, amely egészen a Punta Berrino sziklaalakzatáig nyúlt el.
A Cengia Martini
1915. október 18-ról 19-re virradó éjszaka Ettore Martini őrnagy vezetésével a Val Chisone zászlóalj két szakasza vakmerő akcióra vállalkozott. Az Alpini katonák a sötétség leple alatt, egy meredek vízmosáson át mászták meg a Lagazuoi függőleges falát, elérve a párkányt, s azonnal elsáncolták magukat. Ezzel elfoglalták az addig senki földjének számító állást, amelyet később a parancsnok tiszteletére Cengia Martini-nek neveztek el. A 2400 méter körüli magasságban húzódó Cengia Martini állandó éket vert az osztrák vonalak közé. Bár látszólag satuba szorultak a felettük és alattuk lévő ellenséges erők között, innen közvetlen tűz alatt tarthatták a Valparola-hágó utánpótlási útvonalait. A beásott hegyivadászok ráadásul hamarosan nagyobb veszteséget okoztak az osztrákoknak, mint korábban a teljes zászlóaljak frontális rohamai.
A Lagazuoi kiugró sziklái és a kanyargó párkány kiváló védelmet nyújtott a csúcs felől érkező támadásokkal szemben. A sziklafalra simuló fával borított barakkok, géppuskafészkek és lőszerraktárak kiépítésével stabil védelmi rendszer jött létre. Kavernákat vájtak a párkány szélén álló Sasso della Nebbia („Köd sziklája”) tömbjébe is, amiket alagutakkal kötöttek össze, és ágyúkkal szereltek fel. Az utánpótlást, az ivóvizet és az építőanyagot a völgyből indított drótkötélpályákon (teleferica) juttatták fel.
Az osztrákok nem törődtek bele a stratégiai jelentőségű sziklapárkány elvesztésébe. Az aknaháború megkezdése előtt a hagyományos gyalogsági harcászatot követték: a tüzérségi előkészítéssel a védműveket rombolták és a védőket demoralizálták, majd rohamjárőrök közelítették meg az állásokat. A sziklás terep ugyan fedezéket nyújtott, de korlátozta a támadók létszámát, így az egyéni felkészültség és bátorság kulcsszerepet játszott, mivel a zárótűz megszűnése után a védők szinte azonnal visszatértek a lőállásaikba.
Osztrák-magyar állás
Ennek a taktikának a legnagyobb próbájára 1915. december 17-én került sor, amikor a császárvadászok megindították az első nagyszabású rohamot a Cengia Martini felszámolására. Az osztrákok a szomszédos Tre Sassi erőd (Werk Tre Sassi) ágyúival és nehézaknavetőkkel (Minenwerfer) lőtték a szűk párkányon beásott olaszokat, miközben a Sass de Stria szikláiról géppuskákkal tartották kereszttűz alatt a fedezékeiket. A tűz elől az Alpini katonák a kavernák mélyére vonultak vissza. Ezzel párhuzamosan a császárvadászok három hegyi vezetője (Bergführer) felülről ereszkedett le köteleken a sziklafalon, hogy puskákkal lőhesse az előretolt állásokat. Egy hegymászókból álló rohamcsapat kézigránátokkal támadta a fedezékeket, míg a hegycsúcsról lőporral töltött, nehéz öntöttvas golyókat (palle di ghisa) görgettek le a barlangbejáratok felrobbantására. Amint a tüzérségi tűz alábbhagyott, a Val Chisone zászlóalj katonái azonnal előtörtek a szikla védelméből, és heves ellentámadással visszaverték az osztrák rohamcsapatokat.
