Ennek az írásnak a címét Murakami Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyve ihlette, vagy inkább tőle nyúltam le. Megnyugtat azonban az a tény, hogy ő pedig Raymond Carver 1981-ben megjelent novelláskötetének címét használta fel. Carver kötete a Miről beszélünk, amikor szerelemről beszélünk? címet viseli. Ezúttal azonban nem bolygatnám a szerelem témakörét, mivel az mély, szerteágazó és soha ki nem meríthető. Inkább az erőemelésről fogok írni, mégiscsak könnyebb tárgykör.
De visszatérve még röviden a címadáshoz: Murakami futásról szóló rövid memoárját akkoriban olvastam, amikor még magam is aktívan futottam. Persze nem annyira aktívan és módszeresen, mint ő, de azért jó pár kilométert tettem én is a futócipőimbe. A különféle amatőr versenyekről ma is őrzöm a szekrényemben a befutóérmeket. Meglehetősen fogalmatlanul hajtottam magamat. Nem figyeltem sem a táplálkozásra, sem a megfelelő regenerálódásra, sem pedig arra, hogy a felsőtestemet is eddzem. Legalább a futótechnikám nem volt csapnivaló, az is valami.
Szerettem futni, egy idő után azonban érezni kezdtem, hogy a rendszeresen megkapott kérdésre, miszerint „nem unalmas?”, egyre kevésbé őszintén tudom azt válaszolni, hogy nem. A futás, főleg, ha hosszabb távokat fut az ember, eléggé időigényes tevékenység. Ezért akkoriban, amikor délutánra jártam dolgozni, és akár este tíz utánig a munkahelyemen kellett lennem, az éjszakai órák kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy futással vezessem le a feszültséget. Amikor munkahelyet váltottam, és már reggel nyolcra jártam dolgozni, lassan a maradék kedvem is elszivárgott ahhoz, hogy magányosan tapossam a távokat. Nem új kihívásra vágytam. Soha nem szerettem a kihívásokat. Nem vagyok versengő alkat. A futóversenyeket sem versenyként, hanem közösségi eseményként fogtam fel, ahol az ember leginkább saját magának mutathatta meg, hogy képes teljesítményt nyújtani másban is, mint amit mondjuk a munkahelyén elvárnak tőle.
Amikor pedig végleg eljutottam arra a pontra, hogy nem volt többé kedvem bekötni a futócipőmet – pedig ugyanolyan márkájú cipőt hordtam, mint amilyenben Murakami is fut –, mozognom pedig kellett, kerestem valamit, amit korábban még nem csináltam. Ez lett végül az erőemelés. Korábban el sem tudtam volna képzelni magamról – és mások sem rólam –, hogy egy edzőteremben súlyokat emelgetek, pedig már hét éve ezt csinálom.
A napokban jutott eszembe, hogy júliusban volt hét éve, hogy először mentem edzésre. Azóta járok. Hét év után is azt tudom mondani, hogy szeretem csinálni, és sokat jelent, hogy jó társaságban tehetem ezt. Nagy valószínűséggel a társaság miatt nem hagytam még abba, és erős a gyanúm, hogy ha lett volna egy jó futóközösség, amelyhez tartozhattam volna, még ma is rónám a köröket a Margit-szigeten. Persze ez nem jelenti azt, hogy időnként nem érzem unalmasnak a dolgot, mert annak érzem, de cserébe legalább elég fárasztó is. Márpedig az edzés fáradtság nélkül pont olyan, mint – ahogy a régi reklám fogalmazott – a Dallas Bobby nélkül. Mit sem ér.
De tényleg: miről is beszélek, amikor edzésről beszélek? Az erőemelés három gyakorlatra épít: a fekvenyomásra, a guggolásra és a felhúzásra. Ezek közül talán a felhúzás igényel némi magyarázatot. Ez az a gyakorlat, amelynek során a rúdra szerelt súlytárcsákat az ember a térde fölé húzza. Ha súlyemelők lennénk, akkor ebből a mozdulatból mennénk tovább a szakítás vagy a lökés felé, de nem tesszük, hanem visszaengedjük a súlyt a földre. Nekem érdekes módon ez a gyakorlat megy a legjobban. Valószínűleg alkati kérdés. Természetesen a három alapgyakorlat nem azt jelenti, hogy csak ezeket csináljuk, mert akkor valóban unalmas lenne az edzés. Különféle súlyzókkal és nélkülük is végzünk erősítő gyakorlatokat. Némelyeket kifejezetten pusztítónak érzünk, de így van ez jól.