Aknaháború a Lagazuoi birtoklásáért
A december 17-i akció kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy a Cengia Martini hagyományos tüzérségi tűzzel és gyalogsági rohamokkal bevehetetlen. Mivel a császárvadászok nem tudták kivetni állásaikból az olaszokat, az osztrák hadvezetés stratégiai váltásra kényszerült: lefelé haladó aknafolyosókat fúrtak a Piccolo Lagazuoi belsejébe, hogy robbanótölteteket helyezzenek el a párkány mögötti sziklatömbökben. 1917 folyamán az négy aknarobbantást hajtottak végre az olasz pozíció ellen. A január 1-jei első robbantás még csak kisebb omlást okozott, a május 22-i akció viszont már a párkány egy részét is leválasztotta a falról. A hegyoldalban 220 méter hosszú, 136 méter széles hatalmas szakadék keletkezett, mintegy 130 ezer köbméter szikla robbant fel. A legnagyobb szabású támadásra június 15-én került sor, több mint 24 tonna robbanóanyag lépett működésbe, aminek következtében a Piccolo Lagazuoi elülső sziklaoromzata leomlott, a kőtörmelék pedig megsemmisítette a barakkok nagy részét. A szeptember 16-i utolsó kísérletet az Alpini katonái a mély kavernákban szintén átvészelték. A füst elülte után visszaszerelték a géppuskákat a párkány megmaradt részére, és meghiúsították a gyalogsági rohamokat. Martini és emberei így 1915 októberétől egészen 1917 novemberéig megszakítás nélkül tartották az állást
.
A Piccolo Lagazuoi a Valparola-hágóról nézve
A föld alatti háború a hadszíntér más pontjain is zajlott. A szomszédos Il Castelletto (2656 m) sziklaoszlopa alatt az olaszok közel fél kilométeres alagutat vájtak, majd 1916. július 11-én 35 tonna robbanóanyaggal a teljes sziklatömböt felrobbantották, megsemmisítve az itteni osztrák–magyar állást. A Cengia Martini elleni osztrák támadásokra válaszul, illetve az osztrák állások áttörése érdekében megépítették a hegy belsejében húzódó, 1,1 kilométer hosszú Galleria del Lagazuoi alagutat. A vágat lentről felfelé haladva több mint 300 méteres szintkülönbséget küzdött le.
Az olasz bányászok sűrített levegős fúrókkal és robbantásokkal haladtak előre az osztrák állások alá. Az alagút biztonságos felvonulási utat nyújtott a csapatoknak és az utánpótlásnak; a rendszer felső járatából indítva robbantották fel 1917. június 20-án 33 tonna puskaporral a Piccolo Lagazuoi egy másik sziklaperemét is. A munkálatok során mindkét fél speciális geofonokkal figyelte a falakon átszűrődő zajokat, hogy ellenaknákkal semmisítse meg a szemközti fúrócsoportokat.
Az olaszok által fúrt alagút (Galleria del Lagazuoi)
A Lagazuoi-frontvonal sorsát végül nem egy sikeres aknarobbantás vagy gyalogsági roham döntötte el, hanem az 1917. októberi caporettói áttörés. Az osztrák–magyar és német stratégiai siker miatt az olasz haderő kénytelen volt visszavonulni a Dolomitok teljes frontszakaszáról, feladva az addig szilárdan tartott Cengia Martini-t is. A hátrahagyott erődítmények, az osztrákok által kiépített Kaiserjägersteig és az olaszok által fúrt Galleria del Lagazuoi ma egyedülálló szabadtéri hadtörténeti múzeumként és via ferrata útvonalként működnek.
Kilátás a Piccolo Lagazuoi fennsíkjáról
A Piccolo Lagazuoi csúcskeresztje a harcok áldozatainak állít emléket
Színes fotók: saját felvételek
Archív fotó: Lagazuoi, osztrák-magyar állás (Feldwache 4) http://www.lagazuoi.it
Irodalom:
- Laura Bobbio – Stefano Illig: Der Große Krieg auf dem Kleinen Lagazuoi. Comitato pro Cengia Martini-Lagazuoi, Cortina d’Ampezzo, 1999.
- Loris Lancedelli: Der Große Krieg in den Dolomiten. Führung durch Lagazuoi. Edizioni Museo Forte Tre Sassi – Valparola – Cortina, 2003
- http://www.lagazuoi.it
Hornyák Péter István