– De mi a jó ebben? – kapom meg mindannyiszor a kérdést. Itt könnyebb a válaszom, mint amikor maratont futottam. Mert bár nem lettem látványosan erősebb vagy izmosabb, javult a tartásom, és azt mondják, hogy negyven felett ajánlott izomépítéssel foglalkozni, hogy idősebb korban lassabban vagy nagyobb izomtömegből fogyjon az ember. Persze senkinek sem ajánlott kezdésként nekiesni a gigászi súlyoknak, mivel könnyen sérülés lehet a vége, vagy olyan kudarcélmény, amely elveheti a kedvet a további próbálkozásoktól. A „gyúrás”, ahogy a hétköznapi beszédben nevezik, nem hoz azonnali eredményt. Gyanúsak is azok, akik ezzel büszkélkednek. Ők vagy füllentenek, vagy valamilyen teljesítményfokozót használnak; márpedig teljesítményfokozót használni értelmetlen és egészségtelen is. Türelemre és kitartó munkára van szükség. Természetesen itt is igaz, akárcsak az élet más területein, hogy a kitartó munka nem biztos, hogy meghozza a várt eredményt. De ha valaki nem versenyezni akar, csak saját magát úgymond karbantartani, akkor nincs más út a számára.
Jó, de honnan is jön ez a hóbort? Sokan ma is hóbortnak vagy éppen szteroidokon hizlalt izmokkal vitézkedő, gyűrött nyakú kidobóemberek szabadidős foglalkozásának tartják az edzőterembe járást és a tudatos izomépítést. A hobbiszinten űzött testépítés gyökerei igen régre nyúlnak vissza. A súlyzókkal végzett, kifejezetten izomépítést célzó edzések Európában már a 19. század közepén kezdtek elterjedni. Ez az edzésmódszer vezetett el a professzionális súlyemeléshez, és hívta életre a sokáig igen népszerű cirkuszi erőemberek világát.
Az első világháborút követően a szabadidőben végzett fizikai aktivitás, így a sportolás és a kirándulás egyre szélesebb körben vált népszerűvé. Ezzel együtt a korábban nem túl nagy tiszteletnek örvendő sportos megjelenés is egyre elfogadottabb lett. A szabadidőben végzett testépítés népszerűségének egy érdekes kezdeményezés adott lökést. Az 1930-as években a kaliforniai Santa Monicában, közvetlenül a Santa Monica-i mólótól délre a Works Progress Administration, vagyis a WPA nevű szervezet a helyi önkormányzat által biztosított edzőeszközöket helyezett el a parton. Az Egyesült Államokban Great Depressionnek nevezett gazdasági világválság idején, a New Deal keretében működő WPA főleg iskolázatlan férfiaknak igyekezett munkát biztosítani az állam által finanszírozott építkezéseken. A kihelyezett eszközökkel kifejezetten ezeket a munkanélküli férfiakat célozták meg, hogy kellően erősek legyenek ezekhez a munkákhoz.
Az edzőhelyet azonban hamar felfedezték a közeli Hollywoodban dolgozó kaszkadőrök és hírességek. Villámgyorsan közkedvelt találkozó- és edzőhellyé, valamint a testépítés egyik ikonikus helyszínévé vált. Kezdetben leginkább saját testsúlyos edzéseket lehetett ott végezni, később azonban már súlyemeléshez használható rudak és súlytárcsák is kerültek a partszakaszra. Hamar nevet is kapott: ez lett a Muscle Beach.
Az általam mikrosúlyokkal gyakorolt erőemelés az olimpiai sporttá váló súlyemelésből ágazott le valamikor az 1950-es években. A klasszikus súlyemelés népszerűsége jelentősen csökkent ekkoriban Amerikában, azonban a külön végzett erőgyakorlatokban többen láttak fantáziát, leginkább a felhúzásban és a guggolásban. Ezekhez társult harmadikként a fekvenyomás. Ez a három gyakorlat az 1960-as évek óta számít az erőemelés alapjának. Nagyon ritka, hogy valaki mindháromban ugyanolyan jó legyen. A klasszikus, több lépésből álló, nemcsak erőelemeket tartalmazó súlyemelés helyett az erőemelő ezekben a különálló, önmagukban egyszerű, de továbbra is a teljes testet igénybe vevő gyakorlatokban fejlesztheti az erejét.
Habár én már inkább csak azt célzom, hogy ne legyek gyengébb, nem pedig azt, hogy tovább erősödjek, minden alkalommal győzelem, ha eggyel többet tudok kinyomni, mint az előző alkalommal, vagy ha felhúzásban alulról megkarcolom a nagyobbak súlyait. Megfelelő edző segítségével és kellő türelemmel az erőemelés – a legkisebbeket leszámítva – minden korosztály számára ajánlható.
Szász Péter
Fotó: Fortepan